2017. december 13., szerda

mókavonat, fszm állomás, kérjük a vágány mellett vigyázzanak

Há' kijjé vónák!*

Bár a lottón lenne így ötösöm, mert persze hogy megnyertem az inzulint. Nem is én lennék, semmit sem ért a diéta, és az extra sportolás. Well done.
Ma voltam az ezredik kontrollon, már az inzulin tollal vártak, amit egyébként ahogy vártam, lófaszka** kifejezetten könnyű használni.
Ettől függetlenül, azért nyilván lógott az orrom, miután eljöttem.



Úgy hogy be kellett mennem a Libribe, hogy megnyugodjon a lelkem (a héten már volt egy ilyen kalandom a Douglas-szal is, mert hát pont Lancome akció volt, érted) és bűntudat nélkül megvettem a könyveket amiket KisRókám ajánlott, meg egy utónév könyvet is, nyilván.


Aztán némileg megnyugodva, a plázás pelenkázóban mértem, és szúrtam, majd hősnek érezve magam hazamentem, és gondoltam jófej leszek, meglepem a fókatestű telepi párducot cicát egy aszpikossal, legyen mindenkinek jó napja.
A cica is meglepett, mert kettő kurva nagyot okádott (száz év óta először, csak hogy újra feldobja a napom), de igyekeztem ebben is meglátni a jót, legalább nem a szőnyegre, mondom én, ha reggel szarba lépsz, egész nap büdös leszel.

*Minden tájéknak megvan a maga egyértelműsítő kifejezése, mint például gyá, há, dik, stb., mifelénk ezzel jelezzük, hogy ez csak így lehetett.
**Ezt a kifejezést Rókától tanultam, imádom.

2017. november 28., kedd

2017. november 20., hétfő

azéletsúlyaavilággondja

Egy szegény, nehéz sorsú kiscica, drámákkal teli életének (fogyókúra, szemtelen játékpatkányok, kevés alutasakos, "mitcsinálszmenjélleapultról" terror, stb.) egyetlen fotóban való kicsúcsosodása. "Ezek engem éheztetnek, a gazdám a sátán."


2017. november 12., vasárnap

fél

Terhességi hormonokkal és rinyával átitatott bejegyzés következik, aki nem bírja, ne olvassa tovább. Én szóltam, puszi.

A terhességem felénél vagyok, hihetetlen. Múlt hét pénteken volt a második klinikai genetikai uh, pont a huszadik hét első napján. Tíz órára volt időpontom, nyilván az orvos tizenegykor még sehol. Majdnem dél volt mire bejutottam, addig némileg ingerülten várakoztam a 'hogyan köhögjük tele a várót' konferencia kellős közepén. 
Megint sikerült kifognom a klinika legjobb ultrahangosát, meg egy kis orvoskát, akit konkrétan a lábam közé állítottak be, nyilván nem kérdezték meg zavar-e, hozzájárulok-e hogy harminc centiről bámulja a vizsgálat hüvelyi ultrahang részét, ezeken már meg sem lepődök. Maga a vizsgálat maximum két percig tartott, oké, hogy ez a doki a legjobb a klinikán, de azért elszomorít a gondolat, hogy annak, akinek nincs pénze a magánorvosi ellenőrzésre, ennyi a genetikai szűrés.
Ahogy kivettem minden érték tökéletes volt, de aztán a végén kérte, hogy rögzítsenek egy számomra ismeretlen kifejezést. Kérdeztem, hogy ez mit jelent, annyit mondott, hogy látszik, hogy volt egy kis vérzésem a terhesség elején, annak a nyoma. Szuper. Kérdeztem volna még, de szinte toltak ki az ajtón, a kedves nővér még kibökte, ezt beszéljem meg a saját orvosommal.
Az orvosom szabadságon volt, úgy hogy kitaláltam, hogy az elveimmel ellentétben majd jól utána olvasok a neten. De kár volt. Egyetlen oldalt találtam róla, abban azt írták, hogy akinél ilyesmit találnak, annak koraszülése lesz, kivétel nélkül. Egész hétvégén hergeltem magam, a józan ész legkisebb csírája nélkül. Aztán hétfőn reggel felhívtam az orvosom, aki elmagyarázta, hogy az csak annyit jelent, hogy magzatmáz üledék van a magzatvízben, nem kell vele foglalkozni, emiatt egy másodpercet se aggódjak. Egy parányit idiótának éreztem magam utána.
Mindig reménykedek benne, hogy ha ez vagy az a vizsgálat megtörténik, vagy ha eddig már eljutok, akkor utána majd megnyugszom, nem rettegek minden percben Cseppért, de nem így van. Úgy érzem, hogy ahelyett hogy megjönne, kezd elmenni a maradék eszem is. Állandóan aggódok valamin, miért fáj, miért szúr, miért kemény, miért nem fáj, miért vagyok rosszul, miért nem vagyok rosszul, miért nem mozog, jól van-e, lehet, hogy azért ficánkol ennyire, mert baja van, és még sorolhatnám. Vannak napok, amikor a föld felett lebegek, vagy amikor Vackor simogatja a hasam, meg puszilgatja, Csepp ficánkol, akkor úgy érzem, hogy fel sem akarok ébredni ebből a csodálatos álomból. De van olyan is, hogy elöntenek a rossz érzések, hogy úristen, mit vállaltam, mi lesz, erre nem lehet felkészülni, és ezután elönt a szégyen, hogy micsoda szar ember vagyok, meg sem érdemlem ezt, szar anya leszek, Csepp biztos érzi a kételyeimet. Hatalmas hullámvasút ez, tele félelemmel.
Egy csomó embertől hallom, hogy csodaként élte meg a terhességet, a várakozást, és ilyenkor nem értem, hogy mégis mi a fene baj van velem. Én miért rettegek ennyire? Mikor fog már végre felengedni bennem az állandó félelem. Miért nem tudok már végre őszintén örülni, miért kell nekem folyton kombinálni, szörnyűségeket pörgetni a fejemben. Nagyon haragszom magamra, és nagyon egyedül érzem magam a hülyeségeimmel. Hormon, hormon, sokat rinyálsz.
Nyilván ez így azért elég sarkos. Régóta gyűlt bennem a mondanivaló, jó volt már kiteregetni a szennyest. Sok mindenről csak itt tudok igazán megnyílni, sokszor ha leírom, meg is szabadulok a rossz érzésektől. Erre a részére nem lehet felkészülni, azt hiszem ez egy buta tabu, hogy rózsaszín selyempapírba kell a gyerekvárást csomagolni, üldögélni kell boldogan a vattacukor felhő szélén. És tényleg, már szégyellem magam, ahogy ezt leírtam. Azt hiszem félre érthető. 
Én vagyok a világ legboldogabb embere, hogy Csepp anyukája leszek, csak a körülmények ijesztenek meg. Normális ez? Miért nem önt el az eufória, mikor teljesült a legnagyobb vágyam?

2017. november 9., csütörtök

azújszerelmem

Cukormackó a fedélzeten, tádám, az új céges családtag. Azt hittem leesek a székemről, mikor megláttam, hogy pont ott és pont úgy ül az irodám ajtajában, mint az előző kutyus. Véletlenek nincsenek, hatalmas kettőnk között a szerelem.


2017. október 27., péntek

azéletapróörömei

A cica ma volt olyan kedves, hogy az etető táljába hányt. Az esemény után elégedetten pöffeszkedett a tiszta konyhapulton, és mikor rászóltam, hogy "micsináltálnemmészleonnan", szinte azonnal leugrott.
Párás lett a szemem a hálától.


2017. október 21., szombat

cseperedő cseppnyi csoda

Csütörtökön voltunk a második genetikai ultrahangon, a genetikus professzor akihez járok, ezt a vizsgálatot nem a huszadik héten, hanem kicsit hamarabb csinálja. Nagyon izgultam, gondolom ez az infó senkit sem lep meg.
Nagyon szerettem volna, ha Vackor is el tud jönni, egyrészt a fantasztikus technológia miatt, egészen lenyűgöző a látvány, másrészt, ami a fontosabb, hogy láthassa a babát teljes valójában. Annyira édes volt, az izgatottságtól az első húsz percben le sem tudott ülni, és bár a kicsi mindenféle akrobatikus mutatvánnyal tiltakozott a zaklatás ellen, végül mégis csodálatos hírekkel és képekkel tarkított egy óra következett.
Hihetetlen ez az egész, még mindig félek róla írni, még mindig rettegek, hogy elillan a varázs. Látom, érzem, és mégis alig merem elhinni, hogy kettőnkből létrejött egy élet, aki a hasamban növekszik.
Egy cseppnyi csoda, aki egy kislány. Csodalány.

2017. október 5., csütörtök

bolondlyukbólbolondszèl

A cica értelemtől sugárzó arccal, a rendeltetésszerű használatot követve fekszik az új vára legfelső emeletén. Nem okos, nem kedves, de legalább hálátlan. 
Imádjuk, na.


