2017. január 30., hétfő

pokol (délszláv eredetű szó, ősi jelentése szurok, sötétség)

Mindenki hisz valamiben. Legyen az bármiféle isten, sors, gondolat, önmaga, és még sorolhatnám. Anya például abban hisz, hogy ő egy sok életet leélt, ősöreg lélek, aki az utolsó életét éli a földön, és az erejét és bölcsességét át tudja adni az embereknek. Kártyát vet, jósol, energiát ad, kézrátétellel gyógyít. Szerintem ez baromság, de néhány csipkelődésen, vagy szemforgatáson kívül igyekszem nem minősíteni, ez a hite, csinálja.
Aztán ott van mindenki kedvence, a "vonzás törvénye", ezt nem is kell részletezni, a csapból is ez folyik, égnek áll a hajam, mikor valaki hosszasan fejtegeti, hogy nem szabad rosszra gondolni, mert bizony pont azért fog megtörténni, hiszen bevonzod  a bajt. Szerintem ez is baromság.
Nekem erről pont az ellenkezője a véleményem, bár lehet, hogy csak én működök így, talán túl sok időm van a működésemre figyelni, fene se tudja. Nálam mindig úgy van, hogy előre megérzem, hogy mi lesz. Nem sokkal hamarabb, de sajnos tévedhetetlenül. Gyűlölöm. Mindig megérzem, ugyanúgy a jót is, mint a rosszat, és bármennyire is szeretnék hazudni magamnak, sosem tévedek, legyen szó eseményről vagy emberekről. Az emberekkel még rosszabb, mert a dolgok úgyis megtörténnek, el kell őket fogadni, de borzasztó rossz érzés olvasni az emberek hangjából, arcáról, mondhatnak nekem bármit, úgyis tudom, hogy mi az igazság. Mindig.

Abban, hogy a lombik sikerrel fog járni annyira biztos voltam, mint hogy a nap minden reggel felkel. Persze hülye babonából mindenkinek azt mondtam, hogy nem érzek semmit, de még azt is éreztem, hogy mindkettő beágyazódott, és emlékszem arra a pillanatra is, amikor megéreztem, hogy én ezt a terhességet nem fogom tudni megtartani. Éreztem azt is amikor elment az első, és azt is amikor a második. Makacsul győzködtem magam, hogy minden rendben, nem voltam hajlandó tudomást venni a jelekről, hogy ez a baba már nem él, csak álltatom magam. Mert olyan csodálatos érzés volt, és én olyan gyenge vagyok.
Keddi nap volt amikor az orvoshoz mentem, már előtte nap eszembe jutott, hogy megkérem az orvost, hogy ne a szokásos beszélgetéssel kezdjünk, essünk át a vizsgálaton, majd megbeszélünk utána mindent. Aztán csak ültem ott és csak beszéltem és beszéltem. Pont mint a Doctor Strange című bugyuta filmben, amikor a mester megállítja a másodpercet a halála pillanatában, hogy még egy kicsit nézhesse a hóesést. Az ultrahang borzasztó volt. Az első másodpercben láttam az orvos arcán, hogy az álmomnak vége. Sokáig nézegette, forgatta a fejet, de tudtam, mielőtt megszólalt volna. 
Úgy érzem, hogy soha semmi nem tudja kitörölni a fejemből annak a halott babának a képét, az én kicsi csillagomét, akinek már mindene megvolt, csak épp a szíve helyén egy hideg, fehér folt volt. Fura, pont olyan, mint amilyen az első kép volt róla az embriótranszfer után. Pont úgy lett vége, ahogy elkezdődött.
Tovább küldött a klinikára egy újabb ultrahangra, kötelező egy állami is, hogy kiírható legyek műtétre. Nem is emlékszem hogyan jutottam el odáig, ködös az egész, aztán órákig zokogtam a folyosón a boldog, terhes cigányok között, míg arra jött a szomszédom, aki nőgyógyász, és szólt az asszisztenseknek, hogy ugyan vegyenek már előrébb, nem igaz, hogy nem látják milyen állapotban vagyok. Az ultrahangot egy nagyon kedves, empatikus fiatal lány csinálta, bár egyformának látta a babákat, ami kizárt, de legalább emberszámba vett, nem úgy, mint a felelős orvos, aki azt mondta, minek EZT (ez lennék én) vizsgálni, látszik, hogy szabálytalan a petezsák. Értitek, EZT. El sem hinném, ha nem velem történik. (Kedves Dr. X Lóránt, nem kívánok én neked rosszat, csak legyél egyszer te is EZ, és majd meglátod milyen érzés, pusztán a megmaradt minimális józan eszem tart vissza attól, hogy mindenhová kiírjam a neved.)
Bár a dokim felajánlotta, hogy bármilyen időpontot is adnak, azonnal a rendelkezésemre áll, de csak következő hétfőn volt szabad műtő. Szörnyű volt a várakozás. Nincs az a könny, szeretet, nyugtató, pálinka, és ezek kombinációja, ami akár egy másodpercre is képes ezt a fájdalmat enyhíteni. Iszonyat.
Vasárnap délután kellett befeküdnöm, nyilván az empátia csúcsa, hogy terhes nők közé fektettek be. Ha nem lett volna még egy hozzám hasonló szerencsétlen (ugyanúgy Kaáli, ugyanúgy az uh-on derült ki, csak hamarabb), akivel kapaszkodtunk egymásba, én ott halok bele a bánatba. Egyébként ez az osztály, ezt leszámítva nagyon pozitív csalódás volt, rengeteg kedvességet kaptunk, mind az orvosok, mind a nővérek részéről. Az osztályos orvos is a szomszédom volt, az egyik legkedvesebb ember, akit ismerek. Este aztán bejött a dokim, hogy felhelyezze a tágító pálcákat (fura, de itt is előre tudtam, hogy ez lesz fizikailag a legszarabb az egészben), aztán kértem egy erős nyugtatót, és reggelig aludtam.
A műtét viszonylag korán volt, mert volt ráérő altató orvos, megint csak pozitív volt az élmény a helyzethez képest, nagyon kedvesek és együttérzőek voltak, még a kezem is simogatták míg el nem aludtam. 20 percig tartott, kicsit tovább, mint várták, sok volt a szövet az ikerterhesség miatt, ezt leszámítva minden jól ment, vettek mintát szövettanra, és már vittek is vissza.
Ébredéskor egy csomót sírtam, de próbáltam visszaaludni, ami elég nehéz volt a boldogan csacsogó, rúgásokat számoló kismamák között. Délutánig kellett bent maradni, próbáltam pihenni addig is, nagyon vártam, hogy végre elszabaduljak onnan. Öt körül jött a dokim, csinált még egy ultrahangot, elmondott mindent amit ilyenkor kell, és mehettem.
A múlt héten otthon voltam, igyekeztem mindezt fizikailag és lelkileg is feldolgozni, pokoli nehéz. Tudom, hogy sokan gondoltatok rám, és bocsásson meg mindenki, akinek nem engedtem át a kommentjét, vagy nem válaszoltam a levelére, de még a legközelibb barátaimmal sem vagyok képes erről beszélni. Köszönöm a nekem szánt bejegyzéseket, meghatottak, különösen a tiéd KisRóka, itt most nem írom le miért, de megmutatta, hogy micsoda hatalmas lelked van, még attól is nagyobb, mint gondoltam.
Ma már dolgoztam, menni kell tovább, hiszen tényleg igaz, történjék bármi, a nap minden reggel felkel.

