2016. december 27., kedd

csakaszokásos

Akartam írni, hogy a macska a karácsonyi nagytakarítás alkalmából volt olyan jófej, hogy nem összevissza, hanem konkrétan a saját etető tálkájába hányt, de aztán szenteste egy kurva nagyot okádott a szőnyegére, mert sutyiban ellopott és bezabált egy húsz centis szalagot. Baszki.


2016. december 23., péntek

hűha

Ez a hét csupa hűha.
Hűha, szabin vagyok, szóval semmire nincs időm.
Hűha, nyakunkon a karácsony, és én már mindennel kész vagyok.
Hűha, hát micsoda dolgok történtek velünk.

Kedden mentünk végre valahára a saját orvosomhoz. Nyilván nagyon izgultunk, mi lesz, hogy minden rendben legyen, meg hogy kiderüljön, mennyien is vagyunk.
Mivel ketten érkeztünk, nem is volt kérdés, hogy Vackor és bejöhet, az orvos már vigyorogva fogadott bennünket, mondta, hogy gondolta, hogy szuper híreket hoztunk, ha már párban jöttünk. Olyan jó érzés volt, hogy őszintén velünk örült, elmondta, hogy annyira klassz ez az egész, azután a rengeteg szenvedés után megérdemeltem, hogy sikerüljön, és hát wow, ahhoz képest hogyan álltunk néhány hónapja, hihetetlen gyorsan zajlanak az események.
Megvizsgált, mindent rendben talált, aztán jött az ultrahang. Azt vártam, hogy most már kivehető lesz a petezsák, kiderül mi újság, és ennyi is az egész. 
De nem, elképesztő mennyit számít egy hét, már teljesen jól kivehető volt minden, egy bébi van,  és_ótejóég_látszott a szívverése. Tátott szájjal bámultuk, fel sem fogható, kis semmi ez egész, nincs egy centi, és az én KisCsillagomnak ver a szíve (jó tudom, hogy ezt még nem szívverésnek hívják, de akkor is). Egyfolytában vigyorognom kell, ha csak eszembe jut. Tényleg ép ésszel fel sem fogható, ha ez álom, azt kívánom sose ébredjek fel, nekem ez maga a csoda.



2016. december 16., péntek

szolgálati

Szóval az van, hogy szeretnék azoktól meghívót kérni, akik zárt blogról olvasnak engem (nyilván itt arra gondolok, akik még nem tették), netalántán még esetleg a kedvenceik közé is felvettek (azok is küldhetnek, akik utálnak). Ha lehet.
Hálától párás szem jár érte.

2016. december 15., csütörtök

értekezésasemmiről

Be kell lássam, szörnyen unalmas alak lett belőlem, akartam volna írni valami másról is, nem csak holmi picsaügyekről, mint mostanában mindig, de semmi sem történik velem.
Hálistennek a munkahelyemen is nyugalom van, elkiabálni nem akarom, de még elég munkavállaló is van, ami kisebb csodának számít ebben az ágazatban. Mondjuk ehhez az kellett, hogy lemondjak az elveimről, mert eddig ragaszkodtam ahhoz, hogy egy dolgozó ne legyen büdös, és legyen ki mind a négy kerek is. Most már csak elég az egyik kritériumnak megfelelni. (Tudnék mesélni.)
Szóval marad a másik slágertéma, a cicák. Képzeljétek, tesómnak lett egy új cicája, aki az egyik unokatesómról kapta a nevét. Ez az unokatesóm egy igazi elkényeztetett gyerek, anyukám nagyon kedvesen ezt a kategóriát 'az aranyat szaró'-nak nevezi, és pont akkoriban került elő a családi legendáriumból egy pikáns történet róla, amin hetekig röhögtünk, amikor szegény cica a tesómékhoz került, és megkapta ennek a fiúnak a nevét. Well, well, de hogy a szuperizgalmas mesének tanulsága is legyen, az élet amit elvesz, vissza is adja, ez a cica a világegyetem bosszúja a sok csúfolódásért amit a mi macskánk kapott a tesómtól, évek óta hurkának szólítja, mert szerinte olyan, mint egy vastag hurka. Erre tessék, az övé meg egy igazi hordó lett. Puszi!

Oké, oké, egy szép kis hordó, lapát és partvis háttérrel.


2016. december 13., kedd

hogy veszítsünk tenyéren keresztül másfél liter vizet fél perc alatt

Ha rólam van szó, azt kell mondjam, hogy az élet vicces kedvében van, nem bánnám már, ha csak simogatna, és máson kacagna.
Reggel voltam a Kaáliban, kongott az ürességtől, csak én vártam vérvételre, pikka-pakka levették a vérem, és már mehettem vizsgálatra. Az ultrahangon megint izgultam, ez a doki mindig olyan aggodalmas arcot vág vizsgálat közben. Mondta, hogy olyan nagy a méhem, hogy alig lehet egyben a képernyőre varázsolni, aztán némi kutakodás után csak meglett a petezsák is. Elég magasan van, ahogy én meg tudtam állapítani, pont ott, ahová az embriókat tette. Sosem láttam még ilyet, egy kis fekete folt, fene se tudja miért, én azt hittem, hogy olyan kis ragyogó lesz, mint a kiscsillagok. Persze nem derült ki a létszám, talán majd a jövő héten a saját dokim megmondja, de minden rendben, megölelgettek, megpuszilgattak, a hormon miatt majd hívnak, menjek isten hírével. Jó.
Másfél óra múlva hív a doki, hogy annyira magas a hcg, hogy az ő gépük már nem tudta lemérni, mert csak tízezerig mér, és ettől magasabb, szuper érték. De. Mikor is megyek a dokimhoz? Mondom jövő hét kedden. Hát, izé, nem mennék hamarabb? Kérdezem, hogy miért. Hát, mert hogy olyan krikszkrakszos a méhem, és hogy a másik doki is megnézhetné meg izé. Aztán már mondtam neki, hogy ne tereljen, mondja meg, hogy mire gondol. Végülis ő arra gondol, hogy azért is lehet, hogy ilyen magas, mert méhen kívüli. A frászt hozta rám, kérdezem tőle, hogy mégis hogyan lehetséges ez, nekem nincs petevezetőm, akkor hol van, a hasüregben, és hogy jutott oda ki? Ja, nincs? Egy sincs? Mondom egy sincs. Ja, akkor nem méhen kívüli. Viszont akkor ikerterhesség. Minden rendben van.
Bakker, olyan ideg ért el, hogy még most is remegek. Kellett ez?
Legyen már jövő hét kedd.

2016. december 6., kedd

csak csendben, csak halkan

Néha úgy érzem, a földet a várakozás viszi előre, ha nem lenne éppen min izgulni, lehet, hogy a világ sem létezne tovább.

Normál időszámítás szerint múlt hét hétfőn kellett volna megjönnie, de ha a transzfert nézem, akkor szerdán, esetleg csütörtökön. Fájt, görcsölt a hasam, úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megjöhet, vártam (várta a fene, de úgy éreztem jönni fog), vártam, de nem jött. Pénteken összeszedtem a bátorságom, vettem tesztet, és elhatároztam, hogy ha letelik a kiszabott idő, azaz vasárnap, akkor majd megcsinálom.
Szombaton, naná hogy nem bírtam tovább, szóltam Vackornak, hogy csináljuk meg, kicsit mérgelődtem, hogy nem annyira érzékenyet adtak, mint amit kértem, de mindegy alapon nekifogtam.
Valahogy úgy képzeltem el ezt az egészet, hogy majd állunk a teszt felett meghatottan, kicsit sírdogálva az örömtől, és ez lesz az egyik legmeghatóbb emlékünk. Na persze. Ehhez képest megcsináltam, és döbbenten láttam, hogy negatív. Vackor megölelt, én meg kezdtem volna elpakolászni, kidobni a dobozt, erre amikor fognám meg, hogy kidobjam, akkor vettem észre, hogy hoppá, ez már nem negatív, hanem halvány pozitív. Annyira megdöbbentem, hogy csak annyit bírtam kinyögni, 'baszki ez pozitív'. Ennyit az emelkedett hangulatról, meg a pátoszról.
Jót nevettünk az egészen, és nyilván nagyon, nagyon boldogok voltunk. Vasárnap megismételtem a tesztet, egy szuperérzékennyel, az már ordítóan pozitív volt, fel sem fogtam, és még most sem, annyira hihetetlen boldogság ez. Vackor a legédesebb, legszuperebb pasi a világon, vasárnap azt mondta nekem, hogy 'elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy gyerekünk lesz, de annak még jobban örülök, hogy te leszel az anyja'. Imádom.
Ma voltam a Kaáliban vérvételen, mind nagyon kedvesek voltak, szájról szájra járt a hír, annyira örültek ők is. Ahogy meglett az eredményem ketten is jöttek azonnal, hogy szuper az érték, a cuki még azt is megsúgta, hogy annyira jó, hogy meglepetés is lehet. A dokim is őszintén örült, mondta, hogy jövő héten megismételjük a vérvételt, lesz ultrahang is, és igen, annyira magas a hcg, hogy előfordulhat, hogy ketten vannak.

És amikor már azt hittem, hogy a jó hírek után megszáll a nyugalom, hát most megint nagyon izgulok, hogy minden rendben legyen egy hét múlva, és hogy végre tudjam már, hányan is vagyunk a hófehér bőrkötésben.

2016. december 1., csütörtök

a szorongás királynője

Múlt hét pénteken lezárattam a táppénzem, mert magamat ismerve tudtam, hogy jobb lesz nekem ezen a héten, ha dolgozom.
Nagyon jó döntésnek bizonyult, még csak nem is fél napokat dolgozom, ahogy terveztem, hanem tolom teliben a napokat, persze nem barom módon, csak annyit, amennyit kényelmesnek érzek, igyekszem a józan ész határain belül mozogni.
Még a transzfer után elhatároztam, hogy teszek én nagy ívben a 18%-os sikerességi rátára, hiszen a szőke nők íratlan logikai törvénye alapján nekem pont 50%-om van a sikerre, és persze pont ugyanennyi az ellenkezőjére is. Azt is megbeszéltem magammal, hogy nyilván az a verzió is benne van a pakliban, hogy nem sikerül, ezt el kell fogadnom, az élet megy tovább, úgy éreztem mindkét eshetőség a helyén van bennem.
Nos, a gúnyos kacaj, amit az előző mondatok elolvasása közben hallotok, az bizony a tudatalattimhoz tartozik. A nappalok tök rendben vannak, de az éjszakák...
Szörnyű álmaim vannak, az elmúlt másfél hétben szinte minden éjszaka arra ébredtem, hogy álmomban ülök a vécén, és bámulom a piros vérem, ilyenkor persze nagy szívdobogások közepette kiloholok ellenőrizni, hogy csak álom volt-e. Egyszer azt álmodtam, hogy a megkérdezésem nélkül elvették a babákat, mert rossz lett a genetikai vizsgálat, annyira sírtam álmomban, hogy arra ébredtem, hogy zokogok. Tegnap éjszaka meg az volt, hogy nagy boldogan mentem a dokimhoz, hogy sikerült, és csináljon ultrahangot, és az uh után azt mondta, hogy a semminek nem kell így örülni.
Ennyit az önismeretről. Kurva lassan telik ez a hét, említettem már?

2016. november 29., kedd

egyszegénykiscicasirámai


Ez most komoly? Tényleg volt pofád azért felébreszteni, hogy elköszönj? A pofám leszakad!

2016. november 28., hétfő

blogfalu

Közhely, de tényleg nagyon kicsi a világ. Vagy inkább még annál is kisebb.
A véletlen úgy hozta, hogy két olvasóm is az utamba akadt,  úgy alakult az élet, hogy rá kellet jöjjek, hogy kik ők, és mi újság velük.
Az egyikükről még a nyáron derült ki, hogy olvas engem, és az is, hogy ezer éve ismerjük egymást, pontosabban ő nem tudta, hogy én ismerem, míg nem üzentem a blogban neki, így éreztem ezt korrektnek, hogy joga van tudni, hogy ismerem őt. És most olyan rossz híreket kaptam róla/rólad, remélem, hogy a tizede sem igaz, hogy csak a mocskos faluszáj kavar, tudom, hogy nagyon beteg/beteg vagy, nagyon sok erőt is kitartást kívánok neki/neked, tudd, hogy minden nap gondolok rád.
A másikukkal meg a Kaáliban találkoztam, megtisztelt azzal, hogy a saját nevével iratkozott fel hozzám, nem egy tucat neve van, és amikor az intézetben ordítva nem túl diszkréten szólították, egyből felkaptam rá a fejem. Sok sikert kívánok neked, szerintem perpillanat egy cipőben járunk, sokat gondolok rád, és nagyon drukkolok!

2016. november 25., péntek

ígymúlikelavilágdicsősége

Szívem szerint két kézzel szórnám a lóvét a black  friday-en, ehelyett belgyógyászhoz megyek az sztk-ba. 
Gyalázat.

2016. november 23., szerda

embriótranszfer

A hétvége maga volt a pokol. Feltételezem némileg túlstimuláltak, fetrengtem a fájdalomtól, megbolondult a vérnyomásom és a pulzusom, szörnyű, indokolatlan félelmeim voltak. Csak a gyávaságom tartott vissza az ügyelettől. Aztán erőt vettem magamon, mondtam Vackornak, hogy sétáljunk egy nagyot, hátha segít, és láss csodát, tényleg sokkal jobban lettem utána.

Hétfőn 10:30-ra mentem, persze a parkolóba nem fértem be szokás szerint, de elcsíptem az utolsó szabad helyet az utcán (az élet apró örömei, ugye), volt még időm, játszottam néhány szókeresőt a telefonomon, és bementem.
A váróban nem volt ülőhely, és egyetlen férfi sem érezte szükségesnek, hogy átadja a helyét, így álldogáltam majd' egy órát. Aztán behívott a doki, elmondta, hogy két híre van, van két csodálatos, tankönyvi embriónk, viszont a másik kettő lemaradt, még fagyasztásra sem javasolja őket. Nyilván a második hírtől elszomorodtam, nagyon bíztam benne, hogy ha mégis szükséges lenne, akkor tortúra nélkül is mehetünk a következő beültetésre. Sajnos ez elúszott, de onnantól már csak a két bajnokra koncentráltam. Hárman vártunk aznap nála transzferre, miután mindhármunkkal beszélt, felmentünk, átöltöztünk, és vártunk.
Hát, sok új, negatív hírrel gazdagodtam, kicsit szét is pukkant az a rózsaszín álomvilág amiben addig éltem. Következő hónaptól majdnem duplájára emelkedik az akciós lombik ára, számunkra ez innentől elérhetetlen, marad a tébés út, el is határoztam, hogy kérek még egy harmadik időpontot, mindjárt kaptam is 2018(!) áprilisára. Mindenki aki ott volt (közben szaporodtunk) a sokadik lombikjára jött, ennek a Kaálinak a legrosszabb a sikerességi rátája, 18% mindössze, teljesen elzárkóznak azoktól az újdonságoktól, amivel ezen lehetséges lenne javítani. Ez azért nem tett boldoggá.
Aztán szólítottak, én voltam az első, nagyon hamar megtörtént, vegye fel a maszkot, feküdjön föl, lemossuk, mondja a nevét, ott jó lesz, megvannak, tényleg bent vannak, csússzon át, vegye le a maszkot, íme egy sztárfotó. Persze a fotón sok minden nem látszik, olyanok, mint az első csillag a sötét égbolton.
Egy órát kellett feküdni, közben jól elbeszélgettünk, akkor már vidámabb témákról, meg hát ugye csak nők vagyunk, jól kitárgyaltuk, hogy itt van a legbunkóbb legmogorvább műtős személyzet akivel valaha találkoztunk. Miután felkeltem, megkérdeztem, hogy szabad-e már elmennem pisilni, a kedvenc nővérem válasza: 'Nem, most majd kilenc hónapig tartogatni fogja.' Hát, én is puszillak.
Felöltözés után üldögéltünk egy fél órát a váróban, aztán bemehettem a dokihoz, írt még hormonokat (hurrá), elmondta, hogy ne dolgozzak, pihenjek a héten, jövő héten pedig már dolgozhatok is, csak ne terheljem magam nagyon.

Hát így. Kicsit nyígós lett ez a bejegyzés, nehezen szántam rá valamiért, összességében a ET nem volt olyan rossz élmény, mint a punkció, a doki előtt le a kalappal, nagyon ügyes volt, semmit sem éreztem az egészből. A hormonozást továbbra is nehezen tolerálja a szervezetem, nagyon magas a vérnyomásom, illetve már nem annyira, de cserébe kóválygok az extrára emelt gyógyszertől, meg megbolondít az állandó pisilhetnék.
De mindez egy másodpercig sem fog számítani, ha...

2016. november 17., csütörtök

punkció

Előre szólok, hogy ezt a bejegyzést nem Vackor Mici írja, hanem Totálhormoni BőgőMelinda.

Hétfőn voltam az utolsó vérvételen és ultrahangon, amikor is minden rendben volt, már mint orvosi szempontból, mert én már a pontyosodástól elég rosszul voltam. Nagyon hányingerem volt, meg fájt a derekam, amire az volt a válasz, hogy ez egyrészt normális, másrészt 'pont úgy nyavalyogsz, mint anyám'. Oké.
Kedden egész nap suliban voltam, hezitáltam, hogy elmenjek-e, de végül jó döntésnek bizonyult, érdekes témák voltak, plusz ez volt az utolsó alkalom, kaptunk oklevelet, volt gálavacsora, agyon vagyok iskolázva.
Szerdán reggel fél nyolcra mentünk, indokolatlanul jó kedvem volt, volt némi csúszás, megnéztek ultrahanggal, minden okés, mindenki a helyén, tényleg van némi endometriózis, de majd azt is jól leszívják, ha már megkaparintották a lényeget.
Aztán jól elfosódott minden. Tele vagyok hormonnal, borzasztó érzékeny voltam/vagyok, annyira szörnyű volt az egész. Felmentem, megmutatták mit kell felvenni, aztán várjak.
Kezdődött azzal, hogy kitettek nekem egy olyan hálóinget, ami enyhén szólva nem ért be, tudom, hogy ez semmi, de ott, akkor ezen már úgy kibuktam, hogy öt percet sírdogáltam. Nyilván kicseréltettem, kicsit vágták a pofákat, oké.
Bekerültem a műtőbe, lebasztak egy papír miatt, ami nem lett kitöltve, hogy mit képzelek magamról, oké, aztán lebaszott az a nő is, akinek ezt ellenőrizni kellett volna, hogy mit képzelek magamról, majd lebaszott egy harmadik nő is, hogy miért nem vetettem le a körmöm a jobb mutatóujjamról, oké. (Itt csendben megjegyezném, hogy a kutya nem mondta, hogy le kellene, az előző műtétnél levetettem, akkor a műtőben azt mondták, hogy többet ne tegyem, felesleges.) Szóval hárman jól kiosztottak, majd mielőtt elaludtam szóltak, hogy most legyek nagyon boldog. Köszi.
Ébresztés után, nagyon hamar éber lettem, és olyan zaklatott is, hogy képtelenek voltak 155 alá húzni a vérnyomásom (itt ismét csak megjegyezném, hogy mint kiderült, nem olyan gyógyszerekkel próbálkoztak, ami erre alkalmas, igen, wtf.), amit a gyógyszerek mellett olyan bátorító mondatokkal segítettek, mint 'nem igaz már, hogy képtelen lenyugodni', 'már rég nem kéne itt lennie', és még sorolhatnám.
Aztán nagy nehezen leengedtek az orvoshoz, aki szintén jól kiosztott. Azt mondta, hogy kezeltessem magam, mert nem vagyok normális, mert állítólag félálomban azt mondtam neki az 'ugye hogy túl lehet ezt élni'-re, hogy megcsináltattam a pillám és a szemöldököm, ha hibáztak volna is szép halott lennék. Őszintén szólva, erre nem is emlékszem, de magamat ismerve akkor adok ilyen választ, ha a kérdés is ilyen. 
Ez még rendben is lett volna, de aztán kifejtette, hogy ha nem kezeltetem magam, majd terhesség alatt jól meg fognak műteni, meg hogy 23 hetesen kiveszik belőlem a gyereket, meg ilyen és ettől borzasztóbb dolgokat, még most is alig tudok írni a bőgéstől, ha csak eszembe jut. Teljesen kikészültem. 
Az az egészben a durva, hogy tegnap annyira agyon szedáltak, hogy le sem esett, egész nap aludtam, csak reggel agyaltam, hogy ez mit is mondott. Nyilván kisírtam a szemeim a tesómnak meg a házi orvosomnak is, ők is teljesen ledöbbentek, próbáltak nyugtatni, de ezek után kurva nehéz. Tudom, érzem, hogy hülye vagyok a hormontól, de a józan eszem maradéka is azt súgja, hogy ez indokolatlan és durva volt.

Ja, hat petesejt lett, és ma a laborban azt mondták, hogy úgy néz ki, négyből lesz is valami. Hétfőn embriótranszfer.

2016. november 11., péntek

6.

Reggel megvolt a szokásos vérvétel, ahol annyira röhögtünk valami baromságon a vérvételes csajjal, hogy elfelejtettem rányomni a bucit a szúrás helyére, az meg jól kivérzett, meg belilult a környéke. Well done.
De tudod, ha reggel nevetsz, délután sírni fogsz.
Visszamentem ultrahangra, ami megint tökre fájt, mert a hülye petefészkeim elbújtak a méhem mögé, meg kicsit furcsa is volt, mert nem hogy jobb értékeket mutattak a tüszők, hanem mintha összementek volna. Fura képeket vágott a doki, de még ott sem esett le, hogy valami van, mert mindig fura képeket vág. Végeztünk, üljek le, mert még nincs vérvétel eredmény. Jó.
Kezdtem csodálkozni a nagy kedvességen meg figyelmen. Hát itt meg mi van? Aztán jött értem a doki, hogy izé, lesz egy kis konzílium. Mi? Hát ő hívott egy másik orvost, ezért kellett ennyit várni, mert nagyon nem klappolnak az eredményeim azzal, amit látott, nem nőnek a tüszők.
Jött a tapasztaltabb doki, jól megkínzott alaposan megvizsgált. Ezeknek mániájuk az endometriózis, most is kitalálták, hogy nekem van, a miatt nem látható a jobb petefészkem. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy az még mindig mióma (szerencsétlen miómáim, voltak már minden, ami létezik), kiderült, hogy azok zavarnak be, mindkét petefészkem bujkál, sajnos a bal megmaradt a háromnál (várható volt, még mindig tropa a bal felem), viszont a jobb tele van tüszővel*, onnan még reménykeltő dolgok is kikerülhetnek. Végül annyiban maradtak, ne izguljak, rendben lehet ez, kicsit nehezebb lesz leszívni, lassítani kell a hormonozáson, egyek még több fehérjét és igyak még többet. Hétfőn újra megnéznek.
Kicsit úgy érzem, hogy a stresszhormonom egy nagy lófasszal lóceruzával kacagva paskolgatja az arcom. 

*Szolgálati: képzeljétek, nagyon fáj a derekam, és mondták, hogy a sok tüszőtől növekszik a petefészkem, és ez okozza a fájdalmat. Ki is találtam rá egy kifejezést: pontyosodás. 

2016. november 9., szerda

5.

Reggel fél nyolcra kellett mennem a Kaáliba, a ciklusindítást követő első vérvételre és ultrahangra. Zuhogott az eső, de nem engedtek be bennünket, mert valami műszaki problémát kellett elhárítani. Nyilván senki sem örült ennek, de szó nélkül, csendben vártunk. Ekkor érkeztek meg a "külföldiek", majd a vezetőjük (szervezetten hordják ide őket) berontott, természetesen őt is kiküldték. Erre kiadta az egyik "külföldi" lánynak, hogy nyitogassa az ajtót úgy, hogy ne látszódjon ki áll kint, és elkezdett ordítani magyarul, hogy esikazesőesikazesőesikazeső.... Inkább nem is véleményezem a dolgot.
Természetesen a vérvételes nő rám ömlesztette minden mérgét, lévén a "külföldiek" után én voltam az első magyar a sorban. Szuper, pont ilyen reggelre vágytam.
Tíz körül mentem vissza ultrahangra, akkor már teljes mellszélességgel ott volt a cuki kis asszisztensem, megint mindenben segített, bejött velem, a vizsgálat után magyarázott, ellátott jótanáccsal és kaptam tőle egy csomó mindent, ami segít a további injekció beadásban.
A vizsgálat rendben volt, bár kicsit fájt, a műtét óta a ciklus első felében amúgy is érzékeny vagyok, extra hormonnal meg pláne. Eddig hét tüsző látható, ebből hat teljesen egyforma méretű, a hetedik viszont nagy valószínűséggel kuka, nem tartalmaz petesejtet. Sebaj.
Pénteken ismétlés, addig továbbra is harakiri, jövő hét közepén-végén meg már punkció. Nagyon izgulok. Próbálok nem rágörcsölni, és nem túlizgulni a dolgot, szúszááá stresszhormon.

2016. november 6., vasárnap

csakaszokásos

Az egyik hormont belövőtollal kell beadni, minden alkalommal steril tűvel, amit egy egyszerű, két mozdulattal történő pattintással-csavarással lehet  cserélni.
Na, kinek kellett már az első alkalommal kombinált fogót bevetni?

2016. november 4., péntek

4.

Tegnap úgy jártam, mint egy tinilány. Sétáltam a teszkóban, aztán azt éreztem, mintha kinyitnának bennem egy csapot, mire a pénztárhoz értem csicsogott rajtam a farmer, mire a kocsihoz, addigra már a térdhajlatom is nedves volt. Bakker, számíthattam volna rá, mégis meglepett, ha Norcoluttal tolják ki a mensim várható időpontját mindig ez van. Kínomban már csak röhögni tudtam.
Szóval így esett, hogy meglepetésszerűen, jövő hét közepe helyett, ma már a ciklus indító ultrahangra mentem. Reggel megvolt a vérvétel, fél tizenkettőre mentem vissza ultrahangra, másfél óra várakozás után jól be is mentem, elméletileg minden rendben van, nagyon féltem ettől a vizsgálattól, nehogy a finisben mondják, hogy bocsi, maga kész kupleráj belülről, szó sem lehet róla. A doki szerencsére elég dekoncentrált volt, így alig szólt hozzám, hamar szabadultam.
Megint csak a cuki asszisztens volt, ahogy észrevett mindenben segített, rendezte a papírjaim, valahogy az időpontom is bekerült a várakozó 'külföldiek' elé (nem szeretnék országot megnevezni, de botrány amit ezek megengednek maguknak, rasszistának meg pláne nem szeretnék tűnni, de a mai produkció alapján nem csoda, hogy mifelénk szitokszó a fajtájuk). Amikor végeztem, külön behívott egy vizsgálóba, mindent megmutatott, elmagyarázott az injekciózásról, olyan édes volt, magyarázta, hogy ugye nem baj Micikém, hogy tegezlek, de hát egy helyre valósiak vagyunk, tudod. Tudom, és nagyon hálás vagyok neki minden jó szóért.
Délután kiváltottam az első adag hormont, megvettem a vitaminokat (43e, skandalum, de hagyjuk is), és holnaptól indul a harakiri.
Nagyon izgulok. (Ja, magas a stressz hormon szintem, vajon mitől, kaptam nyugtatót, hogy nyugodjak le a picsába, szóval holnaptól már csak kicsit izgulok.)

