2016. december 27., kedd

csakaszokásos

Akartam írni, hogy a macska a karácsonyi nagytakarítás alkalmából volt olyan jófej, hogy nem összevissza, hanem konkrétan a saját etető tálkájába hányt, de aztán szenteste egy kurva nagyot okádott a szőnyegére, mert sutyiban ellopott és bezabált egy húsz centis szalagot. Baszki.


2016. december 23., péntek

hűha

Ez a hét csupa hűha.
Hűha, szabin vagyok, szóval semmire nincs időm.
Hűha, nyakunkon a karácsony, és én már mindennel kész vagyok.
Hűha, hát micsoda dolgok történtek velünk.

Kedden mentünk végre valahára a saját orvosomhoz. Nyilván nagyon izgultunk, mi lesz, hogy minden rendben legyen, meg hogy kiderüljön, mennyien is vagyunk.
Mivel ketten érkeztünk, nem is volt kérdés, hogy Vackor és bejöhet, az orvos már vigyorogva fogadott bennünket, mondta, hogy gondolta, hogy szuper híreket hoztunk, ha már párban jöttünk. Olyan jó érzés volt, hogy őszintén velünk örült, elmondta, hogy annyira klassz ez az egész, azután a rengeteg szenvedés után megérdemeltem, hogy sikerüljön, és hát wow, ahhoz képest hogyan álltunk néhány hónapja, hihetetlen gyorsan zajlanak az események.
Megvizsgált, mindent rendben talált, aztán jött az ultrahang. Azt vártam, hogy most már kivehető lesz a petezsák, kiderül mi újság, és ennyi is az egész. 
De nem, elképesztő mennyit számít egy hét, már teljesen jól kivehető volt minden, egy bébi van,  és_ótejóég_látszott a szívverése. Tátott szájjal bámultuk, fel sem fogható, kis semmi ez egész, nincs egy centi, és az én KisCsillagomnak ver a szíve (jó tudom, hogy ezt még nem szívverésnek hívják, de akkor is). Egyfolytában vigyorognom kell, ha csak eszembe jut. Tényleg ép ésszel fel sem fogható, ha ez álom, azt kívánom sose ébredjek fel, nekem ez maga a csoda.



2016. december 16., péntek

szolgálati

Szóval az van, hogy szeretnék azoktól meghívót kérni, akik zárt blogról olvasnak engem (nyilván itt arra gondolok, akik még nem tették), netalántán még esetleg a kedvenceik közé is felvettek (azok is küldhetnek, akik utálnak). Ha lehet.
Hálától párás szem jár érte.

2016. december 15., csütörtök

értekezésasemmiről

Be kell lássam, szörnyen unalmas alak lett belőlem, akartam volna írni valami másról is, nem csak holmi picsaügyekről, mint mostanában mindig, de semmi sem történik velem.
Hálistennek a munkahelyemen is nyugalom van, elkiabálni nem akarom, de még elég munkavállaló is van, ami kisebb csodának számít ebben az ágazatban. Mondjuk ehhez az kellett, hogy lemondjak az elveimről, mert eddig ragaszkodtam ahhoz, hogy egy dolgozó ne legyen büdös, és legyen ki mind a négy kerek is. Most már csak elég az egyik kritériumnak megfelelni. (Tudnék mesélni.)
Szóval marad a másik slágertéma, a cicák. Képzeljétek, tesómnak lett egy új cicája, aki az egyik unokatesómról kapta a nevét. Ez az unokatesóm egy igazi elkényeztetett gyerek, anyukám nagyon kedvesen ezt a kategóriát 'az aranyat szaró'-nak nevezi, és pont akkoriban került elő a családi legendáriumból egy pikáns történet róla, amin hetekig röhögtünk, amikor szegény cica a tesómékhoz került, és megkapta ennek a fiúnak a nevét. Well, well, de hogy a szuperizgalmas mesének tanulsága is legyen, az élet amit elvesz, vissza is adja, ez a cica a világegyetem bosszúja a sok csúfolódásért amit a mi macskánk kapott a tesómtól, évek óta hurkának szólítja, mert szerinte olyan, mint egy vastag hurka. Erre tessék, az övé meg egy igazi hordó lett. Puszi!

Oké, oké, egy szép kis hordó, lapát és partvis háttérrel.


2016. december 13., kedd

hogy veszítsünk tenyéren keresztül másfél liter vizet fél perc alatt

Ha rólam van szó, azt kell mondjam, hogy az élet vicces kedvében van, nem bánnám már, ha csak simogatna, és máson kacagna.
Reggel voltam a Kaáliban, kongott az ürességtől, csak én vártam vérvételre, pikka-pakka levették a vérem, és már mehettem vizsgálatra. Az ultrahangon megint izgultam, ez a doki mindig olyan aggodalmas arcot vág vizsgálat közben. Mondta, hogy olyan nagy a méhem, hogy alig lehet egyben a képernyőre varázsolni, aztán némi kutakodás után csak meglett a petezsák is. Elég magasan van, ahogy én meg tudtam állapítani, pont ott, ahová az embriókat tette. Sosem láttam még ilyet, egy kis fekete folt, fene se tudja miért, én azt hittem, hogy olyan kis ragyogó lesz, mint a kiscsillagok. Persze nem derült ki a létszám, talán majd a jövő héten a saját dokim megmondja, de minden rendben, megölelgettek, megpuszilgattak, a hormon miatt majd hívnak, menjek isten hírével. Jó.
Másfél óra múlva hív a doki, hogy annyira magas a hcg, hogy az ő gépük már nem tudta lemérni, mert csak tízezerig mér, és ettől magasabb, szuper érték. De. Mikor is megyek a dokimhoz? Mondom jövő hét kedden. Hát, izé, nem mennék hamarabb? Kérdezem, hogy miért. Hát, mert hogy olyan krikszkrakszos a méhem, és hogy a másik doki is megnézhetné meg izé. Aztán már mondtam neki, hogy ne tereljen, mondja meg, hogy mire gondol. Végülis ő arra gondol, hogy azért is lehet, hogy ilyen magas, mert méhen kívüli. A frászt hozta rám, kérdezem tőle, hogy mégis hogyan lehetséges ez, nekem nincs petevezetőm, akkor hol van, a hasüregben, és hogy jutott oda ki? Ja, nincs? Egy sincs? Mondom egy sincs. Ja, akkor nem méhen kívüli. Viszont akkor ikerterhesség. Minden rendben van.
Bakker, olyan ideg ért el, hogy még most is remegek. Kellett ez?
Legyen már jövő hét kedd.

