2016. november 29., kedd

egyszegénykiscicasirámai


Ez most komoly? Tényleg volt pofád azért felébreszteni, hogy elköszönj? A pofám leszakad!

2016. november 28., hétfő

blogfalu

Közhely, de tényleg nagyon kicsi a világ. Vagy inkább még annál is kisebb.
A véletlen úgy hozta, hogy két olvasóm is az utamba akadt,  úgy alakult az élet, hogy rá kellet jöjjek, hogy kik ők, és mi újság velük.
Az egyikükről még a nyáron derült ki, hogy olvas engem, és az is, hogy ezer éve ismerjük egymást, pontosabban ő nem tudta, hogy én ismerem, míg nem üzentem a blogban neki, így éreztem ezt korrektnek, hogy joga van tudni, hogy ismerem őt. És most olyan rossz híreket kaptam róla/rólad, remélem, hogy a tizede sem igaz, hogy csak a mocskos faluszáj kavar, tudom, hogy nagyon beteg/beteg vagy, nagyon sok erőt is kitartást kívánok neki/neked, tudd, hogy minden nap gondolok rád.
A másikukkal meg a Kaáliban találkoztam, megtisztelt azzal, hogy a saját nevével iratkozott fel hozzám, nem egy tucat neve van, és amikor az intézetben ordítva nem túl diszkréten szólították, egyből felkaptam rá a fejem. Sok sikert kívánok neked, szerintem perpillanat egy cipőben járunk, sokat gondolok rád, és nagyon drukkolok!

2016. november 25., péntek

ígymúlikelavilágdicsősége

Szívem szerint két kézzel szórnám a lóvét a black  friday-en, ehelyett belgyógyászhoz megyek az sztk-ba. 
Gyalázat.

2016. november 23., szerda

embriótranszfer

A hétvége maga volt a pokol. Feltételezem némileg túlstimuláltak, fetrengtem a fájdalomtól, megbolondult a vérnyomásom és a pulzusom, szörnyű, indokolatlan félelmeim voltak. Csak a gyávaságom tartott vissza az ügyelettől. Aztán erőt vettem magamon, mondtam Vackornak, hogy sétáljunk egy nagyot, hátha segít, és láss csodát, tényleg sokkal jobban lettem utána.

Hétfőn 10:30-ra mentem, persze a parkolóba nem fértem be szokás szerint, de elcsíptem az utolsó szabad helyet az utcán (az élet apró örömei, ugye), volt még időm, játszottam néhány szókeresőt a telefonomon, és bementem.
A váróban nem volt ülőhely, és egyetlen férfi sem érezte szükségesnek, hogy átadja a helyét, így álldogáltam majd' egy órát. Aztán behívott a doki, elmondta, hogy két híre van, van két csodálatos, tankönyvi embriónk, viszont a másik kettő lemaradt, még fagyasztásra sem javasolja őket. Nyilván a második hírtől elszomorodtam, nagyon bíztam benne, hogy ha mégis szükséges lenne, akkor tortúra nélkül is mehetünk a következő beültetésre. Sajnos ez elúszott, de onnantól már csak a két bajnokra koncentráltam. Hárman vártunk aznap nála transzferre, miután mindhármunkkal beszélt, felmentünk, átöltöztünk, és vártunk.
Hát, sok új, negatív hírrel gazdagodtam, kicsit szét is pukkant az a rózsaszín álomvilág amiben addig éltem. Következő hónaptól majdnem duplájára emelkedik az akciós lombik ára, számunkra ez innentől elérhetetlen, marad a tébés út, el is határoztam, hogy kérek még egy harmadik időpontot, mindjárt kaptam is 2018(!) áprilisára. Mindenki aki ott volt (közben szaporodtunk) a sokadik lombikjára jött, ennek a Kaálinak a legrosszabb a sikerességi rátája, 18% mindössze, teljesen elzárkóznak azoktól az újdonságoktól, amivel ezen lehetséges lenne javítani. Ez azért nem tett boldoggá.
Aztán szólítottak, én voltam az első, nagyon hamar megtörtént, vegye fel a maszkot, feküdjön föl, lemossuk, mondja a nevét, ott jó lesz, megvannak, tényleg bent vannak, csússzon át, vegye le a maszkot, íme egy sztárfotó. Persze a fotón sok minden nem látszik, olyanok, mint az első csillag a sötét égbolton.
Egy órát kellett feküdni, közben jól elbeszélgettünk, akkor már vidámabb témákról, meg hát ugye csak nők vagyunk, jól kitárgyaltuk, hogy itt van a legbunkóbb legmogorvább műtős személyzet akivel valaha találkoztunk. Miután felkeltem, megkérdeztem, hogy szabad-e már elmennem pisilni, a kedvenc nővérem válasza: 'Nem, most majd kilenc hónapig tartogatni fogja.' Hát, én is puszillak.
Felöltözés után üldögéltünk egy fél órát a váróban, aztán bemehettem a dokihoz, írt még hormonokat (hurrá), elmondta, hogy ne dolgozzak, pihenjek a héten, jövő héten pedig már dolgozhatok is, csak ne terheljem magam nagyon.

