2017. szeptember 16., szombat

egyharmad

Hihetetlen, hogy eltelt egy hónap, mióta nem írtam, sokszor akartam, hogy a büdös kölöknek ha szemtelen lesz megmutathassam, hogy milyen kemény út vezetett hozzá mert bízom benne, hogy egyszer majd jó lesz ezeket a bejegyzéseket elolvasni, de annyi rossz dolog is történt, hogy mindig attól féltem, ha leírom, elillan.
Van felénk egy mondás, lehet, hogy írtam már, 'fél, mint cigány a jótól', ezt mostanra én is megtanultam. Minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy a mennyben vagyok, egy pillanat alatt a pokolba kerültem.
Vasárnap volt, amikor hazaértünk a nyaralásból. Szuper nyaralás volt, jól éreztük magunkat, körbe tekeregtük a Balatont, pihentünk, kirándultunk, jókat ettünk, élveztük egymás társaságát. Mégis, másfél hét után jó volt hazaérni, cicázni, henteregni a saját kanapénkon. Este, még lefekvés előtt kimentem pisilni, és akkor valami nagyon furcsát éreztem. Lenéztem, és láttam, hogy minden csupa vér, nagyon sok, piros vér. A pillanat, mikor a legrosszabb rémálmod valóság lesz. Nem is igazán emlékszem mi történt utána, hogy öltöztem fel, hogy értünk be a klinikára. Az ütött először fejbe, hogy be kellett részletesen számolnom a történtekről a portásnak, csak azután engedett fel, harmadik emelet, terhespatológia. Terhespatológia, még kimondani is szörnyű.
A liftben még nem sírtam, a folyosón már nagyon, egy kedves szülésznő várt, kérlelt, hogy ne sírjak, nem lesz baj, nem nyúl hozzám, de meg kell néznie a bugyimat. Ez annyira megdöbbentett, hogy befejeztem a bőgést, megnézte, újra elmondta, hogy nem lesz baj, felhívta az ügyeletes orvost, és leküldött az ultrahangba. Az ügyeletes orvos a cuki szomszédom volt, aki az egyik legempatikusabb orvos, akit ismerek. Mondta, hogy meg fog vizsgálni, nem kapcsolt villanyt, gondolom, hogy ne érezzem magam annyira nyomorultul, egy monitor világított, és én megint azon az ágyon feküdtem, ahol egyszer már megmondták, hogy meghaltak a babáim.  Nincs kifejezés erre az iszonyatra, újra zokogni kezdtem, képtelen voltam a monitorra nézni, és akkor CukiDoki azt mondta, nincs baj, van szívhang, zárt a méhszáj, pont olyan, és akkora amekkorának lenni kell. El sem hittem, hogy ilyan csoda létezik. Kimentem, elmondtam Vackornak, összekapaszkodva sírtunk a megkönnyebbüléstől. Három napig voltam kórházban, az első éjszaka egy percet sem aludtam, óránként jártam a mosdóba, hogy lássam, nem vérzek már. Három napot töltöttem bent, őskori körülmények között, vizsgálatok nélkül, a saját gyógyszereim szedve, de legalább teljesen képzett lettem a roma szokásokból.
Következő csütörtökön voltunk a kontroll vizsgálaton, Vackor először látta a babát, csodálatos élmény volt, túlzás nélkül mondhatom, hogy a föld fölött lebegve töltöttük a következő pár óra hosszát.
Aztán a vérzés újra elindult. Először el sem hittem. Nem mentünk kórházba, már tudtam, hogy felesleges, úgysem csinálnak semmit. Vártam, vártam, de ez most nem akart múlni, míg a előző egy pillanatról a másikra megszűnt, ez a vérzés másnap sem csillapodott, csak abban bíztam, hogy a mennyisége jóval kevesebb. Felhívtam a dokimat, aki megnyugtatott, legyek türelemmel, el fog múlni, de bármikor hívhatom, bármikor bemehetek hozzá vizsgálatra, ne féljek, minden rendben lesz.
Igaza lett, de azt a két napot senkinek sem kívánom. Csak az mentett meg a totális tébolytól, hogy abban a pontban, ahol a beágyazódást éreztem annak idején, időről időre érzem, hogy a kicsi jelen van, apró szurkálódások formájában. Nagyon nehéz volt. Igazából azóta sem nyugodtam meg teljesen, nincs óra, hogy ne jusson eszembe, nincs pisilés félelem nélkül, még mindig rettegve pillantok rá a papírra minden egyes alkalommal. Szorongások királynője, ki más.
A héten voltak az első genetikai ultrahangok, kétszer csináltattam meg. Első alkalommal egy genetikus professzornál voltam, hatalmas tisztelet övezi a szaktudása miatt, a saját orvosom is hozzá járt a terhességei alatt. Nagyon alapos munkát végzett, egy óra hosszát voltam bent nála, és ezt az időt szinte végig az ultrahangos vizsgálattal töltötte. Annyira izgultam, hogy a nővérnek kellett rám szólni, hogy feltűnt-e, hogy velem szemben egy óriási képernyőn esetleg nézhetném a gyerekem. Hát nem tűnt fel. Fantasztikus volt, minden kis milliméterjét átböngészte, mindenét lemérte, hallgattuk a kis szívét, le sem lehet írni az érzéseket, amiket ott éreztem. Vettek vért, a professzornak van egy különleges vértesztje, ami állítólag pontosabb, mint a  többi anyai vérből történő teszt, sehol máshol nem csinálják. Az ultrahang alapján az eredmény a 27 évesek közé sorolt kockázat szempontjából, a vérteszt eredményére sajnos egy csomót kell várni, de csak azért, hogy mindig legyen min izgulni, remélem jó eredményt kapok.
Másnap mentem a klinikára, ahol először elhajtottak a picsába, mert a professzor után minek ez a vizsgálat nekem, és egyébként is hogy képzelem. Órákat vártam a dokimra, aki operált, mikor elmondtam neki, hogy mi történt, nem kicsit borult el az agya. Eddig sem szerettek ott egyikünket sem, ezek után meg pláne, de némi balhé után soron kívül behívtak, míg le nem feküdtem a dokim szúrós szemmel pirította a nővért, utólag ezen azért nagyon röhögtem. (Ja, és ha nem lép közbe, kiderült, hogy a következő genetikai ultrahangról már le is húztak, csak a parádé miatt kaptam időpontot, nem erős ez kicsit?) Nem akarok túlozni, talán másfél percig tartott a vizsgálat, egyébként a klinika legjobb ultrahangosa csinálta, hasonló adatokat kaptam, picit nagyobbnak mérték a kicsit, és vékonyabbnak a nyaki redőt, de ez a vizsgálat is jó eredményt hozott. Ettől függetlenül mennem kell genetikai tanácsadásra, mert 872 éves vagyok. Kértem oda is időpontot, mivel ismertem a nővéreket ott is a professzorhoz írtak be, mert megsúgták, hogy a másik doki az amniocentézist elutasító kismamáknak halott babák fotóit mutogatja. Ezt inkább nem is véleményezem.
Sűrű hetek voltak, nem jöhetne most már egy kis nyugalom? Még mindig nem merek örülni a terhességemnek, még mindig nem merem elhinni, hogy egy kis élet növekszik bennem, már bűntudatom van, hogy nem merem szeretni a gyerekem. Lesz ez jobb?

