2017. november 20., hétfő

azéletsúlyaavilággondja

Egy szegény, nehéz sorsú kiscica, drámákkal teli életének (fogyókúra, szemtelen játékpatkányok, kevés alutasakos, "mitcsinálszmenjélleapultról" terror, stb.) egyetlen fotóban való kicsúcsosodása. "Ezek engem éheztetnek, a gazdám a sátán."


2017. november 12., vasárnap

fél

Terhességi hormonokkal és rinyával átitatott bejegyzés következik, aki nem bírja, ne olvassa tovább. Én szóltam, puszi.

A terhességem felénél vagyok, hihetetlen. Múlt hét pénteken volt a második klinikai genetikai uh, pont a huszadik hét első napján. Tíz órára volt időpontom, nyilván az orvos tizenegykor még sehol. Majdnem dél volt mire bejutottam, addig némileg ingerülten várakoztam a 'hogyan köhögjük tele a várót' konferencia kellős közepén. 
Megint sikerült kifognom a klinika legjobb ultrahangosát, meg egy kis orvoskát, akit konkrétan a lábam közé állítottak be, nyilván nem kérdezték meg zavar-e, hozzájárulok-e hogy harminc centiről bámulja a vizsgálat hüvelyi ultrahang részét, ezeken már meg sem lepődök. Maga a vizsgálat maximum két percig tartott, oké, hogy ez a doki a legjobb a klinikán, de azért elszomorít a gondolat, hogy annak, akinek nincs pénze a magánorvosi ellenőrzésre, ennyi a genetikai szűrés.
Ahogy kivettem minden érték tökéletes volt, de aztán a végén kérte, hogy rögzítsenek egy számomra ismeretlen kifejezést. Kérdeztem, hogy ez mit jelent, annyit mondott, hogy látszik, hogy volt egy kis vérzésem a terhesség elején, annak a nyoma. Szuper. Kérdeztem volna még, de szinte toltak ki az ajtón, a kedves nővér még kibökte, ezt beszéljem meg a saját orvosommal.
Az orvosom szabadságon volt, úgy hogy kitaláltam, hogy az elveimmel ellentétben majd jól utána olvasok a neten. De kár volt. Egyetlen oldalt találtam róla, abban azt írták, hogy akinél ilyesmit találnak, annak koraszülése lesz, kivétel nélkül. Egész hétvégén hergeltem magam, a józan ész legkisebb csírája nélkül. Aztán hétfőn reggel felhívtam az orvosom, aki elmagyarázta, hogy az csak annyit jelent, hogy magzatmáz üledék van a magzatvízben, nem kell vele foglalkozni, emiatt egy másodpercet se aggódjak. Egy parányit idiótának éreztem magam utána.
Mindig reménykedek benne, hogy ha ez vagy az a vizsgálat megtörténik, vagy ha eddig már eljutok, akkor utána majd megnyugszom, nem rettegek minden percben Cseppért, de nem így van. Úgy érzem, hogy ahelyett hogy megjönne, kezd elmenni a maradék eszem is. Állandóan aggódok valamin, miért fáj, miért szúr, miért kemény, miért nem fáj, miért vagyok rosszul, miért nem vagyok rosszul, miért nem mozog, jól van-e, lehet, hogy azért ficánkol ennyire, mert baja van, és még sorolhatnám. Vannak napok, amikor a föld felett lebegek, vagy amikor Vackor simogatja a hasam, meg puszilgatja, Csepp ficánkol, akkor úgy érzem, hogy fel sem akarok ébredni ebből a csodálatos álomból. De van olyan is, hogy elöntenek a rossz érzések, hogy úristen, mit vállaltam, mi lesz, erre nem lehet felkészülni, és ezután elönt a szégyen, hogy micsoda szar ember vagyok, meg sem érdemlem ezt, szar anya leszek, Csepp biztos érzi a kételyeimet. Hatalmas hullámvasút ez, tele félelemmel.
Egy csomó embertől hallom, hogy csodaként élte meg a terhességet, a várakozást, és ilyenkor nem értem, hogy mégis mi a fene baj van velem. Én miért rettegek ennyire? Mikor fog már végre felengedni bennem az állandó félelem. Miért nem tudok már végre őszintén örülni, miért kell nekem folyton kombinálni, szörnyűségeket pörgetni a fejemben. Nagyon haragszom magamra, és nagyon egyedül érzem magam a hülyeségeimmel. Hormon, hormon, sokat rinyálsz.
Nyilván ez így azért elég sarkos. Régóta gyűlt bennem a mondanivaló, jó volt már kiteregetni a szennyest. Sok mindenről csak itt tudok igazán megnyílni, sokszor ha leírom, meg is szabadulok a rossz érzésektől. Erre a részére nem lehet felkészülni, azt hiszem ez egy buta tabu, hogy rózsaszín selyempapírba kell a gyerekvárást csomagolni, üldögélni kell boldogan a vattacukor felhő szélén. És tényleg, már szégyellem magam, ahogy ezt leírtam. Azt hiszem félre érthető. 
Én vagyok a világ legboldogabb embere, hogy Csepp anyukája leszek, csak a körülmények ijesztenek meg. Normális ez? Miért nem önt el az eufória, mikor teljesült a legnagyobb vágyam?

2017. november 9., csütörtök

azújszerelmem

Cukormackó a fedélzeten, tádám, az új céges családtag. Azt hittem leesek a székemről, mikor megláttam, hogy pont ott és pont úgy ül az irodám ajtajában, mint az előző kutyus. Véletlenek nincsenek, hatalmas kettőnk között a szerelem.


2017. október 27., péntek

azéletapróörömei

A cica ma volt olyan kedves, hogy az etető táljába hányt. Az esemény után elégedetten pöffeszkedett a tiszta konyhapulton, és mikor rászóltam, hogy "micsináltálnemmészleonnan", szinte azonnal leugrott.
Párás lett a szemem a hálától.


2017. október 21., szombat

cseperedő cseppnyi csoda

Csütörtökön voltunk a második genetikai ultrahangon, a genetikus professzor akihez járok, ezt a vizsgálatot nem a huszadik héten, hanem kicsit hamarabb csinálja. Nagyon izgultam, gondolom ez az infó senkit sem lep meg.
Nagyon szerettem volna, ha Vackor is el tud jönni, egyrészt a fantasztikus technológia miatt, egészen lenyűgöző a látvány, másrészt, ami a fontosabb, hogy láthassa a babát teljes valójában. Annyira édes volt, az izgatottságtól az első húsz percben le sem tudott ülni, és bár a kicsi mindenféle akrobatikus mutatvánnyal tiltakozott a zaklatás ellen, végül mégis csodálatos hírekkel és képekkel tarkított egy óra következett.
Hihetetlen ez az egész, még mindig félek róla írni, még mindig rettegek, hogy elillan a varázs. Látom, érzem, és mégis alig merem elhinni, hogy kettőnkből létrejött egy élet, aki a hasamban növekszik.
Egy cseppnyi csoda, aki egy kislány. Csodalány.

2017. október 5., csütörtök

bolondlyukbólbolondszèl

A cica értelemtől sugárzó arccal, a rendeltetésszerű használatot követve fekszik az új vára legfelső emeletén. Nem okos, nem kedves, de legalább hálátlan. 
Imádjuk, na.