Hát így. Kicsit nyígós lett ez a bejegyzés, nehezen szántam rá valamiért, összességében a ET nem volt olyan rossz élmény, mint a punkció, a doki előtt le a kalappal, nagyon ügyes volt, semmit sem éreztem az egészből. A hormonozást továbbra is nehezen tolerálja a szervezetem, nagyon magas a vérnyomásom, illetve már nem annyira, de cserébe kóválygok az extrára emelt gyógyszertől, meg megbolondít az állandó pisilhetnék.
De mindez egy másodpercig sem fog számítani, ha...

2016. november 17., csütörtök

punkció

Előre szólok, hogy ezt a bejegyzést nem Vackor Mici írja, hanem Totálhormoni BőgőMelinda.

Hétfőn voltam az utolsó vérvételen és ultrahangon, amikor is minden rendben volt, már mint orvosi szempontból, mert én már a pontyosodástól elég rosszul voltam. Nagyon hányingerem volt, meg fájt a derekam, amire az volt a válasz, hogy ez egyrészt normális, másrészt 'pont úgy nyavalyogsz, mint anyám'. Oké.
Kedden egész nap suliban voltam, hezitáltam, hogy elmenjek-e, de végül jó döntésnek bizonyult, érdekes témák voltak, plusz ez volt az utolsó alkalom, kaptunk oklevelet, volt gálavacsora, agyon vagyok iskolázva.
Szerdán reggel fél nyolcra mentünk, indokolatlanul jó kedvem volt, volt némi csúszás, megnéztek ultrahanggal, minden okés, mindenki a helyén, tényleg van némi endometriózis, de majd azt is jól leszívják, ha már megkaparintották a lényeget.
Aztán jól elfosódott minden. Tele vagyok hormonnal, borzasztó érzékeny voltam/vagyok, annyira szörnyű volt az egész. Felmentem, megmutatták mit kell felvenni, aztán várjak.
Kezdődött azzal, hogy kitettek nekem egy olyan hálóinget, ami enyhén szólva nem ért be, tudom, hogy ez semmi, de ott, akkor ezen már úgy kibuktam, hogy öt percet sírdogáltam. Nyilván kicseréltettem, kicsit vágták a pofákat, oké.
Bekerültem a műtőbe, lebasztak egy papír miatt, ami nem lett kitöltve, hogy mit képzelek magamról, oké, aztán lebaszott az a nő is, akinek ezt ellenőrizni kellett volna, hogy mit képzelek magamról, majd lebaszott egy harmadik nő is, hogy miért nem vetettem le a körmöm a jobb mutatóujjamról, oké. (Itt csendben megjegyezném, hogy a kutya nem mondta, hogy le kellene, az előző műtétnél levetettem, akkor a műtőben azt mondták, hogy többet ne tegyem, felesleges.) Szóval hárman jól kiosztottak, majd mielőtt elaludtam szóltak, hogy most legyek nagyon boldog. Köszi.
Ébresztés után, nagyon hamar éber lettem, és olyan zaklatott is, hogy képtelenek voltak 155 alá húzni a vérnyomásom (itt ismét csak megjegyezném, hogy mint kiderült, nem olyan gyógyszerekkel próbálkoztak, ami erre alkalmas, igen, wtf.), amit a gyógyszerek mellett olyan bátorító mondatokkal segítettek, mint 'nem igaz már, hogy képtelen lenyugodni', 'már rég nem kéne itt lennie', és még sorolhatnám.
Aztán nagy nehezen leengedtek az orvoshoz, aki szintén jól kiosztott. Azt mondta, hogy kezeltessem magam, mert nem vagyok normális, mert állítólag félálomban azt mondtam neki az 'ugye hogy túl lehet ezt élni'-re, hogy megcsináltattam a pillám és a szemöldököm, ha hibáztak volna is szép halott lennék. Őszintén szólva, erre nem is emlékszem, de magamat ismerve akkor adok ilyen választ, ha a kérdés is ilyen. 
Ez még rendben is lett volna, de aztán kifejtette, hogy ha nem kezeltetem magam, majd terhesség alatt jól meg fognak műteni, meg hogy 23 hetesen kiveszik belőlem a gyereket, meg ilyen és ettől borzasztóbb dolgokat, még most is alig tudok írni a bőgéstől, ha csak eszembe jut. Teljesen kikészültem. 
Az az egészben a durva, hogy tegnap annyira agyon szedáltak, hogy le sem esett, egész nap aludtam, csak reggel agyaltam, hogy ez mit is mondott. Nyilván kisírtam a szemeim a tesómnak meg a házi orvosomnak is, ők is teljesen ledöbbentek, próbáltak nyugtatni, de ezek után kurva nehéz. Tudom, érzem, hogy hülye vagyok a hormontól, de a józan eszem maradéka is azt súgja, hogy ez indokolatlan és durva volt.