Azt még el szeretném mesélni, hogy többeteknél olvastam, hogy mi legyen a felesleges ruhák sorsa. Én egy anyaotthonba szoktam vinni a megunt ruháimat, és képzeljétek, a kórházban megláttam az egyik ruhám egy kismamán. Tök jó érzés volt, hogy tényleg jó helyre került.

2017. augusztus 14., hétfő

big tits*

Nagyon nehéz, nehezebb, mint vártam. Napról napra haladok. 
Szerdán voltam orvosnál, akkor láttam Cseppet. Csütörtökön arra gondoltam, hogy tegnap még élt, ma is élnie kell. Pénteken arra, hogy két napja jól volt, ma is jól kell lennie. Szombaton arra, hogy szerdán arra számítottam hűlt helye lesz, mégis ott volt, hát mi változott volna azóta. És így tovább.
Ma arra gondolok, hogy kizárt, hogy valami baj miatt görcsölgetek, csak Csepp növöget, szerdán láttam, még egy hét sem telt el, még ott kell lennie. Tényleg nehéz. Szerencsére van egy csomó terhes tünetem, csak az ment meg az elmebajtól.
Táppénzen vagyok az első perctől, fenyegető vetélés miatt, már az elnevezés is szörnyű, nem is akarok rá gondolni, pedig egy csomó időm van gondolkodni, ezért inkább nyitott szemmel járok, és mindenféléket fotózok.

Ezt a kutyust tegnap fotóztam egy rétesezőből, iszonyúan el volt alélva, ráadásul holmi pofátlan galambok zaklatták, ezért néha felugrott, ugatott kettőt, és pihent tovább.

Megjött a hűvös idő, és a cica automatikusan beköltözött a téli lakásába, nem kis meglepetésére nem volt fűtés.

