2018. február 21., szerda

Csepp

Múlt hét kedden anyuka lettem.
Anyuka.
Én.
Csepp tényleg egy Csodalány. 
Az én kicsi lányom.

2018. január 24., szerda

kétharmad

Vagyis már annál is több, de ha egy ideig nem írsz, hát, elég nehéz visszaülni a lóra. Most utólag úgy érzem, hogy a második trimeszter csak egy pillanat volt. Hihetetlenül telik az idő.
Kezdem elfogadni, hogy nagy valószínűséggel az utolsó lélegzetvételemig aggódni fogok Cseppért, nincs olyan nap, hogy valami ne aggasztana. Sokan kérdezgetik, hogy félek-e a szüléstől, de én annyi minden máson kell agyaljak, hogy egyszerűen nem tartok ott, még egy perc időm sem jutott ezen rágódni. Még mindig nagyon sokat szorongok, egy héttel az esedékes havi vizsgálat előtt már habzik a szám az idegtől, minden percben rettegek, hogy szétpukkan ez a csoda.
Egyébként teljes döbbenetben vagyok az emberek tapintatlansága miatt, kábé a környezetemben már mindenki megkérdezte, hogy milyen úton fogok szülni, és nekem nem fér a fejembe, hogy miért érzik azt, hogy ez közügy lenne, és nemzeti konzultációt kell róla tartani. Valami kéjes örömet okoz az embereknek a horror sztorik mesélése, mindenki szörnyű történetekkel traktál, halott babákról, komplikációkról, maradandó fogyatékosságról, szülés után kiderült betegségekről. Agyrém. Tényleg kell ez, ettől jobb lesz?
Számomra meglepő módon, a harmadik trimesztert sokkal könnyebben viselem (még), mint a másodikat, aktívabb vagyok, bármennyire is megterhelőbb fizikailag. Mivel elég kicsi nyanya lány vagyok, hatalmas a hasam a méretemhez képest, de már megszoktam, hogy ezt is mindenki az arcomba dörgöli. Hízni nem igazán híztam (eddig), két kiló van rajtam, a diétával sincs gondom, sőt, inkább az is a baj, hogy nagyon keveset eszem, nincs étvágyam, őszintén mondom, hogy sokszor már utálok enni, úgy érzem magam, mint azok a szegény libák, akiket tömnek. Napi négyszer szúrok inzulint, nyilván ez az egyik pont, ami miatt sokat aggódok, nagyon féltem a babámat a következményektől, hiába mondják, hogy a jól karban tartott gdm egyenlő esélyeket teremt az egészséges kismamákkal, míg kint nincs Csepp, és nem derül ki, hogy minden rendben van, félni fog ettől (is). Ezen, kínomban már sokszor röhögni szoktam, sík ideg vagyok, ha magasabbat mérek, vagy ha a kislány beindul az injekció után, hogy úristen, biztos érzi, és rosszul van tőle, most meg napok óta azon vagyok kibukva, hogy túl jókat mérek, úristen baj van a lepénnyel. Egy para a száz közül.
Persze azon is remegek, hogy mi lesz, ha már megszületett, hogy biztos türelmetlen, sírós, rossz anyuka leszek, hogy utálni fog a gyerekem, és majd nem tudom megnyugtatni, és rosszul fogok bánni vele. Pánikszerűen összevásárolok mindent ami nem lényeges, halomban állnak olyan dolgok, amiket fogalmam sincs, hogy fogunk-e használni, vettem már két zsáknyi ruhát, de még mindig nem érzem elégnek, csináljuk a babaszobát, mégis úgy érzem egy helyben toporgunk. Akkora egy picsa vagyok hajadismijen, de majd csak lesz valahogy.
Nyilván vannak jó dolgok is, nagyon mély szeretet érzek az én kis Csodám felé, megvan már a napi rutinja, imádom ahogy mocorog a hasamban, ahogy megnyugszik a tenyerem melegétől, vagy izgalomba jön az édes ízű keksztől, vagy bepockol a hasam bal oldalába, simogatom a hátát, és attól mindig lelazul. Ez maga a csoda, tényleg.

2018. január 13., szombat

csakszólokegészenbiztosanjönazapokalipszis

A mai délelőttünk botrányba torkollott. Feltűnt nekem mostanában, hogy a cica mintha pusztító, penetráns módon dagadt lenne hízott volna egy cseppecskét, ezért gondoltam lemérem.
A személyiségi jogait tiszteletben tartva az eredményt nem írom le, de annyit elárulok, hogy 30 százalékkal több, mint az ideális súly felső határa. Botrány. Elméletileg kétszer etetjük egy nap, de örökké éhes, amit ordítva, tombolva hoz a tudomásunkra, nyilván engedünk a zsarolásnak, és gyakran csurran-cseppen egy kis pótlás.
Próbáltam a télre fogni, de hát ez egy szoba macska, és hacsak nem jön a következő jégkorszak, ez nem lehet kifogás.
Mától fogyókúra van, a cica gyűlöl. Mi ez, ha nem dráma?




2017. december 13., szerda

mókavonat, fszm állomás, kérjük a vágány mellett vigyázzanak

Há' kijjé vónák!*

Bár a lottón lenne így ötösöm, mert persze hogy megnyertem az inzulint. Nem is én lennék, semmit sem ért a diéta, és az extra sportolás. Well done.
Ma voltam az ezredik kontrollon, már az inzulin tollal vártak, amit egyébként ahogy vártam, lófaszka** kifejezetten könnyű használni.
Ettől függetlenül, azért nyilván lógott az orrom, miután eljöttem.



Úgy hogy be kellett mennem a Libribe, hogy megnyugodjon a lelkem (a héten már volt egy ilyen kalandom a Douglas-szal is, mert hát pont Lancome akció volt, érted) és bűntudat nélkül megvettem a könyveket amiket KisRókám ajánlott, meg egy utónév könyvet is, nyilván.


Aztán némileg megnyugodva, a plázás pelenkázóban mértem, és szúrtam, majd hősnek érezve magam hazamentem, és gondoltam jófej leszek, meglepem a fókatestű telepi párducot cicát egy aszpikossal, legyen mindenkinek jó napja.
A cica is meglepett, mert kettő kurva nagyot okádott (száz év óta először, csak hogy újra feldobja a napom), de igyekeztem ebben is meglátni a jót, legalább nem a szőnyegre, mondom én, ha reggel szarba lépsz, egész nap büdös leszel.

*Minden tájéknak megvan a maga egyértelműsítő kifejezése, mint például gyá, há, dik, stb., mifelénk ezzel jelezzük, hogy ez csak így lehetett.
**Ezt a kifejezést Rókától tanultam, imádom.

2017. november 28., kedd

2017. november 20., hétfő

azéletsúlyaavilággondja

Egy szegény, nehéz sorsú kiscica, drámákkal teli életének (fogyókúra, szemtelen játékpatkányok, kevés alutasakos, "mitcsinálszmenjélleapultról" terror, stb.) egyetlen fotóban való kicsúcsosodása. "Ezek engem éheztetnek, a gazdám a sátán."