Ja, hat petesejt lett, és ma a laborban azt mondták, hogy úgy néz ki, négyből lesz is valami. Hétfőn embriótranszfer.

2016. november 11., péntek

6.

Reggel megvolt a szokásos vérvétel, ahol annyira röhögtünk valami baromságon a vérvételes csajjal, hogy elfelejtettem rányomni a bucit a szúrás helyére, az meg jól kivérzett, meg belilult a környéke. Well done.
De tudod, ha reggel nevetsz, délután sírni fogsz.
Visszamentem ultrahangra, ami megint tökre fájt, mert a hülye petefészkeim elbújtak a méhem mögé, meg kicsit furcsa is volt, mert nem hogy jobb értékeket mutattak a tüszők, hanem mintha összementek volna. Fura képeket vágott a doki, de még ott sem esett le, hogy valami van, mert mindig fura képeket vág. Végeztünk, üljek le, mert még nincs vérvétel eredmény. Jó.
Kezdtem csodálkozni a nagy kedvességen meg figyelmen. Hát itt meg mi van? Aztán jött értem a doki, hogy izé, lesz egy kis konzílium. Mi? Hát ő hívott egy másik orvost, ezért kellett ennyit várni, mert nagyon nem klappolnak az eredményeim azzal, amit látott, nem nőnek a tüszők.
Jött a tapasztaltabb doki, jól megkínzott alaposan megvizsgált. Ezeknek mániájuk az endometriózis, most is kitalálták, hogy nekem van, a miatt nem látható a jobb petefészkem. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy az még mindig mióma (szerencsétlen miómáim, voltak már minden, ami létezik), kiderült, hogy azok zavarnak be, mindkét petefészkem bujkál, sajnos a bal megmaradt a háromnál (várható volt, még mindig tropa a bal felem), viszont a jobb tele van tüszővel*, onnan még reménykeltő dolgok is kikerülhetnek. Végül annyiban maradtak, ne izguljak, rendben lehet ez, kicsit nehezebb lesz leszívni, lassítani kell a hormonozáson, egyek még több fehérjét és igyak még többet. Hétfőn újra megnéznek.
Kicsit úgy érzem, hogy a stresszhormonom egy nagy lófasszal lóceruzával kacagva paskolgatja az arcom. 

*Szolgálati: képzeljétek, nagyon fáj a derekam, és mondták, hogy a sok tüszőtől növekszik a petefészkem, és ez okozza a fájdalmat. Ki is találtam rá egy kifejezést: pontyosodás. 

2016. november 9., szerda

5.