2017. január 18., szerda

csillaghullás

"A"magzat: nincs szívhang
"B"magzat: nincs szívhang
A lelkem ezer és ezer darabban hever és a millió könnyem áztatja.

Légyszi ne kommenteljetek.

2017. január 9., hétfő

"Louie, I think this is the beginning of a beautiful friendship..."

Szegény cicának elég gyenge az idegrendszere, irtózik az újdonságoktól, és kibukik a szokatlan hanghatásoktól. Szinte minden új dologtól retteg, félt az új fürdőszobaszőnyegtől, a bojtos sapkámtól, a szoba papucsomtól, és ha valaki fel mer fúrni egy képet a házban, fél délután mire kiheveri. És ezek után megérkezett karácsonyra a malac. 
A malacot mi kaptuk, és a cica nagy bánatára, a kanapéra került. Jó ideig nézegette, félt tőle, ha próbáltuk neki bemutatni ijedten eliszkolt. Végül összeszedte magát, és ráugrott, majd jól összeharapdálta, megrugdosta, pofozta. Néhány napig ment az izmozás, majd leszűrte a tanulságot, a malac legyőzve, újra ő a főnök, a fenevad behódolt neki, visszaállt a világ rendje. Most meg már itt tartunk:





2017. január 3., kedd

abszurdisztán

Napok óta terveztem írni egy évértékelőt, ritka fos év volt a 2016-os, életem legszarabbja, csak a decemberi kis ajándéka miatt tudok megbocsátani neki, de aztán annyira felbaszódtam felhúztam magam, hogy inkább arról írok.
Még mikor a dokinál voltam mondta, hogy be kell jelentkeznem a védőnőhöz, de mivel viszonylag új városrészben élünk, nem tudott segíteni abban, hogy pontosan kihez is tartozunk, nézzem meg a neten.
Haha. Nem is fér a fejembe, hogy a mai modern világban ezeknek az egészségügyi intézményeknek miért nincs egy átlátható, könnyen értelmezhető honlapja, urambocsá' körzetenként megadni, hogy kihez is kell fordulni. Van egy központ szám, csá. Felhívom, Lópicsáné Aranka felveszi, ő a vezető, de nem tudja, hogy kihez tartozok, hívjam fel Tehénseggéné Etelkát, nem, nem hozzá tartozom, hívjam fel Nyúlfarokné Mónikát, de ne most, két hétig szabin van, meg mit erőlködök, ráérek még. Jó.
Ma rászántam magam, erre beközli, hogy hetente egyszer van védőnői fogadás, keddenként 11 és 13 óra között. Esküszöm kétszer rákérdeztem, hogy jól hallok-e. Érted, hetente egyszer, a nap közepén.
A pofám leszakad ezektől, de komolyan. Szinte mindent csak és kizárólag munkaidőben lehet elintézni, a lehető leglehetetlenebb időpontban. A tizenkettedik hétig én semmiképp nem szeretném elmondani a munkahelyemen, hogy mi a helyzet, legyek túl a genetikai ultrahangon, és majd kinyögöm, hogy mi van, de addig legyen ez már az én titkom. Utálom, hogy az ilyen értelmetlen hozzáállás miatt vagy szabit kell kivennem, vagy hazudnom kell róla, hogy hová is megyek, csak hogy én dönthessem el, mikor is állok ki a hírrel. 
Miért megy ilyen gyökér módon minden ebben az országban?