2016. október 18., kedd

MRI, UH, és egyéb képalkotó nyalánkságok

Van abban valami mélységesen elszomorító és döbbenetes, némileg tragikomikus, hogy az ország második legjobb orvosi egyetemének oktató kórházaiban és klinikáin úgy értelmeznek és írnak le nagy határozottsággal véleményeket, hogy az még csak köszönő viszonyban sincs a valósággal.
Így kicsit sem kell csodálkozni, hogy az MRI-n endometriózisnak írták le a petefészkeimet (igen, mindkettőt), és ultrahangon terhességnek nézték a miómáimat (nálam ugye kizárt természetes úton a teherbe esés). Well done.
Sose legyetek betegek.

2016. szeptember 29., csütörtök

életjel

Nagyon sokat dolgozom, rengeteg az elintéznivalóm, nagyon izgulok a következő másfél hónap miatt, mikor lettek ennyire hidegek a reggelek, ótejóég, mindjárt karácsony.
Ja, voltam Rómában, édes, szép szerelmem, remélem láthatlak még ebben az életben, máris visszavágyom. Puszi!


2016. szeptember 19., hétfő

hétvégi

Pénteken borfesztiválon (az előbb borfasztivált írtam véletlenül, azért lehetne elemezni, hogy mire gondolt a költő, muhaha) voltunk. Igazából szuper jó volt, én megint úgy éreztem, hogy kedvesre és humorosra ittam magam, aztán tegnap átbeszéltük az eseményeket a csajokkal és maradjunk annyiban, hogy a 'talán nem voltunk vállalhatatlanok'-ban egyeztünk meg. De azért jó volt, na.
Szombaton délelőtt takarítottam, aztán olyan kettő körül megtört a lendület, és hirtelen kibaszott elviselhetetlenül másnapos lettem, megint csak megfogadtam, hogy soha többé nem iszom. Este nyilván folytattuk a fesztiválozást (újra fasztivált írtam, kell nekem egy pszichológus), de én tartottam magam az elveimhez (megint csak muhaha) és csak egy levendulás vizet ittam. Mit ne mondjak, józanon elég szürreális végig nézni, hogy körülötted mindenki csatak részeg, és kedvesnek és humorosnak képzeli magát. Itt újra megfogadtam, hogy soha többé nem iszom.
Vasárnap kimentünk a szüleimhez ebédelni, sikerült ipari mennyiséget fogyasztani, aztán elmentünk a falusi kisvárosi búcsúba, de senki sem akart felülni velem a hullámvasútra, így némi cukorka zsákmányolása után még kihisztiztem egy fagyit. Este átjöttek a barátnőim, Vackor főzött nekik, aztán egy csomót dumáltunk, és annyit, és olyan hangosan röhögtünk, hogy a cica teljesen kikészült idegileg, és estére úgy elfáradt, hogy a párnáról lelógó fejjel aludt.
Mindenesetre ez egy nagyon szipiszupi hétvége volt, de azt azért meg kell állapítsam, hogy a piálást kurvára nem bírom, és kurva sokat zabálok mióta fogyókúrázok, de nem is ez a botrány, hanem hogy ezeket a dolgokat még mindig csak utólag látom be, ideje lenne felnőni, rossz cica.


2016. szeptember 13., kedd

firstworldproblems

Hogy micsoda? Nyakunkon az ősz, és gazdinak nincs egy ruhája, cipője sem?


Hát ez maga a borzalom, teljesen kivagyok. 

2016. szeptember 12., hétfő

3.

Fél nyolcra kellett mennem reggel, negyedre értem oda, már akkor tele volt a parkoló, fürtökben lógtak az emberek. Ehhez képest nyolcra már beértem a munkahelyemre, úgy hogy mindent elintéztem, megtörtént a vérvétel, minden kérdésemre válaszoltak, minden eredményemet lefénymásoltak, fizettem, és csak egyszer szóltak rám, hogy nem igaz, hogy mindig útban vagyok. Ezt leszámítva viszont nagyon kedvesek voltak, mind a hatezer kérdésemre válaszoltak, nagy vonalakban lebeszéltük az időpontokat, mikor telefonáljak, mikor mehetek, mi kell még.
Persze mondhatnám, hogy pénteken csak rossz napjuk volt, meg hogy mindannyian kipihentük magunkat a hétvégén, de akkor hazudnék. Haverpajtijóbarátországban ismerős nélkül véged van, és ritka alkalom, de most szerencsém volt, a recepción a régi háziorvosom asszisztensnője ült, aki emlékezett rám, és rendezett mindent, nagyon jól esett a kedvessége. Igyekeztem én is kedves lenni mindenkivel, mosolyogni, hamar felfogni amit mondanak, nem útban lenni (haha), és már húztam is el a csíkot. Legyen így mindig.

2016. szeptember 9., péntek

2.

Kevés dologra vagyok büszke magammal kapcsolatban, de arra igen, hogy egyszer régen megfogadtam, hogy sosem mondok/csinálok semmit első mérgemben, hanem először alszok rá egyet. Na, ez a bejegyzés nem erről fog szólni.
Felhívtam a Kaálit, hogy mennék holnap második napos hormonprofilt csináltatni, lehet-e. Kérdezte a nő először is, hogy mégis minek (WTF1), majd mikor mondtam neki, hogy novemberben mennénk lombikra, akkor jól leugatott.

  • Ez tizenhétezer forint, van rá pénzem? (WTF2)
  • Mikor mondtam neki, hogy szerintem ez nekem ingyenes, akkor közölte, hogy azok az idők már elmúltak (finoman jelzem, tébé támogatott beavatkozásról van szó), de ha nagyon ragaszkodok hozzá (WTF3) menjek csak tizenhétezerért.
  • És ezt amúgy is csak a beavatkozást megelőző mensikor kell (ezt senki sem mondta eddig, illetve kurvára nem ezt mondták).
  • Mégis mit képzelek magamról, hogy még nincs meg az összes eredményem a lombikhoz? (WTF4)
  • Szégyelljem magam, mert ha kiderül, hogy nemi beteg vagyok (WTF5!), akkor el fog húzódni a kezelésem, és ha nem jól reagálok akkor majd hosszú ideig kell kezelni (WTF6).
  • És amúgy is hétfőn menjek, csinálnak egy másik vérvételt ötezerötszázért (khm tébé), és majd elbeszélgetünk a dolgaimról (WTF7!), és ő már most mondja, hogy a doktornő az ilyeneket (WTF8) nem szereti.
Meg nem kérdezte volna, hogy kedves Mici, mégis mi az oka annak, hogy eddig várt a vizsgálatokkal, talán akkor esetleg elmondhattam volna neki, hogy eddig kurva beteg voltam, tényleg élni sem volt kedvem, nem hogy ezzel foglalkozni, hétfőn derült ki, hogy egyszer talán meggyógyulhatok, talán nem fűrészelnek ketté, és talán van esélyem eljutni a lombikig. Talán. 
Nem mellesleg hétfő óta beszereztem az összes beutalót, minden vizsgálatra van időpontom egy héten belül, ezt mondjuk hiába is mondtam neki, nyilván pont leszarta.


Inkább leugat, kioktat, _mert ő ezt megteheti_, és majd jól elbeszélget a dolgaimról.
Nagyon várom ezt a beszélgetést. Nagyon.

2016. szeptember 7., szerda

napom

Vettem egy zacskó gumimacit, és mindnek leharaptam a fejét. 
Kifejezetten jobban éreztem magam utána.
Néha úgy érzem, a világ összes elmebetege nálunk dolgozik. Eh.




2016. szeptember 6., kedd

csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja

Tegnap reggel már annyira ideges voltam, hogy attól féltem, ha belépek a rendelőbe, még a bemutatkozás közben elhányom magam. Szuper antré lett volna, nem?
A doki egy szimpatikus, közvetlen pasi volt, fiatal (oké, korombeli, de most nevezzük fiatalnak), korából adódóan még tele lelkesedéssel, de már kellő tapasztalattal (budapestieknek szívből ajánlom, tényleg nagyon jó doki, és nem horror drága). Hihetetlenül alaposan megvizsgált, ami nem jelent fájdalommenteset (kurvára fájt), kifaggatott, figyelt, és az észrevételeimet figyelembe véve vizsgált meg (csukott szemmel, sok doki vizsgált már, de ilyet még nem láttam). 
Több verziót is felvázolt a diagnózist illetően, de mindezt úgy, hogy nem éreztem, hogy tele kéne bőgnöm a rendelőt, ráadásul emberi nyelven magyarázott el mindent, és ami a lényeg, bár a nem zárta ki egy esetleges műtét lehetőségét a jövőben, de egyelőre ezt semmi sem indokolja.
Vannak bajok, messze vagyok még az egészségestől, de valami elindult, és ettől akkora kő esett le a szívemről, hogy a föld túloldalán egészen biztos földrengés lesz. Nyilván ezt is csak suttogva merem mondani, és lilára kopogtattam az ujjaim az asztal alján. (Sok minden elhangozott még, csupa jó, de babonából nem merem leírni, ide jutottam, tudom, vén, hülye máglyára való.)
Köszönöm, hogy gondoltatok rám! 

