2016. április 30., szombat

csakegydolograkellettvolnafigyelni

Én: -Szia Apa, mizu? Milyen volt az út?
Apukám: -Nagyon jól sikerült kislányom, anyád macskája végig ordította az egész utat (4 óra hossza), és mikor odaértünk, kiderült, hogy a másik autóban felejtettem a nyaraló kulcsát (mondom 4 óra, csak oda).

Édes drága apukám, miért nem csodálkozom egy cseppet sem...
(Dráma azért elhárítva, a gondnoknak volt kulcsa. Apa szerencséjére, mert ellenkező esetben anyukám biztos félárvát csinált volna belőlem.)



öregszem

Reggel, munkába jövet ez a dal szólt a Petőfin, és én elsírtam magam. Azt hiszem a legjobb úton vagyok ahhoz, hogy egy érzelgős picsa váljon belőlem. De igazán szép, nem?


2016. április 28., csütörtök

helyzet

Egy hónap múlva ilyenkor már remélhetőleg (mert azt ugye az ember lánya csak remélheti, hogy minden rendben lesz) izgatottan fészkelődök, hogy megkapjam a zárójelentésemet, és végre mehessek haza a kórházból.
Egy hónap még, el sem hiszem.
Idén már hatféle antibiotikumot szedtem, és legalább ugyanennyi féle fájdalomcsillapítót, különböző erősséggel, és hát nyilván a helyzet semmit sem javult. Annyira tönkrementek a mindenféle nyálkahártyáim és flóráim, ezt inkább nem is részletezném ki, hogy bár most sem vagyok jól, de nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni addig, míg nem fetrengek a földön. A természetes vonalat próbálgatom, amiben sajnos nem hiszek, de a semmitől jobb, erőltetem magamra a hitet, hogy ha nem is segítenek, legalább enyhíthetik a tüneteimet, amik a ciklus előrehaladtával egyre rosszabbak. Majd lesz valami.
Igazából beszélni sincs kedvem róla, még a barátaimmal sem, mert a legjobb szándék ellenére is hihetetlenül tolakodóak tudnak lenni az emberek, bizony mondom, a tízmillió orvos és természetgyógyász országa vagyunk. 
Pont valamelyik nap, amikor kis késéssel a szülinapomat ünnepeltük a barátaimmal, az egyik rákezdett az oktatásra, hogy majd így lesz, meg úgy, meg ezt meg azt csináljam, és nem vette észre, hogy terelem a témát, hanem még jobban belelovalta magát, na akkor azért odamordultam, hogy hagyja már rá. Persze én lettem a bunkó, mert csak az orvosok meg a vegyszerek, de könyörgöm, ha az orvosaim sem tudják pontosan, hogy mi a baj, akkor miért kell diagnózist felállítani. 
Elhiszem, hogy jót akarnak, de sem idegzetem, sem energiám nincs ehhez. Fáradt vagyok, belefáradt.

2016. április 27., szerda

képekegyszegénykiscicaéletéből

Délutáni műsor, keserves nyávogással kiegészítve:

Ó, kérlek, jártányi erős sincs, napok óta nem ettem, sírva kérlek, teljesen lesoványodtam, éhen halok...


Kész vége, sírhatsz utánam, a hamvaimat kérem szórják szét a Fressnapf előtti parkban, ég veled szép világ!


Vackor egyik, nagyon udvarias barátja megkérdezte: 'Az nem lehet, hogy picit hízott a cica?'. 
Talán csak a póz előnytelen, nem?

2016. április 18., hétfő

hétvégi

Dráma elhárítva, kaptam magamnak ruhát már az első(!) üzletben. Pont olyan volt amilyet szerettem volna, és ha nem is öt, de három kilónyi fókazsírt egészen biztosan elrejtett rólam. Besöpörtem egy csomó bókot este, Vackor is számtalanszor elmondta, hogy a szemét sem tudja levenni rólam, annyira szép vagyok. Olyan édes, nem?
A buli is jól sikerült, egy barátnőnknek szerveztünk meglepetés szülinapi partit, annyira meghatódott, szem nem maradt szárazon, még tegnap este is sírt örömében, ahogy beszéltünk róla. Ezek olyan klassz dolgok, nekem is mosolyognom kell, ha eszembe jut. Az este végére sajnos megérkezett a gonosz ikertestvérem Melinda is, aki mindenképp pálinkát akart inni, és a mekiben akart kurvára bezabálni, nyilván mire másnap a megérdemelt gyomorégés megérkezett, már csak én voltam jelen. De nem bánom, volt némi gőz, amit ki kellett eresztenem.
Másnap tök korán felevett a fene, ezt úgy utálom, annyira megszoktam már a korán kelést, hogy hétvégén sem tudok aludni, elég sokáig kellett pillogni, hogy magamhoz térjek. Aztán elmentünk a teszibe (igen, igen, imádom a vasárnapi nyitvatartást!), bevásároltunk kényelmesen, tülekedés nélkül, főzőcskéztünk egy jót, aztán nagy erőkkel próbáltuk kiheverni a fáradalmainkat, és már huss, el is telt a hétvége. Hát így.