Megkérdeztem a műkörmösöm, hogy idegesíti-e, hogy a volt pasija kampányszerűen mutogatja az új nőjét városszerte. Azt hiszem jól látszik, hogy igazán idegesítette.

A telepi párduc felöltötte az álcaruháját. Micsoda leleményesség!


Szintet ugrottunk, kár, hogy mindez a konyhapulton történt.

A folyóparton ilyen csodás kerítések vannak (a két mókus közötti váza művirággal azóta is feldolgozhatatlan).

Azt hiszem ez meg a legjobb szemléltetés arra, hogy mifelénk csúnyán isznak (fekete bárány!).

*Erre igazán nem számítottam, mindig is tökre lapos voltam. Igazából mióta dagadt vagyok voltak ezen a téren is pozitív fejlemények, de ez... Vackor egyszerűen képtelen úgy beszélni hozzám, hogy a szemembe nézzen, igazából szerintem hetek óta nem látta a fejemet, értitek. Hűha, na.

2017. július 27., csütörtök

egy cseppnyi csoda

Még mindig nem merem leírni, félek, szétpukkan ez a rózsaszín buborék, és elviszi a szél. Nagyon nehéz nem félni, aggódni minden percben.
Legyen ebből egy nagy csoda, ezt kívánom.

2017. július 6., csütörtök

várakozás

Végtelenül elszomorított, hogy nem lettek fagyasztott embrióink. Tudom, hogy a bent lévőkre kellene koncentrálnom, de azért még nagyon sajnálom őket. Számítottam rá, de azért mellbe vágott, na.
Amúgy irtó fosul vagyok, 140 és 160 között ingázik a pulzusom, well, well, nincs lombik sztk nélkül, holnap megyek, nehogy már kimaradjon a havi nyanyahíradó.
Szóval így, ha ezek a kölkök megkapaszkodnak a körülmények ellenére, hát ezeket a jóisten se veri ki a kilencedik hónap előtt.
Legyen így.

2017. július 5., szerda

punkció és embriótranszfer

A punkció könnyű volt, mint a szél. Teljes nyugalommal készültem rá, ahhoz képest, hogy mennyire szörnyű volt az első, pont annyira nem féltem a péntekitől. Fél nyolcra mentünk, volt reggel egy ultrahang, némi várakozás, és már mehettünk fel. A folyosón két irányba fordultunk Vackorral, ő a 'romi szoba' fel vette az irányt, én meg az előkészítőbe. Mindenki nagyon kedves volt, jó fej lányokkal voltam együtt, viccekkel vezettük le a feszültséget. Harmadikként mentem be, nagyon jó társaság volt a műtőben is, végig nevettünk, és nevetve is aludtam el.
Ébredés után felnéztem, és láttam, hogy két liter sóoldat van bekészítve, ami jó hír, mert csak azok kapnak duplát, akik jól teljesítenek, vagy történik valami extra esemény, igaz, én mindkettőre számítottam, de mégsem voltak rossz érzéseim. 
A kötelező idő letelte után lementem, hívtam Vackor, hogy jöjjön, vártunk egy keveset, és bementünk a dokihoz. Négy lett, ettől kicsit elszomorodtam, mert reménykedtem, hogy több lesz mire a doki közölte, hogy elviselhetetlen vagyok, majd megkérdezte Vackortól, hogy lehet velem együtt élni kedvesen figyelmeztetett, hogy az én állapotomban ez kisebb fajta csoda, végig attól félt, hogy egy sem lesz, és borzasztó csúnya az endometriózis a hasamban, bár most, a kérésem szerint amennyire csak tudta, leszívta. 
Másnap kellett érdeklődni először, alig mondtam ki a nevem, már jött is a felelet, Mici, nagyon jó hírünk van mind a négy a megtermékenyülés jeleit mutatja. Annyira ujjongtam, hogy még a recepciós is velem kacagott. Hétfőn kellett újra telefonálni, egyrészt az embriók miatt, másrészt a punkciós időpont miatt, mert nyilván nem is én lennék, ha nem pont a lehetséges időpontok alatt utazott volna el az orvosom, és várnunk kellett a helyettes döntésére. A jó hír az volt, hogy mind a négyen jól vannak, teljesen egyformán haladnak, ami viszont számomra érthetetlen volt, hogy nem várták meg a blaszto állapotot, hanem már a negyedik napra kijelölték az et napját, és akárhogy kardoskodtam, győzködtek, hogy ez így jó, és punktum.
Tegnap volt a transzfer, helyettes orvosnál lenni pedig olyan, mint a kutya vacsorája. Kilencre mentem, majdnem tizenegy volt, mire mehettünk fel, előtte volt egy előzetes beszélgetés a helyettessel, ami így hangzott 'maga 38 éves kettőt kap'. Kiválasztották a két legszebbet, amik koruknak megfelelően a legmegfelelőbb állapotban voltak, és mondták, hogy ha a többi is így halad, akkor esélyes a fagyasztás.
Felmentünk, jött a szokásos szektás szöveg, 'ugye tudják, hogy milyennek kell itt lenni? hát nagyon boldognak kell lenni! most lesznek terhesek'. Aztán eléggé elfosódott minden.
Ez a doki már lent sem volt szimpi, a műtőben meg kifejezetten durva volt, mind hozzáállásban mind fizikailag, nagyon fájt ahogy csinálta, éreztette velem, hogy esélytelennek tart egy terhességre, ennyit a nagyon boldogságról. Megmutatta a monitoron hová kerültek, ugyanoda, ahova múltkor, kaptam képet, majd odavágta 'na majd a kontrollon kiderül volt-e értelme'. Kedves.
Egy órát feküdtünk kicsit beszélgettünk a lányokkal, ugyanazokkal voltam, mint a punkción egy lányt leszámítva, sajnos neki nem lettek petesejtjei, sőt az is kiderült, hogy nekem, az esélytelen nyomorultnak lett a legeredményesebb az egész folyamat, nyilván a végeredményt ez nem garantálja.
A pihenő után lementünk tele volt a váró, utolsóként kerültem be, pihenjek, gyógyszerek, nyilatkozat, pénteken telefonáljon, hogy lehet-e fagyasztani, mert csak a nagyon szépeket fagyasztjuk.
Utána egész délután nagyon rossz kedvem volt, fájt a beavatkozás helye, tök feszült lettem estére, még Vackorral is összevesztem, pedig nem szoktam soha. Így indult, remélem szebb vége lesz.
Mondtam már, hogy utálom a várakozást? 