2016. augusztus 30., kedd

hiánypótló

Őszintén szólva, nem is annak a fejét nézném meg, aki kitalálta, hanem annak, aki erre azt mondta, hogy csináljuk meg, szép munka, számíthatsz az év végi bónuszra, ebből biza' meggazdagszunk.


2016. augusztus 29., hétfő

édesélet









Szuperjól sikerült a nyaralásunk, sőt, nyugodtan kijelenthetem, hogy életünk legjobb nyaralása volt. Kipihenten, kisimulva, lelazulva értünk haza, ránk fért már. Nyugalom, szerelem, boldogság.

Persze nem is a mi életünk lenne, ha a hazaérkezésünk után 5 perccel már ne macska hányást kellett volna takarítani. A cica ugyanis nagy örömében, hirtelen felindulásból jól bezabált, 2 másodperc múlva egy kurva nagyot hányt a nappaliban a szőnyegre, majd mikor Vackor rászólt, hogy a második adagot már légyszi ne a szőnyegre, akkor újra hű lett a nevéhez (a futva hányó), és húzott egy csíkot a padlóra is. Well done, csak a szokásos.




2016. augusztus 15., hétfő

hétvégi

Sziasztok, Vackor Mici vagyok, kemény vonalas kisnyugdíjas.

Szombaton csodás családi muri volt nálunk, kicsi békám 30 lett (mikor lett ilyen öreg, tegnap még az oviba jártam érte), anya meg 60. Én voltam a torta felelős, anya főzött (úgy kábé 60-70 emberre, halkan megjegyezném hatan voltunk az ebéden), volt ajándékozás, szuper jól sikerült, imádom a családom.
Ebéd után Vackorra rájött a vásárolhatnék (oké, ez nem teljesen igaz, csak az első adandó alkalommal tönkre vágta az új fürdőnaciját, ami szerinte még jó lett volna simán a nyaralásra, mert hát miért gond, hogy tiszta kátrány a hátulja, én meg mondtam, hogy semmi gond, de ebben nem jöhet, egyedül megyek nyaralni), és hát ki vagyok én, hogy ebben korlátozzam. Szóval vásárolgattunk, egy csomó klassz dolgot beszereztünk tök jó áron, kicsit el is kapta a gépszíj, mert két(!) bevásárlóközpontot is megjártunk (közben az elcsomagolt torta teljesen logikusan a csomagtartóban maradt, de ezt csak evés után fél órával bántam), kaptam tőle egy nagyon dögös rucit, amiben szerinte úgy nézek ki, mint egy görög istennő (olyan édes, iszonyú dagadt vagyok az edzés hiánytól és a bánatevéstől), imádom ezt a palit csak mondom (nem a ruha miatt, hanem amiért ilyen kedves, úgy néz ki, hogy ez már csak egy ilyen sok zárójeles bejegyzés lesz). Ja, majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy persze fürdőnaci is lett.
Aztán a fent említett tevékenységekben (mármint a zabálás és vásárlás) jól elfáradva hazamentünk, kihagytuk az esti fesztivált, helyette már öt órakor pizsiben döglöttünk a kanapén, durva arcok vagyunk, na.

A cica csak ránk nézett, és elfáradt, és mivel 25 fok alá esett a lakásban a hőmérséklet (közeleg a tél...), be is kellett takargatni.


Mivel szombaton már tök korán elaludtunk, vasárnap már hajnalok hajnalán felevett bennünket a fene, megkávéztunk, megnéztünk egy csomó Spongya Bobot (igazából csak én szeretem, Vackort halálba idegeli, de a szerelem már csak ilyen, áldozatokat kell hozni, muhaha), aztán kimentünk a piacra. Ettünk lángost, vettünk egy csomó finomságot, majd bementünk a városba, ittunk még egy kávét, fesztiváloztunk, ha már ugye a lustaság szombat este megakadályozott benne, fagyiztunk, majd hulla fáradtan hazamentünk. Mindezzel végeztünk tizenegy órára (nem este, délelőtt(!) 11 órára), úgy hogy ebéd után már csak némi körömlakkozásra tudtam rávenni magam, ha már a kezeim rendbe tették, hozzá igazítottam a lábam.

Oké, nyilván ez a kezem, de a lábam már lusta voltam hozzá fotózni.

A nagy művelet után megfürödtem, pizsit húztam (kábé egy óra lehetett, de talán már fél kettő is volt), és a nap további részét bugyutánál bugyutább filmek nézésével töltöttem.

Köszönöm a figyelmet, és most hallgassuk meg együtt a 'Nem csak a húszéveseké a világ' örökérvényű slágert, Aradszky László előadásában. Puszi.

2016. augusztus 12., péntek

apozitívgondolatoksziporkázócsillámpora

Amúgy meg ezúton szeretném megköszönni a kedves vegyésznek, akinek eszébe jutott egy kis viccport is keverni a fájdalomcsillapítómba, csillagos ötös, mehetsz a cirkuszba. 
Jó munka volt, felszabadult, boldog lánynak érzem magam, és azért sem vagyok mérges, hogy zabálok tőle, mint egy pocok. 
Puszi: Mici.


Ui.: fájdalmat mérsékelten csillapít, de ki nem szarja le.

2016. augusztus 10., szerda

MRI

Azt szokták mondani, hogy a zuhanó repülőn még a legnagyobb ateista is istenhívő lesz. Van benne valami. Bár nálam még csak a hajtóművek akadoznak, de észrevettem magamon, hogy lassan bármibe bele tudnék kapaszkodni. Sajnos.
Vasárnap délelőtt kellett menni, alig tudtunk bejutni az épületbe, mert egy népes roma csoport az ajtó előtt siránkozott, hogy 'Sányi nem tudta bevenni ázt á kányárt, a kurva gravitácijó miatt'. Sanyit épp előttem tolták be a kezelőbe, lett miatta némi csúszás, pont annyi, hogy összefussak egy általános iskolai tanárnőmmel, aki nem ismert meg, de tudom, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül, ennek ellenére csodásan nézett ki (tudom, hogy bár nem ismertél rám, de egy kommentből rájöttem, hogy olvasol, nagyon drukkolok Neked!), mégis olyan rossz érzés fogott el, hogy miért pont itt kell találkoznunk.
Maga az MRI nem egy nagy dolog, betolnak egy hengerbe, utána meg olyan, mint ha egy marha nagy, marha hangos kacsa hápogna a fejed felett. A vége felé kaptam kontraszt anyagot intravénásan, fogalmam sincs mi volt benne, de egész délután aludtam tőle, mint akit agyon vertek.
Utána jött egy hét várakozás, utáltam minden percét, enni sem tudtam az idegtől, éreztem, hogy baj van, baj lesz, hiába próbál az élet türelemre tanítani, innen üzenem neki, ez így nem fog menni.
Sok-sok könyörgés, rimánkodás után, az utolsó pillanatban lett kész a kiértékelés, eleve Xanax-szal mentem, mégis már a parkolóban bőgtem, nem is a várható eredménytől, fene tudja mitől. Nem tudtam nem rossz előjelként felfogni, hogy tiszta vér volt a lejáró, látszott, hogy valakiből szinte spriccelt a vér (valaki meg nem érezte, hogy ezt fel kellene takarítani, de ez meg megint más tészta), ez már megalapozta az érzéseimet. Igazából mélyre elástam az eredményt, nem tudom pontosan idézni, de az volt a lényege, hogy három, különböző méretű elváltozás/csomó/izé van a kismedencémben, amit az elemező orvos endometriózisként ír le. Kettőről már tudtam, de a harmadik meglepetésként ért, nem írom le, hogy hol, de kurva rossz helyen van, és azonnal éreztem, hogy ez nagyon rosszat jelent. Ahogy kihámoztam, rákot nem valószínűsít, pontosabban áttétet nem, és ez az egyetlen jó hír, bár megerősítve nem lett.
Másnap korán reggel mentem az orvosomhoz, aki miután meglátta az elemzést nagyon mérges lett, hiszen mind a műtét, mind az azt követő szövettan teljes mértékben cáfolja az eredményt. Azt mondta, hogy ő látta mi van belül, a két nagyobb elváltozás/csomó/izé, az a két miómám, viszont a harmadik elváltozás/csomó/izé számára új, csinál egy ultrahangot. Mondtam neki, hogy az jó lenne, mert konkrétan onnan érzem azt a nagy fájdalmat, ami kínoz, plusz még meséltem neki néhány tapasztalatomról, és akkor láttam az arcán, hogy komolyan aggódik.
Már ultrahangon is látszódott az a valami, és tényleg nagyon rossz helyen van, mondta, hogy nagyon aggasztja, és bizony a helyzete miatt ő, mint nőgyógyász már semmit sem tehet értem. Ha el kell távolítani, már pedig el kell, akkor az egy nagyon komoly műtét lesz, négyes szintű kismedence műtétnek számít (lehet stádiumot mondott, de itt már elborult az agyam), amit ebben a városban senki sem tud elvégezni. Mondta, hogy vannak nagy nevek, viszont az én helyzetemben luxus lenne várni, ha ez két hónap alatt ennyire elburjánzott, ajánl egy nőgyógyász-sebészt, akinek konkrétan ez a szakterülete, és bár fiatal, de nagyon profi, vigyek minden eredményemet, aztán majd megbeszéljük, hogy mi lesz. (Egyébként tényleg nagyon jó orvost ajánlott, az ország legjobb daganat sebész csapatának a tagja.) 
Megkérdeztem a várható következményeket, borzasztó dolgokat mondott, már az elsőnél elsírtam magam, és szerintem csak a lista első három elemét említette. Az még dereng, hogy mondta, okvetlen hívjam fel, ha voltam a másik dokinál, hogy megbeszéljük a hogyan tovább-ot, de annyira bőgtem, hogy akár még fél órát is beszélhetett, azt se tudom, hogy kerültem haza, estére már lila volt a szemhéjam a sok bőgéstől. 
Iszonyat ez az egész, és iszonyatos volt elmondani a családomnak, ez a legnehezebb az egészben, az ember előbb-utóbb bármilyen helyzethez tud alkalmazkodni, de a szívem szakad meg a családomért. Nem akarom hogy aggódjanak, fájjon a szívük miattam, nem akarom rájuk rakni a bánatom, és azt meg pláne nem akarom, ha rosszul sikerül a műtét, ápolniuk kelljen.
Igazából sosem gondoltam, hogy visszasírom azokat az időket, amikor azon remegtem, hogy lehet-e ebben az életben gyerekem, most azon remegek, hogy élhetek-e valaha teljes életet, nem is a teljes a helyes kifejezés, hanem a hétköznapi, amikor minden a maga útján megy, amikor az alapvető szükségletek kielégítése fel sem tűnik, annyira természetes.
Tényleg igaz, hogy az egészséges embernek száz kívánsága van, a betegnek csak egy.