2017. szeptember 28., csütörtök

csakaszokásos

Tegnap este, gofriból nagyon csúnyán bezabálva fetrengtem a kanapén, amikor hallom, hogy a macska öklendezik. Háromszor.
Mire felkeltem volna, Vackor kijött a fürdőszobából, és megállapította, hogy jól hallottam, a cica háromszor hányt, még pedig az előszobai komód tetejéről(!), az első adaggal telibe találta az aznap hordott cipőjét, a másik két adagot meg konkrétan a cipők belsejében sikerült elhelyezni. Well done, precíz mérnöki munka.
Igazából itt egy kicsit az arcomra kellett szorítanom egy párnát, hogy ne hallja, hogy röhögök, mert egyrészt a héten lett kész a kacsalábon forgó, több emeletes, kuckós, pihe-puha plüssel bevont cicavár, amin Vackor napokig dolgozott, másrészt ezerszer elmondtam már neki, hogy tegye a helyére a cipőjét, ha hazaér. 
A cica igazán hálás jószág, mindig mondom.


Ezt meg a tesziben találtam, micsoda boldogság lehet vele kezet mosni hányás takarítás után.

2017. szeptember 27., szerda

hát így

Régóta szeretnék elmesélni valami számomra szomorút, de akárhányszor mesélni akartam róla, mindig történt valami borzalmas, amitől megakadt bennem a szó.
Amikor először írni akartam róla, kiderült Kicsi halála.  Aztán jöttek a vérzések. Tegnap ismét le akartam írni, és akkor megláttam, hogy meghalt az unokatesóm kisbabája. Egész nap sírtam.
Tudjátok az unokatesóm 42 éves, két éve talált rá újra a szerelem, nagyon kalandos élete volt, könyvbe illő, aztán jött ez a fiú, esküvő, új élet, meglepetés baba. Szuper, problémamentes terhessége volt, nagyon várták a pici, ragyogott a boldogságtól, és egy buta műhiba véget vetett ez egésznek. 
Meg sem próbálom átérezni a fájdalmát, lehetetlen. Iszonyat önzőnek érzem magam, egyrészt szégyellem, hogy mennyit irigykedtem rá emiatt a terhesség miatt, másrészt ebben az iszonyatban is csak magamat látom, csak azt érzem, hogy fuldoklom a szorongásaimban, a negatív gondolataimban.
Este már éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, valahogy ki kell lépnem ebből a spirálból, mielőtt megfojtom magam a félelmeimmel. Muszáj.
Lehet, hogy butaság, de akkor első lépésként leírom, hogy mi történt a nyáron, még ha a fentiek után megint csak apró, szomorú villanásnak tűnik, most már ne történjen több szörnyűség. 
Meghalt a céges kiskutyám, és én nagyon szomorú vagyok miatta. Jól esik arra gondolni, hogy az utolsó munkanapomon szétsimogattam, elköszöntem tőle, tudom, hogy szép élete volt, már amit nálunk töltött. Értelmetlen halála volt, le sem írom, csak remélni tudom, hogy nem szenvedett. Ég veled.

Emlékszem, a világ végéről is kiszimatolta ha ettem, megállt az ajtóban, és úgy kunyerált, hogy a körmével kopogtatta a küszöböt, teljesen lekoptatta a festéket róla. Nem lehetett neki ellenállni.

2017. szeptember 16., szombat

egyharmad

Hihetetlen, hogy eltelt egy hónap, mióta nem írtam, sokszor akartam, hogy a büdös kölöknek ha szemtelen lesz megmutathassam, hogy milyen kemény út vezetett hozzá mert bízom benne, hogy egyszer majd jó lesz ezeket a bejegyzéseket elolvasni, de annyi rossz dolog is történt, hogy mindig attól féltem, ha leírom, elillan.
Van felénk egy mondás, lehet, hogy írtam már, 'fél, mint cigány a jótól', ezt mostanra én is megtanultam. Minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy a mennyben vagyok, egy pillanat alatt a pokolba kerültem.
Vasárnap volt, amikor hazaértünk a nyaralásból. Szuper nyaralás volt, jól éreztük magunkat, körbe tekeregtük a Balatont, pihentünk, kirándultunk, jókat ettünk, élveztük egymás társaságát. Mégis, másfél hét után jó volt hazaérni, cicázni, henteregni a saját kanapénkon. Este, még lefekvés előtt kimentem pisilni, és akkor valami nagyon furcsát éreztem. Lenéztem, és láttam, hogy minden csupa vér, nagyon sok, piros vér. A pillanat, mikor a legrosszabb rémálmod valóság lesz. Nem is igazán emlékszem mi történt utána, hogy öltöztem fel, hogy értünk be a klinikára. Az ütött először fejbe, hogy be kellett részletesen számolnom a történtekről a portásnak, csak azután engedett fel, harmadik emelet, terhespatológia. Terhespatológia, még kimondani is szörnyű.
A liftben még nem sírtam, a folyosón már nagyon, egy kedves szülésznő várt, kérlelt, hogy ne sírjak, nem lesz baj, nem nyúl hozzám, de meg kell néznie a bugyimat. Ez annyira megdöbbentett, hogy befejeztem a bőgést, megnézte, újra elmondta, hogy nem lesz baj, felhívta az ügyeletes orvost, és leküldött az ultrahangba. Az ügyeletes orvos a cuki szomszédom volt, aki az egyik legempatikusabb orvos, akit ismerek. Mondta, hogy meg fog vizsgálni, nem kapcsolt villanyt, gondolom, hogy ne érezzem magam annyira nyomorultul, egy monitor világított, és én megint azon az ágyon feküdtem, ahol egyszer már megmondták, hogy meghaltak a babáim.  Nincs kifejezés erre az iszonyatra, újra zokogni kezdtem, képtelen voltam a monitorra nézni, és akkor CukiDoki azt mondta, nincs baj, van szívhang, zárt a méhszáj, pont olyan, és akkora amekkorának lenni kell. El sem hittem, hogy ilyan csoda létezik. Kimentem, elmondtam Vackornak, összekapaszkodva sírtunk a megkönnyebbüléstől. Három napig voltam kórházban, az első éjszaka egy percet sem aludtam, óránként jártam a mosdóba, hogy lássam, nem vérzek már. Három napot töltöttem bent, őskori körülmények között, vizsgálatok nélkül, a saját gyógyszereim szedve, de legalább teljesen képzett lettem a roma szokásokból.
Következő csütörtökön voltunk a kontroll vizsgálaton, Vackor először látta a babát, csodálatos élmény volt, túlzás nélkül mondhatom, hogy a föld fölött lebegve töltöttük a következő pár óra hosszát.
Aztán a vérzés újra elindult. Először el sem hittem. Nem mentünk kórházba, már tudtam, hogy felesleges, úgysem csinálnak semmit. Vártam, vártam, de ez most nem akart múlni, míg a előző egy pillanatról a másikra megszűnt, ez a vérzés másnap sem csillapodott, csak abban bíztam, hogy a mennyisége jóval kevesebb. Felhívtam a dokimat, aki megnyugtatott, legyek türelemmel, el fog múlni, de bármikor hívhatom, bármikor bemehetek hozzá vizsgálatra, ne féljek, minden rendben lesz.
Igaza lett, de azt a két napot senkinek sem kívánom. Csak az mentett meg a totális tébolytól, hogy abban a pontban, ahol a beágyazódást éreztem annak idején, időről időre érzem, hogy a kicsi jelen van, apró szurkálódások formájában. Nagyon nehéz volt. Igazából azóta sem nyugodtam meg teljesen, nincs óra, hogy ne jusson eszembe, nincs pisilés félelem nélkül, még mindig rettegve pillantok rá a papírra minden egyes alkalommal. Szorongások királynője, ki más.
A héten voltak az első genetikai ultrahangok, kétszer csináltattam meg. Első alkalommal egy genetikus professzornál voltam, hatalmas tisztelet övezi a szaktudása miatt, a saját orvosom is hozzá járt a terhességei alatt. Nagyon alapos munkát végzett, egy óra hosszát voltam bent nála, és ezt az időt szinte végig az ultrahangos vizsgálattal töltötte. Annyira izgultam, hogy a nővérnek kellett rám szólni, hogy feltűnt-e, hogy velem szemben egy óriási képernyőn esetleg nézhetném a gyerekem. Hát nem tűnt fel. Fantasztikus volt, minden kis milliméterjét átböngészte, mindenét lemérte, hallgattuk a kis szívét, le sem lehet írni az érzéseket, amiket ott éreztem. Vettek vért, a professzornak van egy különleges vértesztje, ami állítólag pontosabb, mint a  többi anyai vérből történő teszt, sehol máshol nem csinálják. Az ultrahang alapján az eredmény a 27 évesek közé sorolt kockázat szempontjából, a vérteszt eredményére sajnos egy csomót kell várni, de csak azért, hogy mindig legyen min izgulni, remélem jó eredményt kapok.
Másnap mentem a klinikára, ahol először elhajtottak a picsába, mert a professzor után minek ez a vizsgálat nekem, és egyébként is hogy képzelem. Órákat vártam a dokimra, aki operált, mikor elmondtam neki, hogy mi történt, nem kicsit borult el az agya. Eddig sem szerettek ott egyikünket sem, ezek után meg pláne, de némi balhé után soron kívül behívtak, míg le nem feküdtem a dokim szúrós szemmel pirította a nővért, utólag ezen azért nagyon röhögtem. (Ja, és ha nem lép közbe, kiderült, hogy a következő genetikai ultrahangról már le is húztak, csak a parádé miatt kaptam időpontot, nem erős ez kicsit?) Nem akarok túlozni, talán másfél percig tartott a vizsgálat, egyébként a klinika legjobb ultrahangosa csinálta, hasonló adatokat kaptam, picit nagyobbnak mérték a kicsit, és vékonyabbnak a nyaki redőt, de ez a vizsgálat is jó eredményt hozott. Ettől függetlenül mennem kell genetikai tanácsadásra, mert 872 éves vagyok. Kértem oda is időpontot, mivel ismertem a nővéreket ott is a professzorhoz írtak be, mert megsúgták, hogy a másik doki az amniocentézist elutasító kismamáknak halott babák fotóit mutogatja. Ezt inkább nem is véleményezem.
Sűrű hetek voltak, nem jöhetne most már egy kis nyugalom? Még mindig nem merek örülni a terhességemnek, még mindig nem merem elhinni, hogy egy kis élet növekszik bennem, már bűntudatom van, hogy nem merem szeretni a gyerekem. Lesz ez jobb?

