2017. április 21., péntek

sit tibi terra levis

Sok mindent szerettem volna elmesélni mostanában, de valahogy nem volt kedvem. Nem mondhatom, hogy rossz passzban vagyok, inkább olyan semmilyen passzban. Egyformák a napok, hetek, hónapok, összefolyik minden.

Régóta tartozom már ezzel a pár sorral, elsősorban magamnak, mert nagyon szeretnék emléket állítani Erikának. Írtam már néhányszor róla, nagyon aggódtam érte, tudjátok Ő volt az az olvasóm, akiről egy véletlen folytán derült ki, hogy a való életben is ismerjük egymást, és olyan vidám helyeken futottunk össze, mint az MRI. 
Erika különleges nő volt, fantasztikus kisugárzással, páratlan intelligenciával, bomba testtel és nyughatatlan lélekkel. Veszélyes kombináció, sok nehézséget hozott az életébe. 
Ötödikes koromban ismertem meg, irodalmat tanított nekem a helyi általános iskolában, nagyon féltem tőle, de mire végeztem megtanított helyesen írni, és értékelni a klasszikus irodalmat. Szigorú, következetes pedagógus volt, csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy milyen nehéz is lehetett neki roma nőként helytállni egy kis faluban, és nagyon felnéztem rá mindezért. A magánélete zaklatott volt, nem találta a helyét, kivétel nélkül mindig nős férfit választott, és kapott is meg, ezért már évek óta csak erről lehetett vele kapcsolatban hallani, nem pedig az eredményeiről, amiből azért jóval több volt, mint a viszonyokból, de hát ilyen egy falu, a "gyüttmönt" csak hibázhat, mit számít a páratlan ívű karrier, ha az öklüket rázó családanyák teszik a törvényt. Aztán beteg lett, hihetetlen méltósággal viselte a szenvedést, az utolsó hónapban is ragyogott az elfekvőn, mindenkit megdöbbentett, hogy elment, százak köszöntek el tőle, szomorú mikor valaki már nem érheti meg az örökké vágyott tiszteletet. 
Ég veled tanárnő, köszönök mindent!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése