Nagyon rossz megfigyelő vagyok, képtelen vagyok a részletekre koncentrálni, a legócskább bűvész is simán átverhetne, sosem a lényegre koncentrálok.
Azt viszont megfigyeltem, hogy a nők arca, pontosabban a tekintete megváltozik ha valami igazán komoly esemény történik az életükben, megjelenik egy különös fény, vagy inkább olyan érzésem van ettől, hogy ők birtoklói egy olyan tudásnak, amit én nem érthetek meg. Nézzétek csak meg, talán ez a legjobb példa, bárki szülés előtti- és utáni képeit, megjelenik az a valami, és soha többé nem múlik el.
Csütörtökön megszállt egy igazán mély, zsigeri, mélyről jövő nyugalom. Végig csináltam a munkanapom, hazaérve pakolásztam, becsomagoltam, olvasgattam, és este aludtam egy jót. Reggel a szokásos időben keltem, hajat mostam, felöltöztem, és elindultunk Vackorral.
A klinikán sem voltam ideges, mindent hatalmas nyugalommal intéztem, még jól össze is röhögtünk a főnővérrel, mondjuk arra már nem emlékszem, hogy min. Biztos ami biztos alapon belém tömtek egy nyugtatót, megmutatták az ágyam, kaptam egy szexi hálóinget, pont akkorát, mint egy négyszemélyes sátor, kipakoltam, összespanoltam az ágyszomszéddal, és majdnem a műtétig aludtam.
Tulajdonképpen olyan volt, mint egy szürreális álom, minden olyan lassú volt, mindent meg tudtam alaposan nézni, szagolni, tapintani, élénkek voltak a képek, a színek, a gondolataim.
Jött az altatóorvos, bemutatkozott, a nevére nem emlékszem, de nagyon kedves volt, majd jött a beteghordó, akinek HoszéÁrmándó feje volt, de az ő nevére sem emlékszem. Végig tolt a folyosón a műtőkig, amik zöld függönnyel voltak elválasztva, láttam, hogy valakit pont operálnak, még eszembe is jutott, ótejóég, milyen magasra van állítva az asztal alatta.
A műtőben megint egy csomóan bemutatkoztak, én meg arra gondoltam, hogy miért vagyok képtelen megjegyezni a neveket, nagyon kedvesek voltak, mindent elmagyaráztak, összehangoltan, és gyorsan dolgoztak, pillanatok alatt előkészítettek, kaptam valamit vénásan, amitől nagyon könnyű lett a lét, majd valaki megkérdezte, hogy 'indíthatom-e a Propofolt?', nyilván nem tőlem, ekkor az jutott eszembe, hogy baszki, Michael Jackson is ettől fordult fel, de én inkább kiscicákra gondolok, aztán elnyelt az álom.
Az ágyamban ébredtem, az első akit megláttam a tesóm volt, olyan jó érzés volt, emlékszem, hogy olyan szépnek láttam ahogy ott ült, a göndör hajával, a szép színes, virágos ruhájában.
Elmondta, hogy másfél óráig voltam bent, a műtét jól sikerült, de sajnos a petevezetőimet el kellett távolítani, mert már annyira nagy kárt tett bennük az a kismedencei gyulladás, ami hónapok óta kínzott.
Olyan furcsa volt az egész, olyan ébernek és tudatosnak éreztem magam, mindenre emlékeztem ami az ébredésem után történt, semmiféle fájdalmat nem éreztem (mondjuk ez azért nem teljesen igaz, mert a tesóm mondta, hogy ahogy az ágyamba kerültem szóltam, hogy kérek fájdalomcsillapítót, amit hamar hoztak is, mert még a műtét előtt szétfenyítettem az altatóorvost, hogy legyen az ágyamhoz készítve, nem is én lennék...), nem volt hányingerem, egyszerűen pihent voltam.
Emlékszem, hogy bejött az orvosom, megsimogatta a karom, és mondta, hogy 'Mici, nem tehettem mást, ki kellett venni, ebből most már sajnos tuti Kaáli lesz', jött az altatóorvos is, érdeklődött, hogy hogy vagyok, elmagyarázta, hogy hogyan is altattak, meg arra is tisztán emlékszem, hogy valamiféle szeretet burokban éreztem magam, ahogy Vackor és a tesóm dongtak körülöttem.
Furcsa, napokig olyan élénk volt mindez, minden másodperc, most meg erőltetnem kell magam, hogy emlékezzek, törlődnek a képek, mondatok, csodálatos képessége ez az emberi agynak, ahogy űzi el a démonjait.
Aztán aludtam egy csomót, délután újra bejött Vackor, ült az ágyam mellett, megkértem, hogy fogja a kezem, és csak akkor menjen el, amikor már elaludtam.
Olyan kilenc körül lett a tudatom teljesen tiszta, nem voltak továbbra sem fájdalmaim, csak gyenge voltam, kimenni pisilni kész túlélő túra volt, utána sokáig beszélgettünk a szomszédommal, majd hajnalig megint aludtam.
Felkelés után már mentem is tusolni, mit ne mondjak, az oldalamból kivezetett, belsős poénként (haha) diszkótáskának nevezett, véres folyadékkal teli zacskóval elég vicces volt. Mégis, ez ott, akkor, annyira természetes volt, megint csak az emberi agy csodája, túlélés játszik mindig, bármilyenek legyenek is a körülmények.
Tízre jött az orvosom, kivenni a drént, meglepő módon ez embertelenül fájt, mintha a beleim húzták volna ki, szerencsétlen orvosnak akkorát ordítottam a fülébe, hogy tuti még délután is csengett. Csak legyintett, 'Mici, ez belefér', aztán átbeszéltük a műtétet.
Elmondta, hogy tévedett, nincs endometriózisom, viszont volt valamikor egy komoly gyulladás, ami érintett minden szervet, a beleimet, a méhemet, a petefészkeket, és a petevezetőket. Mondta, hogy csak nézett, olyan szörnyű állapotok voltak bent, minden mindennel össze volt nőve, a petevezetők hurka vastagságúak voltak teli folyadékkal (lám-lám, mégis csak vidéken élünk, tökéletes a hasonlat, illik a szürreális álomba), menthetetlenek voltak, mérgezték a szervezetemet, és megölték volna kaális embriót is, ha a helyükön maradnak. Utána még átbeszéltünk pár dolgot, és ki is ebrudaltak a kórházból.
Azóta itthon vagyok, napról-napra erősebben, dolgozik a szervezetem. Az első két éjszaka borzasztó rémálmaim voltak, ugye a rengeteg elfojtás... Vackor szeretne beszélni a történtekről, de még képtelen vagyok rá, igazán még sírni sem tudtam, nagyon fájdalmas ez, titkon azt reméltem ettől a műtéttől, hogy meggyógyítanak, és nőként én is normálisan funkcionálhatok, nem szorulok majd arra, hogy idegenek turkáljanak a magánéletemben és bennem ahhoz, hogy gyerekem lehessen.
Hát, most ez az álom bizony elszállt.
Szombat este belenéztem a fürdőszobai tükörbe, és láttam, hogy valami megváltozott, nekem is más lett a tekintetem. Az enyémben a bánat ül.