Azt még el szeretném mesélni, hogy többeteknél olvastam, hogy mi legyen a felesleges ruhák sorsa. Én egy anyaotthonba szoktam vinni a megunt ruháimat, és képzeljétek, a kórházban megláttam az egyik ruhám egy kismamán. Tök jó érzés volt, hogy tényleg jó helyre került.

2017. augusztus 14., hétfő

big tits*

Nagyon nehéz, nehezebb, mint vártam. Napról napra haladok. 
Szerdán voltam orvosnál, akkor láttam Cseppet. Csütörtökön arra gondoltam, hogy tegnap még élt, ma is élnie kell. Pénteken arra, hogy két napja jól volt, ma is jól kell lennie. Szombaton arra, hogy szerdán arra számítottam hűlt helye lesz, mégis ott volt, hát mi változott volna azóta. És így tovább.
Ma arra gondolok, hogy kizárt, hogy valami baj miatt görcsölgetek, csak Csepp növöget, szerdán láttam, még egy hét sem telt el, még ott kell lennie. Tényleg nehéz. Szerencsére van egy csomó terhes tünetem, csak az ment meg az elmebajtól.
Táppénzen vagyok az első perctől, fenyegető vetélés miatt, már az elnevezés is szörnyű, nem is akarok rá gondolni, pedig egy csomó időm van gondolkodni, ezért inkább nyitott szemmel járok, és mindenféléket fotózok.

Ezt a kutyust tegnap fotóztam egy rétesezőből, iszonyúan el volt alélva, ráadásul holmi pofátlan galambok zaklatták, ezért néha felugrott, ugatott kettőt, és pihent tovább.

Megjött a hűvös idő, és a cica automatikusan beköltözött a téli lakásába, nem kis meglepetésére nem volt fűtés.

Megkérdeztem a műkörmösöm, hogy idegesíti-e, hogy a volt pasija kampányszerűen mutogatja az új nőjét városszerte. Azt hiszem jól látszik, hogy igazán idegesítette.

A telepi párduc felöltötte az álcaruháját. Micsoda leleményesség!


Szintet ugrottunk, kár, hogy mindez a konyhapulton történt.

A folyóparton ilyen csodás kerítések vannak (a két mókus közötti váza művirággal azóta is feldolgozhatatlan).

Azt hiszem ez meg a legjobb szemléltetés arra, hogy mifelénk csúnyán isznak (fekete bárány!).

*Erre igazán nem számítottam, mindig is tökre lapos voltam. Igazából mióta dagadt vagyok voltak ezen a téren is pozitív fejlemények, de ez... Vackor egyszerűen képtelen úgy beszélni hozzám, hogy a szemembe nézzen, igazából szerintem hetek óta nem látta a fejemet, értitek. Hűha, na.

2017. július 27., csütörtök

egy cseppnyi csoda

Még mindig nem merem leírni, félek, szétpukkan ez a rózsaszín buborék, és elviszi a szél. Nagyon nehéz nem félni, aggódni minden percben.
Legyen ebből egy nagy csoda, ezt kívánom.

2017. július 6., csütörtök

várakozás

Végtelenül elszomorított, hogy nem lettek fagyasztott embrióink. Tudom, hogy a bent lévőkre kellene koncentrálnom, de azért még nagyon sajnálom őket. Számítottam rá, de azért mellbe vágott, na.
Amúgy irtó fosul vagyok, 140 és 160 között ingázik a pulzusom, well, well, nincs lombik sztk nélkül, holnap megyek, nehogy már kimaradjon a havi nyanyahíradó.
Szóval így, ha ezek a kölkök megkapaszkodnak a körülmények ellenére, hát ezeket a jóisten se veri ki a kilencedik hónap előtt.
Legyen így.

2017. július 5., szerda

punkció és embriótranszfer

A punkció könnyű volt, mint a szél. Teljes nyugalommal készültem rá, ahhoz képest, hogy mennyire szörnyű volt az első, pont annyira nem féltem a péntekitől. Fél nyolcra mentünk, volt reggel egy ultrahang, némi várakozás, és már mehettünk fel. A folyosón két irányba fordultunk Vackorral, ő a 'romi szoba' fel vette az irányt, én meg az előkészítőbe. Mindenki nagyon kedves volt, jó fej lányokkal voltam együtt, viccekkel vezettük le a feszültséget. Harmadikként mentem be, nagyon jó társaság volt a műtőben is, végig nevettünk, és nevetve is aludtam el.
Ébredés után felnéztem, és láttam, hogy két liter sóoldat van bekészítve, ami jó hír, mert csak azok kapnak duplát, akik jól teljesítenek, vagy történik valami extra esemény, igaz, én mindkettőre számítottam, de mégsem voltak rossz érzéseim. 
A kötelező idő letelte után lementem, hívtam Vackor, hogy jöjjön, vártunk egy keveset, és bementünk a dokihoz. Négy lett, ettől kicsit elszomorodtam, mert reménykedtem, hogy több lesz mire a doki közölte, hogy elviselhetetlen vagyok, majd megkérdezte Vackortól, hogy lehet velem együtt élni kedvesen figyelmeztetett, hogy az én állapotomban ez kisebb fajta csoda, végig attól félt, hogy egy sem lesz, és borzasztó csúnya az endometriózis a hasamban, bár most, a kérésem szerint amennyire csak tudta, leszívta. 
Másnap kellett érdeklődni először, alig mondtam ki a nevem, már jött is a felelet, Mici, nagyon jó hírünk van mind a négy a megtermékenyülés jeleit mutatja. Annyira ujjongtam, hogy még a recepciós is velem kacagott. Hétfőn kellett újra telefonálni, egyrészt az embriók miatt, másrészt a punkciós időpont miatt, mert nyilván nem is én lennék, ha nem pont a lehetséges időpontok alatt utazott volna el az orvosom, és várnunk kellett a helyettes döntésére. A jó hír az volt, hogy mind a négyen jól vannak, teljesen egyformán haladnak, ami viszont számomra érthetetlen volt, hogy nem várták meg a blaszto állapotot, hanem már a negyedik napra kijelölték az et napját, és akárhogy kardoskodtam, győzködtek, hogy ez így jó, és punktum.
Tegnap volt a transzfer, helyettes orvosnál lenni pedig olyan, mint a kutya vacsorája. Kilencre mentem, majdnem tizenegy volt, mire mehettünk fel, előtte volt egy előzetes beszélgetés a helyettessel, ami így hangzott 'maga 38 éves kettőt kap'. Kiválasztották a két legszebbet, amik koruknak megfelelően a legmegfelelőbb állapotban voltak, és mondták, hogy ha a többi is így halad, akkor esélyes a fagyasztás.
Felmentünk, jött a szokásos szektás szöveg, 'ugye tudják, hogy milyennek kell itt lenni? hát nagyon boldognak kell lenni! most lesznek terhesek'. Aztán eléggé elfosódott minden.
Ez a doki már lent sem volt szimpi, a műtőben meg kifejezetten durva volt, mind hozzáállásban mind fizikailag, nagyon fájt ahogy csinálta, éreztette velem, hogy esélytelennek tart egy terhességre, ennyit a nagyon boldogságról. Megmutatta a monitoron hová kerültek, ugyanoda, ahova múltkor, kaptam képet, majd odavágta 'na majd a kontrollon kiderül volt-e értelme'. Kedves.
Egy órát feküdtünk kicsit beszélgettünk a lányokkal, ugyanazokkal voltam, mint a punkción egy lányt leszámítva, sajnos neki nem lettek petesejtjei, sőt az is kiderült, hogy nekem, az esélytelen nyomorultnak lett a legeredményesebb az egész folyamat, nyilván a végeredményt ez nem garantálja.
A pihenő után lementünk tele volt a váró, utolsóként kerültem be, pihenjek, gyógyszerek, nyilatkozat, pénteken telefonáljon, hogy lehet-e fagyasztani, mert csak a nagyon szépeket fagyasztjuk.
Utána egész délután nagyon rossz kedvem volt, fájt a beavatkozás helye, tök feszült lettem estére, még Vackorral is összevesztem, pedig nem szoktam soha. Így indult, remélem szebb vége lesz.
Mondtam már, hogy utálom a várakozást? 

2017. június 27., kedd

2/3

Oké lányok, látom dolgoztok, egy nagyon kicsit kéne még belehúzni, hogy találkozzon a valóság az elképzeléseimmel. Szóval ma estére le kellene mondani az összes programot, és a jobb petefészkemre koncentrálni, jó?

Már el is felejtetem, hogy micsoda fájdalmakkal jár a pontyosodás, annyira fáj mindenem, hogy szó szerint hányingerem van, nyilván ha a várt eredményre gondolok, akkor nem számít, de számolom a perceket a punkcióig. 
Pénteken punkció, nagyon izgulok, de igyekszem nem túlparázni a dolgot, befolyásolni az eredményt úgy sem tudom, csak bizakodni, de azt nagyon. 
De hogy valami jót is meséljek, voltunk a hétvégén kirándulni, kicsit kikapcsolódni a nagy izgalmak előtt. Szuper volt. Ja, nem, de nem is én lennék, ha nem lett volna valami gebasz.
Vasárnap reggel borongós idő volt, de attól egy csomót pancsoltunk, a végére a nap is kisütött, nyugalom, béke, madárcsicsergés. Négy körül felmentünk, mert szúrnom kellett magam, ittunk egy jó kávét, és kiültünk a teraszra. Aztán valami megváltozott. Hirtelen teljesen sötét lett, és láttuk, hogy a puszta felől (egy tanya hotelben voltunk) valami szürke közelít nagyon gyorsan. Először a pára ért oda, hatalmas széllel, majd olyan oltári vihar kerekedett, amilyet még életemben nem láttam, de szerintem más se nagyon. Teljesen szétvert mindent, hatalmas ágak szakadtak le, mindent felborított, láttam repülő borospoharat, majd szépen elkezdte kicsavarni a fákat tövestől. Volt egy hatalmas platán, aminek letörte a szél a felső harmadát, és egy szoba előtt beleállította a földbe. Egy idős pár lakott a szobában, a bácsi úgy megijedt, hogy elesett, beverte a fejét, a mentő vitte el, de arra is órákat kellett várni, mert az odavezető utat is beborították a kidőlt fák. Komolyan, mintha egy filmben lettünk volna. Elment az áram, leállt a vízszolgáltatás, és másnap, mikor elmentünk, még nem tudták megmondani, hogy mikor állítják helyre. Meg kell mondjam, oké, hogy tanyára mentünk, de nem volt egy nagy élmény ez a nagy nomádság, szeretem a modern életem, éljen az áram (soká).






Szóval azt hiszem az a része jól sikerült, hogy ne gondoljak annyit a lombikra, míg féltettem az életem tényleg nem foglalkoztatott, a pontyosodás alakul, drukkoljatok nagyon, hogy pénteken szuper híreket kapjak.

2017. június 23., péntek

2/2

Az egyetlen rossz hír: már a harmadik napon szétdurrantottam egy eret a hasamon.

Jó, ez így sarkítva van, de azért sokkal nyugodtabban jöttem el, az összes kérdésemet feltettem (kábé ezret), mindre kaptam választ, így már alig maradt szorongani való a hétre (haha).
Úgy néz ki, hogy elkezdett reagálni a szervezetem a hormonokra, az átlaghoz képest még mindig szar, de az első eredményemhez képest komoly változás van, és ennek nagyon, nagyon örülök.
A bal petefészkem már dolgozik, ezen mondjuk meglepődtem, a bal oldalam nagyon rossz állapotban van, a jobb viszont még szuszókál. Úgy hogy most igyekszem arra koncentrálni, hogy legyen kedves őméltósága is tenni a dolgát, jó lenne, ha nem csak a baloldali két tüszőből gazdálkodnánk, annyira reménykedek benne, hogy minden eredményem ellenére a fagyasztóba is fog jutni gyerek, kicsit sem bánnám, ha ez lenne az utolsó (eredményes) stimuláció az életemben.
Legyen így.

2017. június 20., kedd

2/1

Kezdjük a jó hírrel. Nyertem 1475 forintot a lottón. Ennyi.

Tegnap reggel nyitásra mentem a Kaáliba, mire odaértem már az udvaron kígyózott a sor, ehhez képest villámgyorsan túlestem a vérvételen és a vizsgálaton, és mehettem is dolgozni. Késő délelőttre hívtak vissza, hogy megbeszéljük a továbbiakat.
Mikor benyitottam már gondoltam, hogy gáz van, a dokim ha bármilyen kétsége van, azonnal konzulenst hív, és az semmiféleképp nem jelent jót, ha nem egyedül ül az irodájában. Kurva szar lett a véreredményem, minden, mondom minden hormonom szar, messze a határértéktől, még a tsh is romlott, ennyit a nagy szelén szedésről. Nyilván először ezt közlik, és csak aztán kérdezik, hogy te mégis miket szedtél mostanában. Persze kiderült, hogy mindez a fogamzásgátló miatt van, de akkorra már lábon kihordtam egy agyvérzést. Megbeszéltük, hogy tablettát szedek, leegyeztettük meddig szedjem, leíméleztük, de azért a frászt hozza rám. Ja, akkor megoldható, csak más gyógyszerekkel. Tettem fel egy csomó kérdést, de egyikre sem válaszoltak. Csak a szokásos. Kaptam recepteket, változott a protokoll, pénteken első kontroll.
Igazából még bele sem kezdtünk, de nálam már beszakadt a cérna, annyira elment a kedvem az egésztől, pillanatnyilag nem látom értelmét hadakozni a természettel. Ha nem lesz gyerekem, hát nem lesz, mi a fenének erőlködök rajta, mikor a szervezetem minden sejtjével tiltakozik ellene.
Délután igyekeztem nem gondolni erre, de hát a szorongások királynőjét nem lehet legyőzni, éjjel álmomban Vackor három kisfiúval egy csónakban ült, és elnyelte őket egy piszkos tó vize, jaj nagyanyám hányszor mondta, kislány, a piszkos víz nagyon rosszat jelent. Haha, jól elrendeztem magamban a témát, egyes, ülj le.
Szóval így indulunk neki a következőnek, hát, innen lesz szép nyerni.


2017. június 12., hétfő

kreatív

Ezt tegnap fotóztam a teszi parkolójában. Egy nőt semmi sem állíthat meg, pláne nem az ilyen apró kis malőrök. Megoldotta.



2017. június 10., szombat

hátizé

Hajnalban, amikor mentem dolgozni, találtam a ház előtt egy széket, ami előtt egy fehér rúdra szerelt kék vibrátor hevert.
Azt hiszem valakinek elég vicces éjszakája lehetett. Vagy nem.


2017. június 8., csütörtök

nesze semmi

'Nehéz esetnek tetszik lenni.' Ennyit tetszett bírni mondani. Egy vagyonért. A pofám leszakad.
Tegnap voltam az új dokinál, egy órás csúszás volt, csak mert valaki odapofátlankodott időpont nélkül, mi meg, akik időpontra érkeztünk, szépen vártunk. Kérdezte ki vagyok, mi bajom, két mondat után unta, megvizsgált, endometriózist nem lát, de attól  még lehet, komolyan mondom, ha ezt még valaki kimondja nekem, agyonverem, elég komoly összenövéseim vannak, de fogalma sincs mi a bajom. Meg ilyet még nem látott, a magas hormontartalmú fogamzásgátló ellenére is úgy működik a szervezetem, mint ha nem szedném, nahát, nahát. 
Csináltassak ismételt laparoszkópiát, hátha abból okosabbak lesznek. Erről ennyit.

Komolyan mondom, egyre inkább megértem a bácsit, aki megműtötte magát.

2017. június 7., szerda

nyanyahíradó

A hétvégén három napos retró fesztivál volt a városban. Évek óta megrendezik, az elejétől járunk rá, csak a tavalyit hagytuk ki, mert nem sokkal a műtétem után volt, ezért az ideit már nagyon vártam. Hát bakker, meg kellett állapítanom, hogy én már ebből is kiöregedtem. Pedig érted, retró fesztivál. 
Pénteken még csak-csak, mert sikerült úgy bebaszcsikázni, hogy a fene se tudja, hogy milyen zene volt, na jó, ez nem igaz, de határozottan nem tűnt rossznak. De aztán szombaton már nem bírtam inni (vajon miért), és józanon minden szörnyen hulladék volt, és teljesen kikészültem a sok részeg embertől (álszent picsa-e vagyok), meg a modern zenétől, ezért mérgemben hazamentem, és éjfélkor már pizsiben tévéztem. A vasárnap meg (részemről) érdeklődés hiányában elmaradt, csak az öklöm ráztam az ablak felé, mert hangos volt a zene.
Így múlik el a világ dicsősége, csak mondom.


2017. június 2., péntek

szorongások királynője

Nem a drog rossz, hanem a google, értem? Eddig egész jól bírtam, már azt leszámítva, hogy kábé ez ébrenlét minden másodpercében jár az agyam, de ma elkezdtem guglizni. Jaj, ezerféle okot találtam, hogy miért fognak már az első nap elhajtani, hogy már a stimun se vehessek részt, meg azt is kitaláltam, hogy az új orvosom (már ha az lesz, a jövő héten átnézetem magam, egy új, kurvadrága orvossal) egyenesen mentővel vitet el a klinikára. Szörnyű vagyok, agyon kínzom magam mindenféle negatív gondolattal, valamit ki kell találnom, hogy átlendüljek a pozitív irányba, mert perpill eszembe sem jut, hogy ez a lombik sikeres lehet. Mondtam már, hogy szörnyű vagyok?
Annyira irigylem azokat az embereket akik a gondokat, mint egy táskát le tudják tenni, és csak akkor veszik fel, amikor épp aktuális. Nekem ezerféle dolgon tud egyszerre járni az agyam, A, B, C terveket gyártva, már azt is kigondolva, ha ez van, ezt fogom csinálni, ha az, akkor pedig amazt, még azt is megpróbálom előre eltervezni, hogy ebben és abban az esetben mit fogok érezni, hogyan fogok reagálni, vagy hogyan kellene reagálni. Eh, értitek.
Persze az sem működik, hogy akkor most erre vagy arra nem gondolok, éjszakánként százszoros erővel jönnek a gondok álmomban, arról nem is beszélve, hogy megint elkezdtem alvajárni. Akkor fordult elő először, amikor tini voltam, az év végi nyomást nehezen kezeltem a suliban, de a gimi végével el is múlt. Igen, most újra művelem, otthon még kezelhető, de idegen helyen irtó ciki, tudnék mesélni, van már néhány legendás történetem erről az évről. Nyilván utólag kínjában röhög az ember, de azért rém kellemetlen fura helyeken ébredni, vagy rájönni, hogy éjszaka tébolyogtál, pakoltál, esetleg szétvertél ezt-azt.
Miért kell ennyire hülyének lennem?

