hát így

Régóta szeretnék elmesélni valami számomra szomorút, de akárhányszor mesélni akartam róla, mindig történt valami borzalmas, amitől megakadt bennem a szó.

Amikor először írni akartam róla, kiderült Kicsi halála.  Aztán jöttek a vérzések. Tegnap ismét le akartam írni, és akkor megláttam, hogy meghalt az unokatesóm kisbabája. Egész nap sírtam.

Tudjátok az unokatesóm 42 éves, két éve talált rá újra a szerelem, nagyon kalandos élete volt, könyvbe illő, aztán jött ez a fiú, esküvő, új élet, meglepetés baba. Szuper, problémamentes terhessége volt, nagyon várták a pici, ragyogott a boldogságtól, és egy buta műhiba véget vetett ez egésznek. 

Meg sem próbálom átérezni a fájdalmát, lehetetlen. Iszonyat önzőnek érzem magam, egyrészt szégyellem, hogy mennyit irigykedtem rá emiatt a terhesség miatt, másrészt ebben az iszonyatban is csak magamat látom, csak azt érzem, hogy fuldoklom a szorongásaimban, a negatív gondolataimban.

Este már éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, valahogy ki kell lépnem ebből a spirálból, mielőtt megfojtom magam a félelmeimmel. Muszáj.

Lehet, hogy butaság, de akkor első lépésként leírom, hogy mi történt a nyáron, még ha a fentiek után megint csak apró, szomorú villanásnak tűnik, most már ne történjen több szörnyűség. 

Meghalt a céges kiskutyám, és én nagyon szomorú vagyok miatta. Jól esik arra gondolni, hogy az utolsó munkanapomon szétsimogattam, elköszöntem tőle, tudom, hogy szép élete volt, már amit nálunk töltött. Értelmetlen halála volt, le sem írom, csak remélni tudom, hogy nem szenvedett. Ég veled.

Emlékszem, a világ végéről is kiszimatolta ha ettem, megállt az ajtóban, és úgy kunyerált, hogy a körmével kopogtatta a küszöböt, teljesen lekoptatta a festéket róla. Nem lehetett neki ellenállni.

boldogságról

Vé erős negyvenes, barázdált arcú nő, szürkére kopott, girbegurba szemöldöktetoválással, a saját szemöldökét leborotválja, mert minek az, nagy trikókban jár, a körme mindig neon színű. Valahogy a járása is sajátos, nem sétál, hanem hömpölyög, lopva mindig bámulom, retinaégető látvány.

Vének igazán szar élete van, gyerekkorában a szülei intézetbe adták, mert mindketten ittak, felesleges konc volt egy nem várt gyerek a háznál. Ott nőtt fel az intézetben, hamar férjhez ment, mint az intézetis lányok többsége, saját családra vágyott, szeretetre.

Vé férje egy nagyhangú önző görény, szerinte a nő cseléd, akinek az a dolga, hogy minden este meleg ételt és puncit adjon neki, más haszna úgy sincs, semmiérő minden fehérnép, de ez azért nem tartja attól vissza, hogy a fizetését más nőkre és italra költse.

Vének három gyereke van, két fiú és egy lány, majomszeretettel rajong értük. A fiúknak az apjuk a példaképük, annyi különbséggel, hogy a fiatalabb dolgozni sem hajlandó, délig alszik, esténként furikázik, és Vé pénztárcájából lopja ki a benzinrevalót. A kislány kései gyerek, egy megcsalást követő újrakezdés gyümölcse, egy állandóan lázas, zihálva levegő után kapkodó nyurga kiskamasz.

Vé mindezek ellenére örökké vidám, mindig mosoly van az arcán, cseng a nevetés a területén. Akkora lelke van, hogy sokszor szinte ragyog, olyankor gyönyörűnek látom. Büszke a munkájára, büszke arra, hogy elég pénzt keres ahhoz, hogy gondoskodjon a gyerekekről, minden héten elmeséli, hogy miket vásárolt nekik, hogy igaz, lyukas az egy szem csizmája, de Pének megvette a bakancsot amire vágyott, és Pé olyan boldog volt, és igenis Pének kell a legcsinosabbnak lenni az osztályban.

Aztán hétfőn valahogy annyira nagy volt a csend, de sok volt a munka, és nekem csak délután tűnt fel, hogy Vé egész nap nem nevetett. Kérdeztem, hogy mi baja, de nem akarta elmondani, szégyellte. Hosszasan kérleltem, végül elsusogta, hogy a férje a fizetéséből egy fillért sem hozott haza, és hát mire kifizetett mindent, nem maradt arra pénze, hogy Pének befizesse az osztálykirándulást. Kérdeztem, hogy mennyiről van szó, egy húszas a kirándulás. Mondtam neki, hogy miért nem szólt, kifizetem a kislánynak, nem sürgős visszaadnia, jó lesz több részletben is, nem számít, tartok erre egy külön kasszát, tudhatná, hogy sosem mondok nemet ha segítségre van szükségük. De hogy ő szégyellte. Komolyan a szívem szakadt meg, szerencsére végül elfogadta.

Tegnap reggel Vé fülig érő vigyorral megállított, hogy Pé kérte, okvetlen mondja meg nekem, hogy köszöni szépen, nagyon-nagyon boldog, hogy elmehet, egész nyáron tanulni fog, mert a sok betegeskedés miatt mindenből vizsgáznia kell, de így már nem számít, az osztálykirándulás kárpótolja. 

Vé tegnap megint ragyogott, csenget-bongott tőle az egész ház, boldog a lánya, kit érdekel a szegénység, az adósság, az iszákos férje, ez mind-mind nem számít, legalább egy napig.

Egy csomót sírtam az irodában, és nagyon szégyelltem magam, hogy folyton nyígok, mert hiába mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, néha tovább kéne látni önmagamnál. Jó lenne így csinálni.