2015. augusztus 31., hétfő

az egyik kezével ad, a másikkal elvesz

Úgy érzem nagyon jól sikerült a nyaralásunk, ránk fért már, hogy kicsit kiszabaduljunk, kikapcsolódjunk kettesben, hogy semmi másra ne kelljen figyelni, koncentrálni saját magunkon és egymáson kívül. Megbeszéltük, hogy valahogy mostanában jobban szeretjük egymást, erősebb köztünk a kötelék, szinte egyszerre bukott ki belőlünk a mondat: én úgy érzem, sokkal jobban szeretlek, mint az elején. Nagyon szívmelengető érzés volt.
És ezzel le is zárult az elmúlt hetek jó dolgainak a sora, még ha ez igen nagy mérföldkő is az életünkben. A tesóm visszakerült a kórházba, persze az első nap, mikor jelentkezett elküldték a picsába, aztán a második nap már nem hagyta magát, kiderült, hogy indokolt volt a panasza, nem részletezem, de vannak bajok, és kizárt dolognak tartom, hogy megúszná egy újabb műtét nélkül. Egyszerűen a pofám leszakad, tényleg csak beteg ne legyen az ember.
Apukám sajnos visszaesett (nem írtam még róla, de sajnos alkoholista, nehéz is beszélni róla), nem mintha lettek volna illúzióim, hogy tiszta marad, anya még ki tudta pofozni, de már látom, hogy megindult a lejtőn, legkésőbb tél végén ebből addiktológia lesz, már ha a szervezete kibírja az újabb érkező őrületet.
Anya meg... Látom, hogy meg van rottyanva, nem is csodálom, kapott egy rossz hírt, ami megviselte, apa meg feltette a koronát az egészre, kiválóan ért az időzítéshez, Tök sokat romlott az állapota, megint összevissza beszél, keresi a szavakat, csapong, alig lehet követni a mondanivalóját.
Mélységesen elszomorít a történetük, mégis van bennem egy szörnyű nyugalom, teljesen megrémít, úgy érzem, hogy ez egy komoly, vihar előtti csend.
Ne így legyen.

2015. augusztus 22., szombat

szolgálatiközlemény

Mindenkitől elnézést kérek a hét időjárása miatt, de ma már hazaérkeztünk a nyaralásból, szóval holnaptól erőteljes felmelegedés várható.

2015. augusztus 10., hétfő

ablogolásról

A Pillanattal eltöltött szuper hétvégéről jutott eszembe, hogy mennyi mindent és mindenkit köszönhetek a blogolásnak.
Huszonöt éves voltam, amikor elhagytam a Törpét, akivel nyolc évet voltunk együtt. Tizenhét voltam amikor megismerkedtünk, nagyon fiatal és naiv, teljesen magába bolondított. Nagyon szerettem, nem is ez a jó kifejezés, inkább az, hogy imádtam, csak érte éltem, csak ő számított. Ma már látom, hogy ez egy klasszikus bántalmazó kapcsolat volt, terrorizált, zsarolt, fenyegetett, én meg remegtem, hogy mindenben megfeleljek neki, persze mindig belebuktam a próbálkozásaimba. Nem is értem, hogy honnan volt erőm elhagyni, talán a felnőtté válás nyitotta fel a szemem, kezdtem átlátni rajta, taszított a mesterkéltsége, megláttam a komplexusaiból eredő hetvenkedését, a mélységes önzését. Emlékszem, felhívtam apámat, hogy jöjjön el értem, egy óra alatt összepakoltam mindenem, és már ott sem voltunk. 
Felszabadító volt, bár még sokáig féltem, mert követett, hívogatott, üzengetett, de nem hagytam magam megtörni, éreztem, hogy eljött az én igazi életem. Nehéz volt nagyon, és amikor észhez tértem, láttam, hogy mennyire egyedül maradtam, mennyire magányos vagyok. A pokolba kívántam a hétvégéket, alig vártam, hogy dolgozni mehessek, senki nem volt mellettem, egyetlen barátom sem maradt. Unalmamban beiratkoztam a helyi egyetemre, végülis egy második diploma sosem árthat, amit nyilván sosem használtam, de arra jó volt, hogy megtanuljak újra nyitni az emberek felé. Ott szereztem a nagyon kevés barátomból az elsőt, Emezt, aki rábeszélt arra, hogy elég a parlagon heverésből, igenis üljek vissza újra a nyeregbe, regisztráljak egy társkeresőre. 
Nos, azt nem állítom, hogy értelme sem volt, már ami a pasi frontot illeti, voltak onnan szép szerelmecskék, kalandok, és pohár mellett nyihogva kiröhögős melléfogások is.
Elkezdtem blogot írni ott (a rózsaszín párcsinálón), ami azt gondolom, hogy kinyitott bennem egy kaput, hogy azzá válhassak, aki most vagyok, kiadtam az örömöm, bánatom, megtanultam nevetni a botlásaimon, és ami a legfontosabb, megszerettem magam. 
Aztán persze sokáig nem volt mit írni, "a húr csak megfeszülve zeng", de az élet megint csak visszavezetett az íráshoz.
Annak idején is csodálatos embereket ismertem meg az írás által, megkaptam az öribarimat A-t, aki évek óta mellettem áll, és most sem győzök eléggé hálás lenni nektek azért a sok bátorításért, drukkolásért, jó szóért, ölelésért, amit tőletek kapok.
Köszönöm!