upámács!

Az olvasnivalók listájából miért tűntek el a meghívós blogok, és miért nem tudom őket visszavarázsolni? És hová lettek, és miért bújtak el, és miért vagyok én ilyen hülye ezekhez a dolgokhoz?

cicahíradó3257.rész


Nézd rabszolga, micsoda pompás várat találtam az előszobában!

Ó, valami meglepetés van az aljában!

Tádááám! Amúgy meg ez mi a sz@r?

2016. augusztus 6., szombat

csakaszokásos +18

A kezdet kezdetén megfogadtam, hogy nem fogok káromkodni a blogban, mert egyrészt nem illik, másrészt a valós életemben sokszor előfordul velem, kár lenne tagadni, sokszor futóbolond indulatos ember vagyok.
De a büdös kurva életbe már, hogy mi a picsát kell egy leleten ennyit kotlani, mikor péntekre ígérték, aztán pénteken ma reggelre ígérték, aztán ma reggel délutánra ígérték, de közben sejtették, hogy talán hétfőn sem lesz meg, pedig nekem holnap nyolcra kellene vinnem az orvosomhoz.
Fene essen már abba a lelketlen farokba, aki a könyörgésem ellenére nagy ívben tesz rám, húzza belém az ideget, hogy biztosan százan elemzik, mert akkora a baj, szenvedek mint a kutya, ömlik rám a híradóból, az újságokból meg a kibaszott internetről a sok rákos horrorsztori, kész vagyok teljesen.
Egyszerűen a pofám leszakad, a magánbetegeknek _aznap_ kiadják a kész elemzést, én meg egy hete várok, tíz, mondom _tíz_ perc lenne a lelet elemzése.
Szétbasz az ideg, csak mondom.

2016. július 28., csütörtök

miregondoltaköltő

Mostanában olyan fura dolgok történnek velem, csupa izgalmas figurával találkozom. 
Láttam a tesziben egy nénit, egy padon ült, rengeteg színes nyaklánc és karkötő volt rajta, a fején egy csillogó arany korona (egyébként csinos korona volt), és boldog arccal lapozgatott egy fényképalbumot. Aztán láttam a bolt előtt egy óvodás forma kisfiút, beparkolt a vásárlói parkolóba egy kis fekete gyerek sportkocsival, lazán kikönyökölt, és unott arccal várakozott.
Tegnap meg mentem az ambulanciára a beutalómért, és ahogy beléptem, majd' felborított egy csupa törpéből álló csoport, a szám is tátva maradt, a Hófehérke óta nem láttam ennyi kisembert.
Várom az újabb kalandos képeket!


2016. július 27., szerda

tipikus

Hihetetlen gyorsasággal sikerült időpontot kapnom az MRI-re, el sem hiszem, már vasárnap túl is eshetek rajta.
Nem is lennék, ha nem így reagáltam volna: egy másodperc öröm, juhú, vannak még csodák, a második másodperctől, már az pörög a fejemben, hogy milyen típusú rák lehet a medencében (jaj Lulu, de rosszkor olvastam a bejegyzésed...), vajon meglátom-e majd a radiológus arcán, hogy baj van, sírni fogok-e majd ha meghallom, elmondjam-e a szüleimnek. 
Akkora egy idióta vagyok, egyszer halálra szorongom magam, valaki kapcsolja ki az internetet, vagy legalábbis blokkolja a guglit. (És nagyon, de nagyon szorítsatok, hogy meggyógyuljak, hogy csak valami banális okot találjanak, kérlek, kérlek.)

2016. július 22., péntek

traktorosmici

Egyszerű lány vagyok, ha megtetszik egy ruha, akkor hármat-négyet is veszek belőle, igaz, hogy különböző színekben, de ennek az az eredménye, hogy néhány fazont váltogatok és slussz. Elég fehér a bőröm, minden tavasszal óvatosan szolizni szoktam, hogy ha le kell vetkőzni nyáron, az emberek ne hívják rám a vámpírvadászt ijedtükben, vagy ki ne égessem valaki szemét a hófehér lábaim diszkrét bájával.
Na, ez idén elmaradt, érthető okok miatt, kedvem sem volt, meg ugye a hegeket sem akartam kitenni káros sugárzásnak, aztán meg itt volt már a nyár, és az előbarnulás érdeklődés hiányában elmaradt.
De hogy ne csapongjak, ennek az egésznek az volt a lényege, hogy arra a három-négy fazonra vagyok lebarnulva lepirulva, elég viccesen nézek ki, ha levetkőzök, mint aki egész nap a zetoron ült, barna piros arc, dekoltázs, karok, lábszár, hófehér vállak, törzs, combok. Hát, ájemveriszekszi.
Azt már meg sem említem, hogy ma kivágott hátú ruha van rajtam, nyilván a hátam lepirult, az összefogott hajam alatt meg jó fehér maradt. Mondom én, veriszekszi.


helyzetjelentés

Múlt hét hétfőn borzasztó rosszul voltam, ezért be kellett mennem a klinikára a dokimhoz, megint kaptam egy csomó gyógyszert, átbeszéltük, hogy mi van, illetve, hogy mi nincs. Nem is akarom nagyon részletezni, a múlt hét egészség szempontjából pokol volt, aztán a menstruáció meghozta a megváltást, pont úgy, ahogy a doki mondta.
Tegnap voltam kontrollon, minden eredményem tökéletes, mégsem vagyok jól, a következő 10 napban egy teljesen másfajta kezelés lesz, ami szerintem semmire sem lesz jó, de aztán legalább már jöhet az MRI. 
Igazából kerestem már egy másik orvost is magamnak, az Ungár-teamből, de az eredmény előtt nem látom értelmét a váltásnak. Illetve nem akarok váltani, ha nem muszáj, de szükségem van egy friss szemre.
Találgatni nem akarok, majd meglátjuk.

Mindenesetre tegnap már eljutottam arra a szánalmas szintre, én a hitetlen, hogy összeállítottam magamnak egy gyógynövény keveréket, és meg is vásároltam a hozzávalókat. Fel is dobta a napomat, mert olyan kabaré lett belőle, hogy még most is pukkadozok a röhögéstől.
Hazaértem, levágtam a szatyrom a konyhapultra, és loholtam pisilni, aztán kézmosás közben egyszer csak hallom, hogy a cica valamin kegyetlenül dolgozik. Kimentem, a macska agyig a szatyorban őrjöng, kivettem, kipakoltam, a tébolyult visszaugrott a pultra, elorozta az egyik gyógynövényes zacsit, és eltorzult fejjel elkezdett fetrengeni rajta, majd a kis pofáját dörgölte hozzá ömlő nyállal, bakker, én ilyet még nem láttam. El kellett zárnom előle a teát, csak utána tisztult ki a feje. Persze fetrengtem a röhögéstől, jó lesz vigyázni, még a végén kiderül, hogy a gróf úr egy drogos pszichopata. 

Csináltam fotót is, kábé ilyen lehet egy ördögűzés. Nyilván tök homályos, mert valamiért nem állt le őrjöngés közben nekem pózolni, nem is értem.