2017. május 24., szerda

2/0

Tegnap délután bementem a Kaáliba, leadtam a ciklusindításhoz hiányzó leleteket. Már azzal kezdődött, hogy az egyikük szó szerint tátott szájjal bámult rám, értem én, hogy meglepődött, mert hát terhesen jöttem el onnan, de gondolom, hogy nem én vagyok az első ember a földön aki elvetélt, lehetne egy kicsit disztingválni.
Lefénymásoltam nekik mindent, annyi munka lett volna vele, hogy be kell rakni a mappámba, és még így is éreztették velem, hogy mekkora nagy szívességet tesznek. Az időpontkérésről meg ne is beszéljünk, húsz ember előtt oktattak ki, hogy nehogy már én tudjam, hogy mikor fogok menstruálni, hiába mondtam, hogy fogamzásgátlót szedek, percre pontosan ugyanakkor jön meg minden hónapban. Mikor harmadszorra kértem, akkor végre beírtak, de azért még a végén odaszúrta, úgyse akkor fog megjönni. Hát köszönöm szépen. Már el is felejtettem, hogy milyen cukik. 
Szuper indítás volt.

2017. május 17., szerda

vérzivatar

Na, megvolt a véradás. Reggel tök nyugodt voltam, de aztán Vackor annyira felidegelt a kérdéseivel, hogy mire odaértünk már habzott a szám. Akkora egy idióta vagyok amúgy, képtelen vagyok ezt a vérnyomás kérdést kezelni. Otthon tök jó értékeket mérek, már a háziorvosnál is tűrhető, de idegen helyen egyszerűen megbolondulok, a végletekig hergelem magam, valamiért irreális félelmeim vannak az ilyen helyzetektől. Aztán persze mindenhol jól lebasznak, hogy kezeletlen a vérnyomásom, hazudok a gyógyszerszedésről és a többi, ez tovább generálja a szorongásom, és egyre rosszabb értékeket produkálok. Konkrétan tegnap alig engedtek fel a véradásra annyira csodás vérnyomást és pulzust mértek. Szuper. Nyilván ott is jól leosztottak, gondolom pénteken a belgyógyásznál már a mentő visz el agyvérzéssel.
A véradás nem egy nagy dolog valóban, csak nem kell odanézni. Utána viszont elég rosszul lettem, egy tíz percet biztos kamilláztam, legyezgettek meg hideg vizes ronggyal törölgettek. Aztán úgy éreztem, hogy kurva kemény vagyok, és bementem dolgozni. Kár volt. Egy óra felé éreztem, hogy oké, most még talán haza tudok vezetni, és utólag fel is tudnám magam pofozni érte, hogy ilyen állapotban vezettem. Mindegy, hazaértem, aludtam, késő délután aztán éreztem, hogy megmaradok, ettem egy csomót, ittam egy csomót, este két pohár vörösbort is, és reggelre kutya bajom volt.
Azért erős a gyanúm, hogy én ott egyhamar nem fogok kitüntetést kapni a rendszeres véradásért.


2017. május 15., hétfő

visszaszámláló

Holnap reggel megyünk vért adni, hogy végre meglegyen a virológiai igazolásunk. A pofám leszakad a témától továbbra is, a legolcsóbb helyen is tizenhétezer lenne fejenként, de van olyan labor ahol volt képük harmincnyolcezret elkérni. Kicsit be vagyok fosva, sosem adtam még vért, nálam mondjuk csak Vackor fél jobban. De igyekszem úgy felfogni, hogy a kellemest (haha) a hasznossal (mánimánimáni), amikor kicsi békámat műtötték két egység vért kapott, hát most visszaadjuk, még a vércsoport is klappol.
Aztán pénteken belgyógyász, és ha a héten minden rendben megy, akkor kész is vagyunk, már csak le kell adni a leleteket, és egy hónap múlva felülünk a hullámvasútra. Megint.

Ja, ő az új lakó* a munkahelyemen, már kezdtem örömködni, hogy miattam jött, erre az egyik beosztottam bejelentette, hogy terhes. 


*Meg nem nevezett okok miatt az állatot Köcsögnek neveztem el.

2017. május 10., szerda

boldogságról

Vé erős negyvenes, barázdált arcú nő, szürkére kopott, girbegurba szemöldöktetoválással, a saját szemöldökét leborotválja, mert minek az, nagy trikókban jár, a körme mindig neon színű. Valahogy a járása is sajátos, nem sétál, hanem hömpölyög, lopva mindig bámulom, retinaégető látvány.
Vének igazán szar élete van, gyerekkorában a szülei intézetbe adták, mert mindketten ittak, felesleges konc volt egy nem várt gyerek a háznál. Ott nőtt fel az intézetben, hamar férjhez ment, mint az intézetis lányok többsége, saját családra vágyott, szeretetre.
Vé férje egy nagyhangú önző görény, szerinte a nő cseléd, akinek az a dolga, hogy minden este meleg ételt és puncit adjon neki, más haszna úgy sincs, semmiérő minden fehérnép, de ez azért nem tartja attól vissza, hogy a fizetését más nőkre és italra költse.
Vének három gyereke van, két fiú és egy lány, majomszeretettel rajong értük. A fiúknak az apjuk a példaképük, annyi különbséggel, hogy a fiatalabb dolgozni sem hajlandó, délig alszik, esténként furikázik, és Vé pénztárcájából lopja ki a benzinrevalót. A kislány kései gyerek, egy megcsalást követő újrakezdés gyümölcse, egy állandóan lázas, zihálva levegő után kapkodó nyurga kiskamasz.
Vé mindezek ellenére örökké vidám, mindig mosoly van az arcán, cseng a nevetés a területén. Akkora lelke van, hogy sokszor szinte ragyog, olyankor gyönyörűnek látom. Büszke a munkájára, büszke arra, hogy elég pénzt keres ahhoz, hogy gondoskodjon a gyerekekről, minden héten elmeséli, hogy miket vásárolt nekik, hogy igaz, lyukas az egy szem csizmája, de Pének megvette a bakancsot amire vágyott, és Pé olyan boldog volt, és igenis Pének kell a legcsinosabbnak lenni az osztályban.
Aztán hétfőn valahogy annyira nagy volt a csend, de sok volt a munka, és nekem csak délután tűnt fel, hogy Vé egész nap nem nevetett. Kérdeztem, hogy mi baja, de nem akarta elmondani, szégyellte. Hosszasan kérleltem, végül elsusogta, hogy a férje a fizetéséből egy fillért sem hozott haza, és hát mire kifizetett mindent, nem maradt arra pénze, hogy Pének befizesse az osztálykirándulást. Kérdeztem, hogy mennyiről van szó, egy húszas a kirándulás. Mondtam neki, hogy miért nem szólt, kifizetem a kislánynak, nem sürgős visszaadnia, jó lesz több részletben is, nem számít, tartok erre egy külön kasszát, tudhatná, hogy sosem mondok nemet ha segítségre van szükségük. De hogy ő szégyellte. Komolyan a szívem szakadt meg, szerencsére végül elfogadta.
Tegnap reggel Vé fülig érő vigyorral megállított, hogy Pé kérte, okvetlen mondja meg nekem, hogy köszöni szépen, nagyon-nagyon boldog, hogy elmehet, egész nyáron tanulni fog, mert a sok betegeskedés miatt mindenből vizsgáznia kell, de így már nem számít, az osztálykirándulás kárpótolja. 
Vé tegnap megint ragyogott, csenget-bongott tőle az egész ház, boldog a lánya, kit érdekel a szegénység, az adósság, az iszákos férje, ez mind-mind nem számít, legalább egy napig.
Egy csomót sírtam az irodában, és nagyon szégyelltem magam, hogy folyton nyígok, mert hiába mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, néha tovább kéne látni önmagamnál. Jó lenne így csinálni.