2015. augusztus 3., hétfő

afiókazenyémproblem?


szegényLudmimegintcsakrádgondolok

A felújítás előtt vettünk egy mosogatógépet, ami miatt át kellett alakítani a konyhaszekrényt, aztán ugye a nagy munkálatok során ez szépen félbemaradt.
A múlt héten kezdtem már Vackort intenzíven baszogatni kérni, hogy ugyan fejezze már be a pultot, két hónapja kész a festés. Tulajdonképpen már régen kész lehetne, mert én megvettem volna az Ikeában a hiányzó munkalapot, és ennyi, de életem szerelme erőlködött, hogy majd ők az apukájával, aki asztalos, megoldják. 
Naokéj.
Megbeszéltük, hogy ha már pótolni kell a munkalapot, akkor a többit is felújítjuk, hogy egységes legyen, annyi kérésem volt, hogy a főzőlapot tartalmazó elemet helyben csinálják, mert semmi kedvem új főzőlapot venni. 
Aha.
Mire hazaértem szét volt baszva minden kiszerelték, büszkén mutogatva, hogy semmilyen káresemény nem történt. Kicsit szaglott az egész, de csak mérsékelten lettem ideges, hátha nem barmolták szét.
Estére persze kiderült, hogy sikerült elbaltázni, csak a kis felületek melegítenek, a legnagyobb, legfontosabb persze nem, valamint az új pultrész három-négy milliméterrel magasabb. 
A legnagyobb baj meg az, hogy ha megölöm, ugyanúgy lecsuknak, mint szegény Ludmit. 
Miért nem lettem leszbikus, MIÉRT?




2015. augusztus 1., szombat

Virítsd a lóvét! Virítom.

'Szabad az út a Kaáli Intézetbe!' felkiáltással fogadott ma a dokim, amikor megérkeztem az éves rákszűrésre. Hát, ez is eljött.
Megint nagyon kedves volt, egy csomót szabadkozott, amiért nem sikerültek az inszemek, mert hogy jó volt minden, higgyem el, csak valamiért nem jött létre a nagy találkozás, aminek az oka talán az Intézetben majd kiderül. Úgy legyen, de inkább már a végeredmény érdekelne.
Meglepően rövid a várakozási idő, én még nem kértem időpontot -adok magamnak egy hónap szabit, ki akarom engedni a gőzt-, de a baráti házaspár már igen, két hét múlva mehetnek is.
Aztán elkezdte sorolni, hogy mivel, és milyen költségekkel jár pusztán az, hogy egyáltalán szóba álljanak velünk, nem részletezem, de szörnyű, a megrendült anyagai helyzetemet tekintve meg pláne. Elmeséltem a családomnak, akik persze mellettem állnak minden szempontból, de azért a tesóm halkan feltette a kérdést, ami mindannyiunkat foglalkoztatott:

-És akinek nincs pénze, annak nem is lehet soha gyereke?