2016. április 16., szombat

brékingnyúzszombatidrámaaláthatáron

Nincs egy kurva ruhám sem, amit az esti buliba felvehetnék.
Ez nem drámai helyzet, ez maga a dráma.
Estig fogynom kell öt kilót, és vennem kell egy új ruhát. 
Egyelőre a fogyás tűnik egyszerűbbnek.




2016. április 14., csütörtök

Tamkonaksokszeretettel

Tegnap meló után elkezdtem a 'házitündér' elnevezésű második műszakot, rendet raktak, ki- és bepakoltam a mosogatógépet, levittem a szemetet, kipuceváltam a konyhát, és gondoltam lezárásként mosok egy adagot.
Szépen szétválogattam a ruhákat, színre, anyagra, majd a feketéket betettem a mosógépbe. Már majdnem csuktam volna be, amikor láttam, hogy olyan fura rózsaszín fénye van belülről a dobnak, véletlenül belekerült egy pink trikó, kivettem, megveregettem a vállam, becsuktam a gépet, és elindítottam a mosást. Aztán főztem egy háromfogásos menüt jól leültem, rendeltünk kaját, és olvasgattam. 
Lejárt a gép, elkezdtem kipakolni, és a zoknik közül egyszer csak előkerült egy fehér bugyi. Szívem szerint egyesével lefejeltem volna a csempéket a falról, hogy hogy lehetek ilyen bamba, mert tíz mosásból legalább nyolcszor így járok, bármennyire is figyelek, aztán meg nem győzök fehéríteni, meg csoda praktikákat próbálgatni. 
Vackor előtt persze lapítottam, mert ha ő csinál ilyet (mert ugye szokott, meg színtévesztő is a kis szívem, vannak vad párosításai), akkor ordenáré patáliát szoktam csinálni. Szépen eldugtam teregetéskor, majd a következő fehér mosásnál próbálom menteni a menthetőt, vagy talán le kellene szoknom a szürke fehér bugyikról.
Nehéz az élet, mindig mondom.



2016. április 12., kedd

zippyshare

Nincs hangulatom írni mostanában, pedig jót szokott tenni a lelkemnek, de annyira elegem van, hogy ezek szerint túlfeszülve nem igazán megy a szófosás.
A szülinapom elég betyár módon indult, hulla fáradtan ébredtem, mert előtte nap hajnaltól késő délutánig dolgoztam, reggel csak pillogtam, hogy ez is jól kezdődik, tizenegyig csak eszetlenül kóvályogtam a hásziendán. Természetesen a munka megcsúszott, így elkéstem a saját szülinapi ebédemről, amin annyira behergeltem magam, hogy remegtem az idegtől, és csak az ebéd végére nyugodtam le, a családom addig is kerülte a tekintetemet, meg is értem.
Vackor iszonyú cuki volt, otthon egy nagy csokor rózsa fogadott, megpuszilgatott, ki is húzott belőlem minden nyűgöt. Aludtam egy jót délután, aztán elmentünk vacsorázni a kedvenc helyemre, jót ettünk, jót ittunk, hazafelé menet még az épp zajló gasztronómiai fesztiválra is benéztünk, aztán tíz órakor már összebújva szuszogtunk otthon. Igazán klassz volt, Vackor egy főnyeremény, hihetetlen szerencsém van vele is, és a sziperszuper családommal is.

A tegnapi napot a klinikán töltöttem, rengeteget kellett várni mindenféle vizsgálatokra, betegbemutatásra, altatóorvosra, és persze a falon is emberek lógtak.
Jókat nem mondtak, hagyjuk is, május végére(!) kaptam időpontot. Még jó, hogy semmi baj sincs az egészségüggyel.

2016. április 4., hétfő

fszm

Igazából egy csomószor nekifogtam annak, hogy írjak, de mire valami jóról tudtam volna írni, mindig történt valami szar, ami elvette a kedvem a meséléstől.
Mindenesetre a véleményem csak erősödött abban a tekintetben, hogy az állatorvosok százszor különbek az embereket gyógyítóknál, mert legalább ők úgy kísérleteznek a betegeikkel, hogy azok nem tudják elmondani, hogy mit éreznek, mi is a panaszuk, mégis egy csomószor igen helytálló a diagnózisuk.
Nem is az a baj, hogy az utóbbi fél évben az autóm árát odahordtam, mert leszarom, az egészségemnél nincs fontosabb, de hogy egy olyan szarházi bandának, aki csak a markát tartja, és a vállát vonogatja, az már mindennek a teteje.
Én azt akartam, hogy ha már meg kell műteni, akkor azért műtsenek meg, mert konkrét bajom van, és megvan rá a megoldás, ehhez képest azért fognak megműteni, hogy kiderüljön, mitől vagyok ennyire beteg.
Hát nektek bizony a kurva anyátok.

(Itt, zárójelben elnézést kérhetnék azoktól az orvosoktól akik nem ilyenek, nem pénzéhesek, vagy van lelkiismeretük, de nincs kedvem.)
(Update: Oké, vannak kedves, empatikus orvosok is, akik tényleg úgy fogják fel, hogy a másokon való segítés az életcéljuk. De akkor is grrrr.)