2017. május 5., péntek

aki érti, érti, aki nem, nem

Tudjátok, fura dolog a hányinger, a hányás meg például még furább. Én például otthon szeretek hányni, az én saját kis vécémbe, lehetőleg a csészébe, nem az ülőkére.
Vannak olyanok, akik inkább máshol szeretnek hányni, otthon csak büfikéznek diszkréten, aztán jól elmennek másokhoz, és nyitott gégével okádnak, bizony, még a perem alá is.
Aztán vannak olyanok is, akik direkt olyasmit esznek, amiről tudják, hogy felfordul a gyomruk, és iparkodnak gyorsan másokhoz könnyíteni magukon. 
A piramis csúcsán meg azok állnak, akik kiéhezve mennek vendégségbe, jól bezabálnak abból, amiről tudják, hogy képtelenek a gyomrukban tartani, és az egész lakást összeokádják, és a végén még meg is jegyzik, hogy mekkora kupi van.
De nem is ragozom tovább. Hányni otthon illik, vendégségben maximum csak büfikézni, de azt is csak akkor, ha jóbarátok között belefér az ilyesmi.




2017. május 2., kedd

fostenger

Csodás hírek következnek. Ja, nem. Voltam a dokinál, a ciszta nem ciszta, hanem egy csodálatos endometriózis a petefészkemben, ami jó dolgában összenőtt a belemmel. A belemmel bazdmeg. Nem is részletezem.
Megoldás? Tessék gyorsan teherbe esni, vagy Pesten műtét. Komolyan már bőgni sincs kedvem.

De hogy jót is, kaptam a cégemtől lakáshitel cafeteriát, brutális összeget, előre öt évre, a világ leggagyibb szerződésével, ami gyakorlatilag csak engem véd. Reggel már be is törlesztettem, még hogy a pénz nem boldogít. Ja, nem, az egészség boldogít(ana).

2017. április 26., szerda

szorongások királynője

Mondtam már, hogy mindig van min izgulni? Ja, csak ezerszer.
Sajnos az a ciszta nem maradt az 'ezzel-talán-nem-kell-foglalkozni' kategóriában, most már harmadik hete fájogat váltakozó intenzitással (tudom, ne mondjatok semmit, de annyira bíztam benne, hogy a menstruáció megoldja). Tegnap aztán rászántam magam, és kértem időpontot a dokimhoz, imádok oda járni (nem), de annyira szorongok, hogy mi lesz, éjjel-nappal ez motoszkál a fejemben, nem tudok szabadulni tőle. 
Másfél hónap múlva indulhatna a következő stimuláció, rettegek, hogy közbe jön valami, és most ez van. Földig lóg az orrom.

szolgálati

Szeretnék meghívót kérni azoktól, akik mostanában bezártak. Majdnem egészen biztos, hogy nem vagyok szociopata, ígérem nem fogok trollkodni.
Légyszi.


2017. április 21., péntek

sit tibi terra levis

Sok mindent szerettem volna elmesélni mostanában, de valahogy nem volt kedvem. Nem mondhatom, hogy rossz passzban vagyok, inkább olyan semmilyen passzban. Egyformák a napok, hetek, hónapok, összefolyik minden.

Régóta tartozom már ezzel a pár sorral, elsősorban magamnak, mert nagyon szeretnék emléket állítani Erikának. Írtam már néhányszor róla, nagyon aggódtam érte, tudjátok Ő volt az az olvasóm, akiről egy véletlen folytán derült ki, hogy a való életben is ismerjük egymást, és olyan vidám helyeken futottunk össze, mint az MRI. 
Erika különleges nő volt, fantasztikus kisugárzással, páratlan intelligenciával, bomba testtel és nyughatatlan lélekkel. Veszélyes kombináció, sok nehézséget hozott az életébe. 
Ötödikes koromban ismertem meg, irodalmat tanított nekem a helyi általános iskolában, nagyon féltem tőle, de mire végeztem megtanított helyesen írni, és értékelni a klasszikus irodalmat. Szigorú, következetes pedagógus volt, csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy milyen nehéz is lehetett neki roma nőként helytállni egy kis faluban, és nagyon felnéztem rá mindezért. A magánélete zaklatott volt, nem találta a helyét, kivétel nélkül mindig nős férfit választott, és kapott is meg, ezért már évek óta csak erről lehetett vele kapcsolatban hallani, nem pedig az eredményeiről, amiből azért jóval több volt, mint a viszonyokból, de hát ilyen egy falu, a "gyüttmönt" csak hibázhat, mit számít a páratlan ívű karrier, ha az öklüket rázó családanyák teszik a törvényt. Aztán beteg lett, hihetetlen méltósággal viselte a szenvedést, az utolsó hónapban is ragyogott az elfekvőn, mindenkit megdöbbentett, hogy elment, százak köszöntek el tőle, szomorú mikor valaki már nem érheti meg az örökké vágyott tiszteletet. 
Ég veled tanárnő, köszönök mindent!

2017. április 5., szerda

egykiscicanaplója

Reggel mikor felkelek, jó sokat ordítok, hogy a rabszolgáim minél hamarabb adjanak enni. Evés után szundizok egy kicsit még a hálóban, esetleg ha hamar eltakarodnak a szolgák, akkor a fürdőszoba szőnyegen. Majd ha felkel a nap, felmászok egy kicsit edzeni, és töltődni a váramba.


Aztán indul a meló, őriznem kell az asztal feletti ablakot, mert egy pofátlan rigó holmi eposzokat ordít egész délelőtt.


Utána kezdődik a második műszak, tisztázatlan származású, feltehetően proli galambok családot akarnak alapítani a nappali ablak alatt, nagyon ideges vagyok miattuk.



Őrzöm őket egész nap.


Míg rám nem esteledik.


Közeben persze ügyelek arra is, hogy trendi legyek, épp cserélem a ruhatáram, a szolgák szerint nem is vedlek, hanem szétfoszlok, de ez aljas rágalom, amúgy is az a dolguk, hogy a csodás bundám minden darabját megőrizzék az utókornak.


2017. március 29., szerda

nyanyahíradó avagy orvosos kalandjaim

Megboldogult lánykoromban sosem értettem, hogy anya miért fél a nőgyógyásztól. Egy helyre jártunk, és mindig késve indultunk, mert szegény százszor visszaszaladt, annyira ment a hasa az idegtől. Már értem. Tegnap egész nap fúria voltam, hergeltem magam, délutánra jól el is fáradtam a hisztiben, elaludtam ahogy hazaértem, negyed hétkor keltem fel. Ma reggel már ébredés után százötven volt a vérnyomásom. Well done.
Én vagyok az a bolond, aki lakatot tesz a lakatra, biztosat a biztosra. Két hét múlva megyek ez 'első' megbeszélésre a Kaáliba, most minden kicsit más lesz a fogamzásgátló miatt, oda is időben akarok menni, hiába csak júliusra van időpontunk, és naná, hogy az Intézet előtt meg muszáj volt megnézetnem magam a saját dokimmal. Ilyen vagyok, de a dokim már meg sem lepődött.
Van egy kis ciszta, illetve a mérete alapján még cisztának sem nevezhető, és ez volt az egyetlen rossz hír. Amúgy minden rendben volt, szerencsére, semmi nem lett jobb, de rosszabb sem, és ez nekem csodás eredmény. A méhem méretében és állapotában a régi, a görény kis petefészkeim meg mögötte lapulnak. Mondta is a doki, hogy igazi művészet lehetett onnan petesejteket leszívni, én meg arra gondoltam, hogy hálistennek én ezt átaludtam. Tartanék már ott, hogy jól meg vagyok pontyosodva, aztán oldják meg a leszívást, kit érdekel, hogy kínoznak, ha alszom. Nehéz a nyomorultak különleges testi adottságúak élete.
Egyébként fogamzásgátlót szedni egyelőre úgy tűnik, hogy jó ötlet, vagyis úgy okoskodtam ki, hogy attól lehet a javulás, amit érzek. Kár, hogy nem a dokimnak jutott eszébe. Jövő héten megint megyek, akkorra meglesznek az eredményeim, meg kértem beutalót mammográfiára (menjetek ti is, nem nagy dolog, a mellrák kegyetlen betegség, ne adjatok esélyt neki), imádok oda járni (nem), na.
Aztán nagy boldogságomban, hogy jó híreket kaptam, alaposan kivizsgáltak potom pénzért, ráadásul végeztem tizenöt perc alatt, elmentem a helyi véradó állomásra kémkedni. Valakinél olvastam, hogy lehet HIV/hepatitis igazolást kérni véradás után, és ki akartam deríteni, hogy nálunk is így van-e. Kettőnknek a Kaáliban az új rend szerint egy csomó pénzt kéne érte fizetni, igyekszem mindenre megtalálni a tébés kiskaput. Bementem, elmondtam ki vagyok, mi vagyok, mihez kellene, nagyon kedvesek voltak, és nagyon felháborodtak, hogy ott fizetni kell ezért. Mondták, hogy minden további nélkül kiadják a szükséges igazolásokat, sőt, már cipeltek is volna be, hogy meg is csinálják. Szuper. Egyébként májusban fogunk menni, mert az elveszett naivságommal úgy számoltam ki, hogy a legsötétebb forgatókönyv esetén is legalább három lombikra lesz így érvényes. Elmeséltem a történetet a tesómnak és a barátaimnak, úgy belelkesültek a hír hallatán, hogy mindannyian eljönnek velünk vért adni.
A délutáni fogorvos már csak hab volt a tortán. Leszedték a fogkövem, kipolíroztak, kicsit fehérítettek, megdicsértek, hogy milyen szuper fogaim vannak, és mehettem is.
Este fröccs szerda,
Sose rosszabbat. De tényleg.

