2018. augusztus 16., csütörtök

6 hónap

Bizony, fél éves. Olyan nagylány már. Csodalány.
Akárhányszor elhajtok a Kaáli mellet, mindig a bent lévőkre gondolok. Mi járhat a fejükben, vajon ugyanúgy érzik magukat, mint én, bő egy éve? Remény, elkeseredés, várakozás, megalázottság van bennük? Vagy csak én éreztem így magam? Nagyon nehéz ennyire kiszolgáltatottnak lenni, nem szívesen gondolok vissza az intézetben töltött órákra. Jövőre van három időpontunk, amit még nem volt lelkierőm lemondani, pedig már eldöntöttem, hogy több terhességet nem vállalok. Azt hiszem, az előzmények fényében nem bátorság, hanem vakmerőség lenne, és ki vagyok én, hogy még egy élettel játsszak. Nehéz elengedni, de így helyes.
A Csodalány tökéletes, kívánni sem lehetne különb babát. Azt gondoltam, mostanra már csillapodik az eufória, de gyanús, hogy ez már marad. A világ legszerencsésebb emberének érzem magam, reggelente ha előtte ébredek, már türelmetlenül várom, hogy felkeljen, mert ahogy ébredés után rám mosolyog, az olyan, mint amikor a szürke téli napok után először rád ragyog a nap. Vagy amikor megsimogatja az arcom a kis kezeivel, a szívem olvadt karamell. Nem ismerek nála kedvesebb embert. (Meg okosabbat, ügyesebbet, aranyosabbat, szebbet. Mert világszép is. Vagy attól is kicsit szebb. Értitek, na.)
A lemaradásait is szépen koptatja, nyilván a 6 hónapos státuszon ismét megbuktunk, de már csak épp hogy, nem is érdekel igazán, látom, hogy mindennek eljön az ideje, ha nem akkor, és nem úgy, nem dől össze a világ. A Dévény torna fantasztikus, akkor látszik mennyire, mikor valamiért egy alkalom kimarad, és a következő után robbanásszerű a fejlődés. Na meg ugye a feneketlen bendő, rendesen szolgáltatja az energiát. Méreteit nézve, senki sem mondaná meg, hogy aprócska, törékeny koraszülött volt.
Anyának lenni csodálatos, minden percért hálás vagyok az életnek. Persze azért senki ne gondolja, hogy minden a helyén van, és esténként szárnyas csillámpóni hátán elrepülök a rózsaszín felhőkkel körülölelt naplementébe. Néha nagyon nehéz. Van, hogy annyira monotonnak érzem az életem, hogy nem tudom megmondani milyen nap van, vagy hogy az előző nap mivel telt. De nem érdekel, ettől nem vagyok hajlandó szar embernek, vagy szar anyának érezni magam. Ez is a közös életünk része, ettől kerek. Számomra döbbenetesen sok szájhúzást, beszólást kapok amiatt is, hogy hetente kétszer pár órát dolgozok, és edzeni járok. Igenis ennyi kell, ki lehet, ki kell néhány órára lépni a babavilágból, hogy visszatérve minőségi időt tudjunk együtt tölteni, hogy az az anyukája lehessek a Csodalánynak, aki lenni szeretnék. És én a világ legjobb anyukája szeretnék lenni. Neki.





Igen, az ötödik hónapról nem írtam. Köszönhetően egy kommentnek, amit nem engedtem ki. Biztos hülyeség, én is tudom. Az volt a lényege, hogy Kicsi halála, és az én babám fogantatása, 'létrejötte' összefügg, és bár nálam hitetlenebb ember a világon nem sok van, mégis megviselt, nagyon sokat gondoltam rá a múlt hónapban. Szinte minden nap eszembe jut, még mostanában is. Végtelen részvétet érzek az anyukája iránt, pokol lehet az élete azóta.
És az emberek, szándéktól függetlenül, néha nagyon otrombák tudnak lenni.