2017. június 27., kedd

2/3

Oké lányok, látom dolgoztok, egy nagyon kicsit kéne még belehúzni, hogy találkozzon a valóság az elképzeléseimmel. Szóval ma estére le kellene mondani az összes programot, és a jobb petefészkemre koncentrálni, jó?

Már el is felejtetem, hogy micsoda fájdalmakkal jár a pontyosodás, annyira fáj mindenem, hogy szó szerint hányingerem van, nyilván ha a várt eredményre gondolok, akkor nem számít, de számolom a perceket a punkcióig. 
Pénteken punkció, nagyon izgulok, de igyekszem nem túlparázni a dolgot, befolyásolni az eredményt úgy sem tudom, csak bizakodni, de azt nagyon. 
De hogy valami jót is meséljek, voltunk a hétvégén kirándulni, kicsit kikapcsolódni a nagy izgalmak előtt. Szuper volt. Ja, nem, de nem is én lennék, ha nem lett volna valami gebasz.
Vasárnap reggel borongós idő volt, de attól egy csomót pancsoltunk, a végére a nap is kisütött, nyugalom, béke, madárcsicsergés. Négy körül felmentünk, mert szúrnom kellett magam, ittunk egy jó kávét, és kiültünk a teraszra. Aztán valami megváltozott. Hirtelen teljesen sötét lett, és láttuk, hogy a puszta felől (egy tanya hotelben voltunk) valami szürke közelít nagyon gyorsan. Először a pára ért oda, hatalmas széllel, majd olyan oltári vihar kerekedett, amilyet még életemben nem láttam, de szerintem más se nagyon. Teljesen szétvert mindent, hatalmas ágak szakadtak le, mindent felborított, láttam repülő borospoharat, majd szépen elkezdte kicsavarni a fákat tövestől. Volt egy hatalmas platán, aminek letörte a szél a felső harmadát, és egy szoba előtt beleállította a földbe. Egy idős pár lakott a szobában, a bácsi úgy megijedt, hogy elesett, beverte a fejét, a mentő vitte el, de arra is órákat kellett várni, mert az odavezető utat is beborították a kidőlt fák. Komolyan, mintha egy filmben lettünk volna. Elment az áram, leállt a vízszolgáltatás, és másnap, mikor elmentünk, még nem tudták megmondani, hogy mikor állítják helyre. Meg kell mondjam, oké, hogy tanyára mentünk, de nem volt egy nagy élmény ez a nagy nomádság, szeretem a modern életem, éljen az áram (soká).






Szóval azt hiszem az a része jól sikerült, hogy ne gondoljak annyit a lombikra, míg féltettem az életem tényleg nem foglalkoztatott, a pontyosodás alakul, drukkoljatok nagyon, hogy pénteken szuper híreket kapjak.