2017. március 27., hétfő

színfalak mögött


Apát hazaengedték a múlt héten, maradt volna még(!), de kivágták, kell másnak az ágy, ne tessék itt foglalni a helyet. Egész jól van, az antidepresszáns adagolásán volna még mit javítani, de járnia kell kontrollra, majd csak megtalálják a tökéletes beállítást. 
Ezzel kapcsolatban még nem is meséltem, hogy apa legszimpatikusabb szobatársáról kiderült, hogy az egyik legelvakultabb Jobbikos vezető apja, akiről egyébként meg nem mondta volna senki, hogy ipari alkoholista, aztán a  kórházból is megszökött, egyik pillanatról a másikra kámforrá vált. 
Azért ez nekem sok mindenre magyarázatot ad, az érem, meg az ő két oldala, ugye.

2017. március 23., csütörtök

WTF, csupa nagy betűvel

Na, kellett nekem emlegetni a sátánt, már meg is jelent az ábrázatomon. Az emberi hülyeség tényleg határtalan, és a világegyetem sem tud olyan mértékben tágulni, mint hogy a faszság bekúszik a mindennapjaimba.
Hajnalban hívott egy kollégám, érted, még nekem is hajnalban, aki korán kelek, hogy most hívta egy munkaügyi felügyelő, hogy az egyik beosztottam feljelentett, mert én nem jelentem be, éjszaka dolgoztatom, és mindezért még csak ki sem fizetem. Természetesen nem, de ezt mondanom sem kell. Kicsit furcsállta a korai hívást, de a mi szakmánkban azért előfordulnak a hajnali razziák a TEK-kel kézen fogva, ezért megadta a számomat, és csak szólni akar. Jó.
Ekkor már engem hívott a felügyelő, aki Dr. Kovács néven mutatkozott be, elmondta, hogy kiről, miről van szó, mit mondott, mire számíthatok. Ekkor még hihető is volt az egész, hiszen mivel a mi cégünk a piacvezető, sokszor előre tudunk az ellenőrzésekről (ha ezt egy illetékes olvasná, akkor ez csak egy álom, és Magyarországon elképzelhetetlen a korrupció), de aztán egyre szürreálisabb lett az egész. 
Ez az elmebeteg tizenegyszer hívott, és győzködött, hogy ha kirúgom az alkalmazottam, akkor nem lesz ellenőrzés, és ha a délután azt látja a "rendszerben" hogy ki van jelentve a nő, akkor elfelejtjük az egészet.
Persze felhívtam a megyei felügyeletet, ahol nem is hallottak Dr. Kovácsról, még csak hasonló nevű alkalmazottjuk sincs, és nyilván nem szólnak előre a feljelentést követő ellenőrzésekről (izé, de ezt hagyjuk). Aztán mikor megint hívott a "felügyelő", akkor ezt szépen elmondtam neki, és megkértem, hogy diktálja le az azonosítóját és az elérhetőségét. Azóta valahogy nem hívott.
Sikerült annyira felkúrni magam ezen az egészen, hogy a bal szememben szétpattogtak az erek, és tényleg úgy nézek ki, mint a sátán. 
Az eszem megáll milyen emberek vannak. Azt meg pláne nem értem, hogy az ilyen mi a kurva anyját gondol mégis mire számít, van olyan hely, ahol ez bejön? Hogy tényleg kirúgathatom az exem, csak mert elhagyott? Hogy ez ilyen egyszerű? És hogy nem lesz következménye?
Mert hogy lesz.


2017. március 22., szerda

pms

Olyan monoton az életem mostanában, épp ma kérdezte egy barátnőm, hogy mi újság van velem, és én csak annyit tudtam felelni, hogy alszom, bemegyek dolgozni, fürdök, hatkor már pizsiben vagyok, alszom, bemegyek dolgozni... Ja, meg közben sokat zabálok, hogy még dagadtabb lehessek. Ennyi.
Néha elkap a szorgalom, a hétvégén elpakoltam a téli cuccokat, mindent szépen kimosva, a csizmákat kipucolva, bedobozolva, elővettem a tavaszi holmikat, itt mondjuk csendben megjegyezném, hogy meglepően sok tavaszi cipőm és táskám van, de hálistennek ruhám semmi, így van okom siránkozni.
Jövő héten aztán jól kirúgok a hámból, szerdán megyek nőgyógyászhoz (mert ugye nehogy már kimaradjon egy hónap nélküle, imádom erre költeni a pénzem) délelőtt, aztán délután fogorvoshoz, gyanús, hogy a szülinapi botoxom árát ott fogom hagyni, tiszta szerencse, hogy nem járok sehová, így legalább nem zavaró a szakadt pofám. Ó, és mindezek előtt még jól menstruálok egyet a hétvégén, tudok élni, na.
Ez elég szánalmas, ugye?

Ma órákig azon gondolkoztam, hogy bérgyilkosságokat fogok vállalni, itt vannak a jó kis savtartályok a munkahelyemen, hülye kis proli vagyok, jár a szám, de nem ragadom meg a kínálkozó lehetőséget. Sose lesz belőlem semmi, ha még egy ilyen csip-csup vállalkozást sem tudok összehozni.



2017. március 13., hétfő

bűnjel

- Nem apa, nekem fogalmam sincs arról, hogy ki zabálhatott bele anya nárcisz csokrába. Nem is értem, hogy ki vetemedhet ilyesmire. És ha már ilyen őszintén beszélgetünk, az, aki belezabált a csokorba, egy kicsit odahányt az ajtó elé. Igazán mondom, hogy pofátlan alak lehetett, mert előtte a kajámból is fogyasztott, botrány ez a világ, már semmi sincs biztonságban ezektől a besurranó népektől.


2017. március 6., hétfő

abszurdisztán

Szombat óta fáj a vesém. Nem kicsit, nagyon. Ma felhívtam az urológiát, persze elhajtottak a kurva anyámba addig nem mehetek oda, míg nem pisilek véreset, és nem fetrengek a görcsöktől. Mindjárt adtak is időpontot május 23-ra. Hát muhaha. Próbáltam magánrendelésre időpontot kapni, mához két hétre tudtak volna helyet adni. Van itt lóvé, ha már magánrendelésre sem lehet bejutni, mindjárt meg is nyugodtam, hogy hasít az ország. Délután elszaladok a háziorvoshoz, ők szerencsére segítőkészek voltak, csinálnak tesztet, és majd meglátjuk. Egyébként a tébés időpontot azért beírattam, sőt kértem Vackornak is, mert szóltak a Kaáliban, hogy amit eddig meg lehetett tébére csináltatni náluk, az januártól már nem támogatott, első körben a HIV/hepatitis vizsgálatok tizenhétezer, fejenként. Tényleg a pofám leszakad. Úgy számoltam, hogy a tébés lombik vizsgálat és gyógyszer költsége úgy kétszázezer forint volt, most akkor mennyi lesz? És ha nem sikerül, akkor az őszire hétszázezret fogunk fizetni? Vajon öreg vagyok ahhoz, hogy keressek magamnak egy sugardaddyt?
Apa megint kórházban van, addiktológián. Egy csepp jó a rosszban, hogy önként vonult be, és kábé ennyi a jó a történetben. Nagy ívben tesznek rájuk, mindenki agyon van szedálva, ma olyan jól sikerült változtatni a gyógyszerein, hogy a tegnapi optimista, meg akarok gyógyulni hozzáállásból agresszív, én nem ide való vagyok felfogás lett. Well done. Az is iszonyat mellbevágó, hogy két ügyvéddel és egy orvossal van egy szobában, a pia tényleg minden rétegben tarol, mondjuk az orvos szegény a legelborultabb, éjszakánként meztelen randalírozik, tömény fosszag van, és a nővérek csak ordítva tudnak kommunikálni. Szörnyű. Annyira drukkolok neki, hogy kibírja, de egy csoda lesz, ha nem lép le idő előtt.
Miért is fizetünk tébét? 



2017. március 3., péntek

csakaszokásos(nyomokbanunditartalom)

Komolyan mondom, ahogy öregszem egyre hülyébb vagyok. Pár hónap alatt teljesen kijöttem a gyakorlatból, már ami a menstruálást illeti.
Eleve mikor megjött, éreztem, hogy itt az ideje, mégse készültem fel eléggé, ment is minden cuccom a mosásba. Aztán második éjszaka, amikor nekem mindig szupersok van, akkor sem készültem teljes harci felszereléssel, ment megint minden a mosásba.
És a csúcs, tegnap fürdés után egyszerűen elfelejtettem(!), hogy menstruálok, és nem tettem tampont, nem meglepetés, ment minden a mosásba.
Well done.


2017. március 1., szerda

mélységből

Úgy érzem, hogy kezdek végre észhez térni. Ez is eljött.
A műtét (hívjuk így) után kurva szar volt, mostani eszemmel nézve, hihetetlen módon el volt borulva az agyam. Fájt mindenem, de úgy, hogy napokig aludni sem tudtam, fura kényszerképzeteim voltak. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az ételt, mert nem tudtam életben tartani a gyerekem (ez iszonyat beteg, én is tudom), rengeteget bőgtem, leginkább a fürdőszobában, valamiért a vízcsobogástól rögtön bőgnöm kellett. Én bömböltem, folyt a víz, és hallgattam ahogy a szomszéd ordítva püföli a gyerekét, és arra gondoltam, hogy lám, neki mégis adott gyereket az élet.
Visszatért minden régi ismerős fájdalom, helló endometriózis, erre kértem fogamzásgátlót, vicces, hogy nem lehet gyerekem, de még mellette kétféleképpen védekezünk, mondjuk ezen már legalább tudok röhögni. Némi kellemetlen utóhatás miatt újra Bromocriptint kellet szednem, és amennyire utáltam szedni ősszel, esküszöm most az kezdte helyre rázni az agyam. Napról napra jobb lett, mondhatnám, hogy már tök rég óta nem bőgtem, de szombaton a Vackor szervezte romantikus vacsorán még bőgicséltem kicsit, igen, az étteremben, jó nagy troll vagyok, na.
Tegnap végre valahára megjött, holnap kezdem a fogamzásgátlót, ami remélem javít az állapotomon, ha mást nem is, de legalább nem leszek instabil hormonbomba, talán enyhülnek a fájdalmaim, meg jó lenne, ha nem romlana tovább mindaz, ami már így is eléggé leharcolt.
Április végén megyek "első" konzultációra a Kaáliba, érthető módon nem is azon izgulok, hogy majd mi lesz, hogy lesz, sikerül-e, hanem hogy olyan állapotban legyek júliusra, hogy belekezdhessünk. 
Mert mindig van min izgulni, legyen minden rendben, ezt kívánom.

2017. február 15., szerda

szarda

Ma meló után születésnapi ebédre megyek, reggel felöltöztem csinosan, hogy időt spóroljak, nyilván háromféle étellel zabáltam végig magam, hangulatomat tükrözendő, hogy zsírtól és csokoládétól csicsog mindkét mellemen a ruha, mehetek haza átöltözni. Well done.
Meg hányok ettől a fos időtől is, bár be kell valljam, hogy ez az én hibám, két pár gyönyörű tavaszi cipőt vettem magamnak, miért is lehetne őket egy kicsit korábban hordani. Mondjuk az egyiknek kibaszott erőteljes kínai műanyag szaga van, szóval van rá némi esély, hogy holnap kisüssön a nap.
És még dagadt is vagyok.
Minden kurva jó.


2017. január 30., hétfő

pokol (délszláv eredetű szó, ősi jelentése szurok, sötétség)

Mindenki hisz valamiben. Legyen az bármiféle isten, sors, gondolat, önmaga, és még sorolhatnám. Anya például abban hisz, hogy ő egy sok életet leélt, ősöreg lélek, aki az utolsó életét éli a földön, és az erejét és bölcsességét át tudja adni az embereknek. Kártyát vet, jósol, energiát ad, kézrátétellel gyógyít. Szerintem ez baromság, de néhány csipkelődésen, vagy szemforgatáson kívül igyekszem nem minősíteni, ez a hite, csinálja.
Aztán ott van mindenki kedvence, a "vonzás törvénye", ezt nem is kell részletezni, a csapból is ez folyik, égnek áll a hajam, mikor valaki hosszasan fejtegeti, hogy nem szabad rosszra gondolni, mert bizony pont azért fog megtörténni, hiszen bevonzod  a bajt. Szerintem ez is baromság.
Nekem erről pont az ellenkezője a véleményem, bár lehet, hogy csak én működök így, talán túl sok időm van a működésemre figyelni, fene se tudja. Nálam mindig úgy van, hogy előre megérzem, hogy mi lesz. Nem sokkal hamarabb, de sajnos tévedhetetlenül. Gyűlölöm. Mindig megérzem, ugyanúgy a jót is, mint a rosszat, és bármennyire is szeretnék hazudni magamnak, sosem tévedek, legyen szó eseményről vagy emberekről. Az emberekkel még rosszabb, mert a dolgok úgyis megtörténnek, el kell őket fogadni, de borzasztó rossz érzés olvasni az emberek hangjából, arcáról, mondhatnak nekem bármit, úgyis tudom, hogy mi az igazság. Mindig.

Abban, hogy a lombik sikerrel fog járni annyira biztos voltam, mint hogy a nap minden reggel felkel. Persze hülye babonából mindenkinek azt mondtam, hogy nem érzek semmit, de még azt is éreztem, hogy mindkettő beágyazódott, és emlékszem arra a pillanatra is, amikor megéreztem, hogy én ezt a terhességet nem fogom tudni megtartani. Éreztem azt is amikor elment az első, és azt is amikor a második. Makacsul győzködtem magam, hogy minden rendben, nem voltam hajlandó tudomást venni a jelekről, hogy ez a baba már nem él, csak álltatom magam. Mert olyan csodálatos érzés volt, és én olyan gyenge vagyok.
Keddi nap volt amikor az orvoshoz mentem, már előtte nap eszembe jutott, hogy megkérem az orvost, hogy ne a szokásos beszélgetéssel kezdjünk, essünk át a vizsgálaton, majd megbeszélünk utána mindent. Aztán csak ültem ott és csak beszéltem és beszéltem. Pont mint a Doctor Strange című bugyuta filmben, amikor a mester megállítja a másodpercet a halála pillanatában, hogy még egy kicsit nézhesse a hóesést. Az ultrahang borzasztó volt. Az első másodpercben láttam az orvos arcán, hogy az álmomnak vége. Sokáig nézegette, forgatta a fejet, de tudtam, mielőtt megszólalt volna. 
Úgy érzem, hogy soha semmi nem tudja kitörölni a fejemből annak a halott babának a képét, az én kicsi csillagomét, akinek már mindene megvolt, csak épp a szíve helyén egy hideg, fehér folt volt. Fura, pont olyan, mint amilyen az első kép volt róla az embriótranszfer után. Pont úgy lett vége, ahogy elkezdődött.
Tovább küldött a klinikára egy újabb ultrahangra, kötelező egy állami is, hogy kiírható legyek műtétre. Nem is emlékszem hogyan jutottam el odáig, ködös az egész, aztán órákig zokogtam a folyosón a boldog, terhes cigányok között, míg arra jött a szomszédom, aki nőgyógyász, és szólt az asszisztenseknek, hogy ugyan vegyenek már előrébb, nem igaz, hogy nem látják milyen állapotban vagyok. Az ultrahangot egy nagyon kedves, empatikus fiatal lány csinálta, bár egyformának látta a babákat, ami kizárt, de legalább emberszámba vett, nem úgy, mint a felelős orvos, aki azt mondta, minek EZT (ez lennék én) vizsgálni, látszik, hogy szabálytalan a petezsák. Értitek, EZT. El sem hinném, ha nem velem történik. (Kedves Dr. X Lóránt, nem kívánok én neked rosszat, csak legyél egyszer te is EZ, és majd meglátod milyen érzés, pusztán a megmaradt minimális józan eszem tart vissza attól, hogy mindenhová kiírjam a neved.)
Bár a dokim felajánlotta, hogy bármilyen időpontot is adnak, azonnal a rendelkezésemre áll, de csak következő hétfőn volt szabad műtő. Szörnyű volt a várakozás. Nincs az a könny, szeretet, nyugtató, pálinka, és ezek kombinációja, ami akár egy másodpercre is képes ezt a fájdalmat enyhíteni. Iszonyat.
Vasárnap délután kellett befeküdnöm, nyilván az empátia csúcsa, hogy terhes nők közé fektettek be. Ha nem lett volna még egy hozzám hasonló szerencsétlen (ugyanúgy Kaáli, ugyanúgy az uh-on derült ki, csak hamarabb), akivel kapaszkodtunk egymásba, én ott halok bele a bánatba. Egyébként ez az osztály, ezt leszámítva nagyon pozitív csalódás volt, rengeteg kedvességet kaptunk, mind az orvosok, mind a nővérek részéről. Az osztályos orvos is a szomszédom volt, az egyik legkedvesebb ember, akit ismerek. Este aztán bejött a dokim, hogy felhelyezze a tágító pálcákat (fura, de itt is előre tudtam, hogy ez lesz fizikailag a legszarabb az egészben), aztán kértem egy erős nyugtatót, és reggelig aludtam.
A műtét viszonylag korán volt, mert volt ráérő altató orvos, megint csak pozitív volt az élmény a helyzethez képest, nagyon kedvesek és együttérzőek voltak, még a kezem is simogatták míg el nem aludtam. 20 percig tartott, kicsit tovább, mint várták, sok volt a szövet az ikerterhesség miatt, ezt leszámítva minden jól ment, vettek mintát szövettanra, és már vittek is vissza.
Ébredéskor egy csomót sírtam, de próbáltam visszaaludni, ami elég nehéz volt a boldogan csacsogó, rúgásokat számoló kismamák között. Délutánig kellett bent maradni, próbáltam pihenni addig is, nagyon vártam, hogy végre elszabaduljak onnan. Öt körül jött a dokim, csinált még egy ultrahangot, elmondott mindent amit ilyenkor kell, és mehettem.
A múlt héten otthon voltam, igyekeztem mindezt fizikailag és lelkileg is feldolgozni, pokoli nehéz. Tudom, hogy sokan gondoltatok rám, és bocsásson meg mindenki, akinek nem engedtem át a kommentjét, vagy nem válaszoltam a levelére, de még a legközelibb barátaimmal sem vagyok képes erről beszélni. Köszönöm a nekem szánt bejegyzéseket, meghatottak, különösen a tiéd KisRóka, itt most nem írom le miért, de megmutatta, hogy micsoda hatalmas lelked van, még attól is nagyobb, mint gondoltam.
Ma már dolgoztam, menni kell tovább, hiszen tényleg igaz, történjék bármi, a nap minden reggel felkel.