2016. július 18., hétfő

csakaszokásos

Mindenkitől elnézést kérek a hétvégi időjárás miatt, de ezt a wellness hétvégét még az év elején lefoglaltam, és a folyamatos telt ház miatt átfoglalni sem tudtuk. 
Sajnálom, hogy elrontottam a programjaitokat, de tudjátok, ha Mici nyaral, akkor szakad.
Puszi!

Ezt láttuk a esőfüggönyön keresztül, ha kinéztünk az ablakon.

Igen, itt nem kellett pancsikolni. A képen látható turisták nagy valószínűséggel Deresből, vagy a falon túlról jöttek.

2016. július 11., hétfő

cérnára cinegére

Ma reggel végképp elszakadt nálam a cérna. Nem igazán volta jól, pedig annyira reméltem, hogy mára már kutya bajom sem lesz, és kár szépíteni, kibuktam.
Felhívtam a dokit, hogy még mindig fájdalmaim vannak, soron kívül fogadott, kifaggatott, próbált vigasztalni, de már eleve zokogva mentem hozzá, sok esélye nem volt a megnyugtatásomra. 
Mondtam neki, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba, mesélje el a lehetőségeimet a legjobbtól a legrosszabb esetig. Három eshetőséget sorolt fel, nyilván nem a legjobbat és nem is a legrosszabbat tartotta a legvalószínűbbnek, még nem akarok róla írni, képtelen vagyok, persze, hogy csak még jobban bőgtem, ráadásul teli vagyok hormonnal, ami rátett még egy lapáttal.
Mindenesetre teli zokogtam a rendelőt, a gyógyszertárat, az irodámat, bőgtem egy csomót a tesómnak, és most kezdek kicsit jobban lenni. Próbálom a nehezen felépített pozitív gondolataimat előkeríteni, egyelőre nem sok sikerrel, kapaszkodok a "sokat javult"-ba, "nagy a változás"-ba, "a góc már kint van"-ba, de nagyon, nagyon nehéz. (Rákról szó sem volt, és továbbra is 100% az esélyem a teherbeesésre a Kaáliban.)
Meg_kell_gyógyulnom.

De hogy pozitív is is legyen már ebben a takonygombóc blogban:

Némi édesség elállította a bőgést, és igen, menstruálni fogok, ez (is) elég indok a mennyiségre.

A világ legszebb mancsai.

Ezt a parfümöt úgy rendeltem magamnak, hogy egyrészt sosem szagoltam, másrészt mert megérdemlem, ma megérkezett, és telitalálat. Ügyes kislány.

2016. július 9., szombat

"Tevagyazénfényem,énateárnyékod."

Én: - Észrevetted már, hogy a híradó gyilkosságos híreiből egyértelműen látszik, hogy milyen évszak van? Míg hideg volt baltázták egymást az emberek, most, hogy meleg van, a szurkálás a menő.
Vackor: - Ja, szóval ne dumáljál, mert behozom a román kést, és megszurkállak.
Én: - Azt aztán hozhatod, úgy kibasztam az élét, hogy attól már nekem nem kell félni.
Vackor: - De hegye azért még van....


Szeretjük egymást, na.



2016. július 7., csütörtök

a sötétség bugyraiból

Annyira igyekszem magamra erőltetni a pozitív gondolkodást, a reménykedést, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom, vannak pillanatok amikor úgy érzem sikerül, ide nekem az oroszlánt is, aztán a következőben még mélyebbre zuhanok. Kibaszott_kurvára_elegem_van.
Akarom a régi életemet, akarom az egészségemet, akarom, hogy fájdalom nélkül élhessek napról-napra.
Annak idején, Vackor baráti társaságából velünk együtt még két pár döntött a gyerekvállalás mellett szinte azonos időpontban, az egyik párnak a múlt héten született gyereke, a másik pár jövő héten megy lombikra. Ezt az infót most reggel tudtam meg, és bármennyire is örülök annak, hogy végre valahára eljutottak ide, az a lány is sokat szenvedett, de azért nagyon mellbe vágott, pláne, hogy a héten megint rossz eredményeket kaptam, és olyat láttam az orvos arcán, amit nem akarsz orvos arcán látni. Csendesen csak annyit mondott, ez kemény menet lesz, de én láttam, éreztem, hogy kételkedik abban, hogy én valaha is eljutok a lombikig. Borzasztó volt. 
Tehetnék fel kérdéseket, de tudom, úgy sincs válasz.

2016. július 5., kedd

kérjük vigyázzanak, balról mókavonat érkezik

Rá kell jöjjek, hogy ezek a nagy kívánságok nekem nem mennek, az univerzum úgy értékelte, hogy az egészség utáni vágyam már meghaladja a képességeit. Ezúton kívánnék neki egy méretes lópéniszt, hátha ez teljesül.
Nemrég értem haza a dokitól, be van gyulladva az a szalag, ami a rosszabb állapotú petevezetőmet tartotta, köszi, köszi, köszi. Megint antibiotikum, gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító.
De hogy ne legyen egyszerű, a ciklusom húsz nap alá rövidült, amire hormont kaptam, hogy mire a a Kaáliba jutok (ha egyszer eljutok, mert úgy érzem, hogy napról-napra csak távolodok), sikerüljön egy elfogadható ciklust produkálnom. Szuper, köszi, köszi, köszi.
Szívem szerint a föld alá vedelném magam, jó családi hagyományokat követve, de mivel marékszám szedem a gyógyereket ez sem járható út, itt kérnék elnézést az ipari alkoholista őseimtől.
Fszm.

2016. június 30., csütörtök

csakaszokásos

Én: - Szia! Hogy vagy, minden rendben volt a kórházban, jól sikerült a műtét?
Nemén: - Ó bazdmeg, a műtét le van szarva, a szobatársamat viszont képtelen vagyok kiheverni. Úgy hívták Etelka, estig egész normálisnak tűnt, nem is értettem, hogy miért emlékeztet az elmebeteg anyósomra. Aztán mondtam neki, hogy láttam egy fura figurát a folyosón. Erre beközölte, hogy az egy kém, akit a volt barátja állított rá, aki egy oknyomozó riporter, és a kém azért tudja őt követni, mert amikor szexeltek, alulról beleültetett egy mikorchipet, és annak segítségével folyamatosan szemmel tartják. Egész éjszaka nem mertem aludni, vártam mikor ver agyon egy vascsővel.

Kicsit megnyugodtam, hogy nem csak engem szeretnek a tébolyultak, a sztori ellensúlyozásaként viszont ilyen kis szép cicókákat simogattam:



2016. június 24., péntek

2016. június 23., csütörtök

(majdnem)tinilány

Ma másnaposan jöttem dolgozni. Megboldogult lánykoromban csináltam utoljára ilyet, igaz, hogy akkor ketten megittunk egy üveg vodkát, most meg két fröccs készített így ki, de akkor is na.
Ha már ennyire durva arc vagyok, lehet hogy csipszet fogok reggelizni, és lenyomtatom egy kis gumicukorral, muhahaha!



2016. június 21., kedd

"Kis lépés egy embernek..."

Tegnap volt az első nap, hogy nem kellett bevennem fájdalomcsillapítót. Remélem ez egy tartós állapot lesz. Ujjak csuriban.
Amúgy meg üzenném azoknak, akik a megoldást keresik egy kihülőben lévő hosszú kapcsolatra, hogy egy fél éves nőgyógyászati betegség, plusz egy műtét a válasz a kérdésükre. 
Vackorral csak úgy szikrázik közöttünk a levegő, nagyokat sóhajtozva pislogunk egymásra, mint ha csak tegnap találkoztunk volna először. Azt hiszem ezt hívják örömnek az ürömben.

2016. június 14., kedd

2016. június 10., péntek

maradok tisztelettel

Szerdán nagyon fájt a hasam, arra gondoltam, hogy peteérésem lehet, amit le is csekkoltam a mensis alkalmazásban, és igazam volt. Átnéztem az évet, és tökre megörültem, hogy augusztusban pont a nyaralás első napján lesz peteérésem, micsoda szuper időzítés, aztán leesett, hogy hát lópénisz, maximum a hasüregem érezheti megtisztelve magát, hogy ott szívódhat fel a csodálatos petesejtem. Well, well, ezt is meg kell szokni.

De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy amikor a Kaáliban voltunk, akkor a doki azt mondta, hogy három havonta ideális a lombik sikertelenség esetén, én meg azt gondoltam, hogy ha már van első időpontunk, akkor a többi automatikus. Hát, megint csak lópénisz, csak ez úgy kábé másfél méteres.
Biztos ami biztos, ráírtam a dokira, hogy így van-e, és ha nem, akkor ugyan írjon már be bennünket még egy időpontra. 
Magyarország, én így szeretlek, nyilván itt csak az a biztos, hogy virítsd a lóvét, és ne sokat gondolkodj, mert mindjárt kaptunk is időpontot 2017. júliusra, a pofám leszakad, de komolyan.
Igen, 13 azaz tizenhárom hónap múlva. 
Nektek, ott fent az egészségügyben, bizony, a jó kurva édesanyátok. Sok szeretettel, maradok tisztelettel.