Reggel fél nyolcra kellett mennem a Kaáliba, a ciklusindítást követő első vérvételre és ultrahangra. Zuhogott az eső, de nem engedtek be bennünket, mert valami műszaki problémát kellett elhárítani. Nyilván senki sem örült ennek, de szó nélkül, csendben vártunk. Ekkor érkeztek meg a "külföldiek", majd a vezetőjük (szervezetten hordják ide őket) berontott, természetesen őt is kiküldték. Erre kiadta az egyik "külföldi" lánynak, hogy nyitogassa az ajtót úgy, hogy ne látszódjon ki áll kint, és elkezdett ordítani magyarul, hogy esikazesőesikazesőesikazeső.... Inkább nem is véleményezem a dolgot.
Természetesen a vérvételes nő rám ömlesztette minden mérgét, lévén a "külföldiek" után én voltam az első magyar a sorban. Szuper, pont ilyen reggelre vágytam.
Tíz körül mentem vissza ultrahangra, akkor már teljes mellszélességgel ott volt a cuki kis asszisztensem, megint mindenben segített, bejött velem, a vizsgálat után magyarázott, ellátott jótanáccsal és kaptam tőle egy csomó mindent, ami segít a további injekció beadásban.
A vizsgálat rendben volt, bár kicsit fájt, a műtét óta a ciklus első felében amúgy is érzékeny vagyok, extra hormonnal meg pláne. Eddig hét tüsző látható, ebből hat teljesen egyforma méretű, a hetedik viszont nagy valószínűséggel kuka, nem tartalmaz petesejtet. Sebaj.
Pénteken ismétlés, addig továbbra is harakiri, jövő hét közepén-végén meg már punkció. Nagyon izgulok. Próbálok nem rágörcsölni, és nem túlizgulni a dolgot, szúszááá stresszhormon.

2016. november 6., vasárnap

csakaszokásos

Az egyik hormont belövőtollal kell beadni, minden alkalommal steril tűvel, amit egy egyszerű, két mozdulattal történő pattintással-csavarással lehet  cserélni.
Na, kinek kellett már az első alkalommal kombinált fogót bevetni?

2016. november 4., péntek

4.

Tegnap úgy jártam, mint egy tinilány. Sétáltam a teszkóban, aztán azt éreztem, mintha kinyitnának bennem egy csapot, mire a pénztárhoz értem csicsogott rajtam a farmer, mire a kocsihoz, addigra már a térdhajlatom is nedves volt. Bakker, számíthattam volna rá, mégis meglepett, ha Norcoluttal tolják ki a mensim várható időpontját mindig ez van. Kínomban már csak röhögni tudtam.
Szóval így esett, hogy meglepetésszerűen, jövő hét közepe helyett, ma már a ciklus indító ultrahangra mentem. Reggel megvolt a vérvétel, fél tizenkettőre mentem vissza ultrahangra, másfél óra várakozás után jól be is mentem, elméletileg minden rendben van, nagyon féltem ettől a vizsgálattól, nehogy a finisben mondják, hogy bocsi, maga kész kupleráj belülről, szó sem lehet róla. A doki szerencsére elég dekoncentrált volt, így alig szólt hozzám, hamar szabadultam.
Megint csak a cuki asszisztens volt, ahogy észrevett mindenben segített, rendezte a papírjaim, valahogy az időpontom is bekerült a várakozó 'külföldiek' elé (nem szeretnék országot megnevezni, de botrány amit ezek megengednek maguknak, rasszistának meg pláne nem szeretnék tűnni, de a mai produkció alapján nem csoda, hogy mifelénk szitokszó a fajtájuk). Amikor végeztem, külön behívott egy vizsgálóba, mindent megmutatott, elmagyarázott az injekciózásról, olyan édes volt, magyarázta, hogy ugye nem baj Micikém, hogy tegezlek, de hát egy helyre valósiak vagyunk, tudod. Tudom, és nagyon hálás vagyok neki minden jó szóért.
Délután kiváltottam az első adag hormont, megvettem a vitaminokat (43e, skandalum, de hagyjuk is), és holnaptól indul a harakiri.
Nagyon izgulok. (Ja, magas a stressz hormon szintem, vajon mitől, kaptam nyugtatót, hogy nyugodjak le a picsába, szóval holnaptól már csak kicsit izgulok.)