2018. szeptember 28., péntek

cicásképpelcsalogatószolgálatiközlemény


Telep Párduc (Végre egy kép, amin nem pusztítóan kövér.)

Nagyon szeretnék hallani azokról, akiket régen olvastam, de bezárkóztak, tessék nekem írni, vagy a blogba meghívni, gondolok itt Adélra, Lilire, Csiguszra, és a többiekre is. 
Azokat is megismerném, akik zárt blogról olvasnak, rád, Jonsye, különösen kíváncsi lennék. És új meghívóknak is örülnék. 

Olyan sok kedves kommentet kaptam az előző poszt kapcsán, nagyon köszönöm nektek, hogy vagytok, olvastok, gondoltok ránk.

2018. szeptember 13., csütörtök

szeptember 5.

Ma 7 hónapos a kislány, és már jó ideje tervezgettem, mit is fogok írni a hónapfordulóra. Mesélni szerettem volna az első fogacskáról, az ügyességéről, a kedvességéről, arról, hogy olyan szép, hogy összesúgnak mögöttünk az emberek. De.

Múlt héten szerda reggel oltáson voltunk, reggel kicsit el is aludtam, robogtunk, mint a szélvész, az utolsó pillanatban estünk be, a kicsi szokás szerint mindenkit levett a lábáról, és csak egy kicsit sírt. Utána még gyorsan ügyeket intéztünk, mert a nap többi részét otthon akartam tölteni, hogy figyelni tudjam, hőemelkedés nélkül nincs oltás. Többször mértem, sosem volt több 37,2-nél, ettől függetlenül kapott egy kis szirupot, én nem hiszek az új trendben, hogy hagyni kell a gyereket belázasodni. 
Délután Vackor hazaért a szokásos időben, beszélgettünk, hívott egy barátnőm, aki gyereket vár, volt egy csomó élménye, ezért kimentem a szobából, az apja pedig etette a kicsit. Mikor befejeztem a telefonálás bementem, Vackor  pedig mondta, hogy nézd, alig evett, mondtam is neki, hogy semmi baj, majd egy kicsit később megpróbáljuk, hátha elfogadja. És akkor itt elszabadult a pokol.
Ült a kicsi az apja ölében, és egyszer csak elkezdett remegni, megfeszült a teste, az oldalára fektettük, és láttuk, hogy itt nagy a baj,  Vackor rám szólt, hogy azonnal hívd a mentőket. 
Emlékszem, a rángatózó gyerekkel futottam a mentő elé, álltam a ház előtt a féltető alatt, szakadt az eső, és arra gondoltam, ha vajon kiállnék az esőbe, elmosná-e ezt az egészet. Néztük, hogy lélegzik-e, szólongattuk, közben a mentésirányító telefonon próbálta bennünk tartani a lelket, hallottuk, hogy már közel járnak, elkezdtünk futni a mentő felé, az utca közepén találkoztunk, átadtuk a kicsit, beszálltam mellé, és láttam, hogy semmi, de semmi nem használ. Közben megérkezett egy idős orvosnő, aki mindenkit kiparancsolt a kocsiból, és egyre jobban és jobban ordított a többiekkel, ekkor már Vackorral egymást átölelve zokogtunk, és amikor felnéztem azt láttam, hogy újraélesztik a gyerekemet. Hisztérikusan zokogtam, az járt a fejemben, hogy most tényleg vége, hogy a gyerekem a szemem láttára hal meg ebben a mentőben, hogy nekem a Csodababámból csak fél év jutott, és az nem létezik, hogy most nem áll meg a világ, és lesz vége mindennek, mert akkor nincs tovább.
Nem tudom mennyi idő telt el, talán csak másodpercek, amikor azt mondta az orvos, hogy ez a kisgyerek majdnem meghalt, de most rendben vagyunk, és ők bemennek a gyerekklinikára, keressünk egy nyugodt sofőrt, és menjünk utánuk. Homályos minden, felmentünk, összeszedtük a kórházi pakkját, valamiért ragaszkodtam hozzá, hogy mindketten vigyünk magunknak dzsekit, és elindultunk. Úgy emlékszem minden szabályt betartottunk, mégis közvetlenül a mentő után értünk be, rohantunk fel a lépcsőn, akkor tolták ki a liftből, még odakiabált az orvos, hogy nincs már akkora baj, majd bevitték az intenzívre.
Később leülhettünk az intenzív elé hallgattuk, hogy torka szakadtából ordít, és sírtunk az örömtől, hogy hallhatjuk. Nagyon sokáig vártunk, mire kijött az ügyeletes orvos, aki elmondta, hogy valószínűleg komplikált lázgörcse volt, amit nem magas láz vált ki, és hogy a mentősök túladagolták a diazepamot, amitől leállt a légzése. Azt, hogy a keringése leállt-e, nem tudják megítélni, szerinte nem, de ha mégis, az egy pillanat lehetett. A helyzethez képest jól van, az oltás milyensége miatt lumbálták is, vettek mindenféle mintákat, az elsődleges eredmények két órán belül megérkeznek, és most bemehetünk, kivételesen mindketten.  
Ott feküdt az én kicsi Csodababám kikötözve, maszk alatt, mindenféle csövekkel, gépekkel, két oldalról fogtuk a kezét, és én nem győztem elég hálás lenni azért, hogy él a gyerekünk, és hogy mellette állhatunk.
Az intenzíven nem lehet éjszakára bent maradni, ezért haza kellett mennünk. Az az éjszaka pokol volt, várni, hogy vajon mit hoz a reggel, ugyanazt a kislányt kapom-e vissza, aki délután a grimaszaimra hangosan kacagott, nem mertem elaludni, pont, mint a szülés után, mert attól rettegtem, hogy arra ébredek, felhívnak, hogy nincs tovább.
Reggel hatkor lehetett először érdeklődni, mondta a nővér, hogy mosolyogva ébredt, és hogy nagyon mérges, mert nem adnak neki enni. Ekkor már az örömtől sírtunk, ez a mi kicsi lányunk, minden a régi. Bementünk hozzá, csodálatos volt látni, nem tudtunk betelni vele. Még aznap délelőtt leadták osztályra, annyira jó állapotban volt. Az osztály azért megérdemelne egy külön posztot, írhatnék a koszról, fejetlenségről, a drogos, részeg kamasz szobatársakról, a széken alvásról, de minek, visszakaptam a gyerekem.
Szombaton, amikor hazahoztuk, betettem a kiságyába, felragyogott a mosolya, mikor rájött, hogy a saját birodalmában van, és olyan mély szeretetet láttam a tekintetében, mint amilyen én érzek iránta, és akkor már igazán éreztem, semmi sem számít, csak mi, hárman. Tegnap volt egy hete, miután elaludt, beosontam a szobájába, beszívtam az édes kis baba illatát, hallgattam, ahogy szuszog, és újra csodaországban éreztem magam, abban, amit ez a kis Csodalány az életünkbe hozott.

Viszont úgy érzem, ezt a hátizsákot már nem bírom el egyedül, nem tudom cipelni a többivel, első lépésként kidobtam az összes ruhát, amit akkor viseltünk, és bejelentkeztem egy szakemberhez. Nem akarok a Csodalány rettegő, sírós anyja lenni, boldog anyuka akarok lenni, aki egy boldog kislányt nevel. És ezért mindent megteszek.
(Az oltásellenes kommenteket nem engedem át.)