2016. december 6., kedd

csak csendben, csak halkan

Néha úgy érzem, a földet a várakozás viszi előre, ha nem lenne éppen min izgulni, lehet, hogy a világ sem létezne tovább.

Normál időszámítás szerint múlt hét hétfőn kellett volna megjönnie, de ha a transzfert nézem, akkor szerdán, esetleg csütörtökön. Fájt, görcsölt a hasam, úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megjöhet, vártam (várta a fene, de úgy éreztem jönni fog), vártam, de nem jött. Pénteken összeszedtem a bátorságom, vettem tesztet, és elhatároztam, hogy ha letelik a kiszabott idő, azaz vasárnap, akkor majd megcsinálom.
Szombaton, naná hogy nem bírtam tovább, szóltam Vackornak, hogy csináljuk meg, kicsit mérgelődtem, hogy nem annyira érzékenyet adtak, mint amit kértem, de mindegy alapon nekifogtam.
Valahogy úgy képzeltem el ezt az egészet, hogy majd állunk a teszt felett meghatottan, kicsit sírdogálva az örömtől, és ez lesz az egyik legmeghatóbb emlékünk. Na persze. Ehhez képest megcsináltam, és döbbenten láttam, hogy negatív. Vackor megölelt, én meg kezdtem volna elpakolászni, kidobni a dobozt, erre amikor fognám meg, hogy kidobjam, akkor vettem észre, hogy hoppá, ez már nem negatív, hanem halvány pozitív. Annyira megdöbbentem, hogy csak annyit bírtam kinyögni, 'baszki ez pozitív'. Ennyit az emelkedett hangulatról, meg a pátoszról.
Jót nevettünk az egészen, és nyilván nagyon, nagyon boldogok voltunk. Vasárnap megismételtem a tesztet, egy szuperérzékennyel, az már ordítóan pozitív volt, fel sem fogtam, és még most sem, annyira hihetetlen boldogság ez. Vackor a legédesebb, legszuperebb pasi a világon, vasárnap azt mondta nekem, hogy 'elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy gyerekünk lesz, de annak még jobban örülök, hogy te leszel az anyja'. Imádom.
Ma voltam a Kaáliban vérvételen, mind nagyon kedvesek voltak, szájról szájra járt a hír, annyira örültek ők is. Ahogy meglett az eredményem ketten is jöttek azonnal, hogy szuper az érték, a cuki még azt is megsúgta, hogy annyira jó, hogy meglepetés is lehet. A dokim is őszintén örült, mondta, hogy jövő héten megismételjük a vérvételt, lesz ultrahang is, és igen, annyira magas a hcg, hogy előfordulhat, hogy ketten vannak.

És amikor már azt hittem, hogy a jó hírek után megszáll a nyugalom, hát most megint nagyon izgulok, hogy minden rendben legyen egy hét múlva, és hogy végre tudjam már, hányan is vagyunk a hófehér bőrkötésben.

2016. december 1., csütörtök

a szorongás királynője

Múlt hét pénteken lezárattam a táppénzem, mert magamat ismerve tudtam, hogy jobb lesz nekem ezen a héten, ha dolgozom.
Nagyon jó döntésnek bizonyult, még csak nem is fél napokat dolgozom, ahogy terveztem, hanem tolom teliben a napokat, persze nem barom módon, csak annyit, amennyit kényelmesnek érzek, igyekszem a józan ész határain belül mozogni.
Még a transzfer után elhatároztam, hogy teszek én nagy ívben a 18%-os sikerességi rátára, hiszen a szőke nők íratlan logikai törvénye alapján nekem pont 50%-om van a sikerre, és persze pont ugyanennyi az ellenkezőjére is. Azt is megbeszéltem magammal, hogy nyilván az a verzió is benne van a pakliban, hogy nem sikerül, ezt el kell fogadnom, az élet megy tovább, úgy éreztem mindkét eshetőség a helyén van bennem.
Nos, a gúnyos kacaj, amit az előző mondatok elolvasása közben hallotok, az bizony a tudatalattimhoz tartozik. A nappalok tök rendben vannak, de az éjszakák...
Szörnyű álmaim vannak, az elmúlt másfél hétben szinte minden éjszaka arra ébredtem, hogy álmomban ülök a vécén, és bámulom a piros vérem, ilyenkor persze nagy szívdobogások közepette kiloholok ellenőrizni, hogy csak álom volt-e. Egyszer azt álmodtam, hogy a megkérdezésem nélkül elvették a babákat, mert rossz lett a genetikai vizsgálat, annyira sírtam álmomban, hogy arra ébredtem, hogy zokogok. Tegnap éjszaka meg az volt, hogy nagy boldogan mentem a dokimhoz, hogy sikerült, és csináljon ultrahangot, és az uh után azt mondta, hogy a semminek nem kell így örülni.
Ennyit az önismeretről. Kurva lassan telik ez a hét, említettem már?