2016. június 2., csütörtök

hogyvolt

Nagyon rossz megfigyelő vagyok, képtelen vagyok a részletekre koncentrálni, a legócskább bűvész is simán átverhetne, sosem a lényegre koncentrálok.
Azt viszont megfigyeltem, hogy a nők arca, pontosabban a tekintete megváltozik ha valami igazán komoly esemény történik az életükben, megjelenik egy különös fény, vagy inkább olyan érzésem van ettől, hogy ők birtoklói egy olyan tudásnak, amit én nem érthetek meg. Nézzétek csak meg, talán ez a legjobb példa, bárki szülés előtti- és utáni képeit, megjelenik az a valami, és soha többé nem múlik el.

Csütörtökön megszállt egy igazán mély, zsigeri, mélyről jövő nyugalom. Végig csináltam a munkanapom, hazaérve pakolásztam, becsomagoltam, olvasgattam, és este aludtam egy jót. Reggel a szokásos időben keltem, hajat mostam, felöltöztem, és elindultunk Vackorral.
A klinikán sem voltam ideges, mindent hatalmas nyugalommal intéztem, még jól össze is röhögtünk a főnővérrel, mondjuk arra már nem emlékszem, hogy min. Biztos ami biztos alapon belém tömtek egy nyugtatót, megmutatták az ágyam, kaptam egy szexi hálóinget, pont akkorát, mint egy négyszemélyes sátor, kipakoltam, összespanoltam az ágyszomszéddal, és majdnem a műtétig aludtam. 
Tulajdonképpen olyan volt, mint egy szürreális álom, minden olyan lassú volt, mindent meg tudtam alaposan nézni, szagolni, tapintani, élénkek voltak a képek, a színek, a gondolataim.
Jött az altatóorvos, bemutatkozott, a nevére nem emlékszem, de nagyon kedves volt, majd jött a beteghordó, akinek HoszéÁrmándó feje volt, de az ő nevére sem emlékszem. Végig tolt a folyosón a műtőkig, amik zöld függönnyel voltak elválasztva, láttam, hogy valakit pont operálnak, még eszembe is jutott, ótejóég, milyen magasra van állítva az asztal alatta.
A műtőben megint egy csomóan bemutatkoztak, én meg arra gondoltam, hogy miért vagyok képtelen megjegyezni a neveket, nagyon kedvesek voltak, mindent elmagyaráztak, összehangoltan, és gyorsan dolgoztak, pillanatok alatt előkészítettek, kaptam valamit vénásan, amitől nagyon könnyű lett a lét, majd valaki megkérdezte, hogy 'indíthatom-e a Propofolt?', nyilván nem tőlem, ekkor az jutott eszembe, hogy baszki, Michael Jackson is ettől fordult fel, de én inkább kiscicákra gondolok, aztán elnyelt az álom.
Az ágyamban ébredtem, az első akit megláttam a tesóm volt, olyan jó érzés volt, emlékszem, hogy olyan szépnek láttam ahogy ott ült, a göndör hajával, a szép színes, virágos ruhájában.
Elmondta, hogy másfél óráig voltam bent, a műtét jól sikerült, de sajnos a petevezetőimet el kellett távolítani, mert már annyira nagy kárt tett bennük az a kismedencei gyulladás, ami hónapok óta kínzott.
Olyan furcsa volt az egész, olyan ébernek és tudatosnak éreztem magam, mindenre emlékeztem ami az ébredésem után történt, semmiféle fájdalmat nem éreztem (mondjuk ez azért nem teljesen igaz, mert a tesóm mondta, hogy ahogy az ágyamba kerültem szóltam, hogy kérek fájdalomcsillapítót, amit hamar hoztak is, mert még a műtét előtt szétfenyítettem az altatóorvost, hogy legyen az ágyamhoz készítve, nem is én lennék...), nem volt hányingerem, egyszerűen pihent voltam.
Emlékszem, hogy bejött az orvosom, megsimogatta a karom, és mondta, hogy 'Mici, nem tehettem mást, ki kellett venni, ebből most már sajnos tuti Kaáli lesz', jött az altatóorvos is, érdeklődött, hogy hogy vagyok, elmagyarázta, hogy hogyan is altattak, meg arra is tisztán emlékszem, hogy valamiféle szeretet burokban éreztem magam, ahogy Vackor és a tesóm dongtak körülöttem.
Furcsa, napokig olyan élénk volt mindez, minden másodperc, most meg erőltetnem kell magam, hogy emlékezzek, törlődnek a képek, mondatok, csodálatos képessége ez az emberi agynak, ahogy űzi el a démonjait.
Aztán aludtam egy csomót, délután újra bejött Vackor, ült az ágyam mellett, megkértem, hogy fogja a kezem, és csak akkor menjen el, amikor már elaludtam.
Olyan kilenc körül lett a tudatom teljesen tiszta, nem voltak továbbra sem fájdalmaim, csak gyenge voltam, kimenni pisilni kész túlélő  túra volt, utána sokáig beszélgettünk a szomszédommal, majd hajnalig megint aludtam.
Felkelés után már mentem is tusolni, mit ne mondjak, az oldalamból kivezetett, belsős poénként (haha) diszkótáskának nevezett, véres folyadékkal teli zacskóval elég vicces volt. Mégis, ez ott, akkor, annyira természetes volt, megint csak az emberi agy csodája, túlélés játszik mindig, bármilyenek legyenek is a körülmények.
Tízre jött az orvosom, kivenni a drént, meglepő módon ez embertelenül fájt, mintha a beleim húzták volna ki, szerencsétlen orvosnak akkorát ordítottam a fülébe, hogy tuti még délután is csengett. Csak legyintett, 'Mici, ez belefér', aztán átbeszéltük a műtétet.
Elmondta, hogy tévedett, nincs endometriózisom, viszont volt valamikor egy komoly gyulladás, ami érintett minden szervet, a beleimet, a méhemet, a petefészkeket, és a petevezetőket. Mondta, hogy csak nézett, olyan szörnyű állapotok voltak bent, minden mindennel össze volt nőve, a petevezetők hurka vastagságúak voltak teli folyadékkal (lám-lám, mégis csak vidéken élünk, tökéletes a hasonlat, illik a szürreális álomba), menthetetlenek voltak, mérgezték a szervezetemet, és megölték volna kaális embriót is, ha a helyükön maradnak. Utána még átbeszéltünk pár dolgot, és ki is ebrudaltak a kórházból.
Azóta itthon vagyok, napról-napra erősebben, dolgozik a szervezetem. Az első két éjszaka borzasztó rémálmaim voltak, ugye a rengeteg elfojtás... Vackor szeretne beszélni a történtekről, de még képtelen vagyok rá, igazán még sírni sem tudtam, nagyon fájdalmas ez, titkon azt reméltem ettől a műtéttől, hogy meggyógyítanak, és nőként én is normálisan funkcionálhatok, nem szorulok majd arra, hogy idegenek turkáljanak a magánéletemben és bennem ahhoz, hogy gyerekem lehessen.
Hát, most ez az álom bizony elszállt.

Szombat este belenéztem a fürdőszobai tükörbe, és láttam, hogy valami megváltozott, nekem is más lett a tekintetem. Az enyémben a bánat ül.

2016. május 30., hétfő

the walking dead

Majdnem jól, majdnem egyben, szombat délelőtt óta otthon, ha összeszedtem magam mind testileg, mind lelkileg, megírom.
Köszönöm a drukkokat, meg hogy gondoltatok rám, nagyon jól esett, hálás vagyok érte.
Puszi!

2016. május 24., kedd

a gyáva oroszlán

Pénteken lesz a műtét. Félek. Nagyon. Ha csak rágondolok gombóc lesz a torkomban, amit sürgősen ki kell hánynom.
Alapvetően halogató típus vagyok, de ha egyszer rászánom magam valamire, akkor a tökéletesebbnél is tökéletesebbre törekszem, és hát sajnos így van ez a félelmeim kiteljesítésével is.
Nincs, mondom nincs olyan betegségtípus, elváltozás, hibalehetőség, műhiba, amivel ne lennék tisztában, és amitől ne rettegnék halálosan, sőt, azt is meg merném kockáztatni, hogy ha tudnám, hogy mi a bajom, az operációt is meg tudnám csinálni, hála az internetnek (én marha, eh). Ráadásul nem is az a baj, hogy totálisan teletömtem a fejem mindennel, de nyilván az összes betegség valamennyi tünetét is sikerült diagnosztizálni magamon (nagyon marha).
Ott tartok, hogy részletesen elmondtam Vackornak, hogy milyen temetést szeretnék (szerintem kikészítettem ezzel), majd beállítottam a fészin, hogy a halálom esetén töröljék az oldalam (ez nyilván nem fontos, de valami perverz módon megnyugtatott), majd megkértem egy barátom, hogy intézze (ő mondta is, hogy ezzel kikészítettem). Meg összevásároltam mindenféle fertőtlenítőket, és ha engedik, ha nem, ki fogom takarítani és fertőtleníteni a kórházi ágyam és a környékét. Tudom, hogy mindez beteg, nem is kell mondjátok, de muszáj volt kiírjam magamból.
Szóval csak annyit akartam mondani, hogy félek. Nagyon.