punkció és embriótranszfer

A punkció könnyű volt, mint a szél. Teljes nyugalommal készültem rá, ahhoz képest, hogy mennyire szörnyű volt az első, pont annyira nem féltem a péntekitől. Fél nyolcra mentünk, volt reggel egy ultrahang, némi várakozás, és már mehettünk fel. A folyosón két irányba fordultunk Vackorral, ő a 'romi szoba' fel vette az irányt, én meg az előkészítőbe. Mindenki nagyon kedves volt, jó fej lányokkal voltam együtt, viccekkel vezettük le a feszültséget. Harmadikként mentem be, nagyon jó társaság volt a műtőben is, végig nevettünk, és nevetve is aludtam el.

Ébredés után felnéztem, és láttam, hogy két liter sóoldat van bekészítve, ami jó hír, mert csak azok kapnak duplát, akik jól teljesítenek, vagy történik valami extra esemény, igaz, én mindkettőre számítottam, de mégsem voltak rossz érzéseim. 

A kötelező idő letelte után lementem, hívtam Vackor, hogy jöjjön, vártunk egy keveset, és bementünk a dokihoz. Négy lett, ettől kicsit elszomorodtam, mert reménykedtem, hogy több lesz mire a doki közölte, hogy elviselhetetlen vagyok, majd megkérdezte Vackortól, hogy lehet velem együtt élni kedvesen figyelmeztetett, hogy az én állapotomban ez kisebb fajta csoda, végig attól félt, hogy egy sem lesz, és borzasztó csúnya az endometriózis a hasamban, bár most, a kérésem szerint amennyire csak tudta, leszívta. 

Másnap kellett érdeklődni először, alig mondtam ki a nevem, már jött is a felelet, Mici, nagyon jó hírünk van mind a négy a megtermékenyülés jeleit mutatja. Annyira ujjongtam, hogy még a recepciós is velem kacagott. Hétfőn kellett újra telefonálni, egyrészt az embriók miatt, másrészt a punkciós időpont miatt, mert nyilván nem is én lennék, ha nem pont a lehetséges időpontok alatt utazott volna el az orvosom, és várnunk kellett a helyettes döntésére. A jó hír az volt, hogy mind a négyen jól vannak, teljesen egyformán haladnak, ami viszont számomra érthetetlen volt, hogy nem várták meg a blaszto állapotot, hanem már a negyedik napra kijelölték az et napját, és akárhogy kardoskodtam, győzködtek, hogy ez így jó, és punktum.

Tegnap volt a transzfer, helyettes orvosnál lenni pedig olyan, mint a kutya vacsorája. Kilencre mentem, majdnem tizenegy volt, mire mehettünk fel, előtte volt egy előzetes beszélgetés a helyettessel, ami így hangzott 'maga 38 éves kettőt kap'. Kiválasztották a két legszebbet, amik koruknak megfelelően a legmegfelelőbb állapotban voltak, és mondták, hogy ha a többi is így halad, akkor esélyes a fagyasztás.

Felmentünk, jött a szokásos szektás szöveg, 'ugye tudják, hogy milyennek kell itt lenni? hát nagyon boldognak kell lenni! most lesznek terhesek'. Aztán eléggé elfosódott minden.

Ez a doki már lent sem volt szimpi, a műtőben meg kifejezetten durva volt, mind hozzáállásban mind fizikailag, nagyon fájt ahogy csinálta, éreztette velem, hogy esélytelennek tart egy terhességre, ennyit a nagyon boldogságról. Megmutatta a monitoron hová kerültek, ugyanoda, ahova múltkor, kaptam képet, majd odavágta 'na majd a kontrollon kiderül volt-e értelme'. Kedves.

Egy órát feküdtünk kicsit beszélgettünk a lányokkal, ugyanazokkal voltam, mint a punkción egy lányt leszámítva, sajnos neki nem lettek petesejtjei, sőt az is kiderült, hogy nekem, az esélytelen nyomorultnak lett a legeredményesebb az egész folyamat, nyilván a végeredményt ez nem garantálja.

A pihenő után lementünk tele volt a váró, utolsóként kerültem be, pihenjek, gyógyszerek, nyilatkozat, pénteken telefonáljon, hogy lehet-e fagyasztani, mert csak a nagyon szépeket fagyasztjuk.

Utána egész délután nagyon rossz kedvem volt, fájt a beavatkozás helye, tök feszült lettem estére, még Vackorral is összevesztem, pedig nem szoktam soha. Így indult, remélem szebb vége lesz.

Mondtam már, hogy utálom a várakozást? 

2/3

Oké lányok, látom dolgoztok, egy nagyon kicsit kéne még belehúzni, hogy találkozzon a valóság az elképzeléseimmel. Szóval ma estére le kellene mondani az összes programot, és a jobb petefészkemre koncentrálni, jó?

Már el is felejtetem, hogy micsoda fájdalmakkal jár a pontyosodás, annyira fáj mindenem, hogy szó szerint hányingerem van, nyilván ha a várt eredményre gondolok, akkor nem számít, de számolom a perceket a punkcióig. 

Pénteken punkció, nagyon izgulok, de igyekszem nem túlparázni a dolgot, befolyásolni az eredményt úgy sem tudom, csak bizakodni, de azt nagyon. 

De hogy valami jót is meséljek, voltunk a hétvégén kirándulni, kicsit kikapcsolódni a nagy izgalmak előtt. Szuper volt. Ja, nem, de nem is én lennék, ha nem lett volna valami gebasz.

Vasárnap reggel borongós idő volt, de attól egy csomót pancsoltunk, a végére a nap is kisütött, nyugalom, béke, madárcsicsergés. Négy körül felmentünk, mert szúrnom kellett magam, ittunk egy jó kávét, és kiültünk a teraszra. Aztán valami megváltozott. Hirtelen teljesen sötét lett, és láttuk, hogy a puszta felől (egy tanya hotelben voltunk) valami szürke közelít nagyon gyorsan. Először a pára ért oda, hatalmas széllel, majd olyan oltári vihar kerekedett, amilyet még életemben nem láttam, de szerintem más se nagyon. Teljesen szétvert mindent, hatalmas ágak szakadtak le, mindent felborított, láttam repülő borospoharat, majd szépen elkezdte kicsavarni a fákat tövestől. Volt egy hatalmas platán, aminek letörte a szél a felső harmadát, és egy szoba előtt beleállította a földbe. Egy idős pár lakott a szobában, a bácsi úgy megijedt, hogy elesett, beverte a fejét, a mentő vitte el, de arra is órákat kellett várni, mert az odavezető utat is beborították a kidőlt fák. Komolyan, mintha egy filmben lettünk volna. Elment az áram, leállt a vízszolgáltatás, és másnap, mikor elmentünk, még nem tudták megmondani, hogy mikor állítják helyre. Meg kell mondjam, oké, hogy tanyára mentünk, de nem volt egy nagy élmény ez a nagy nomádság, szeretem a modern életem, éljen az áram (soká).

Szóval azt hiszem az a része jól sikerült, hogy ne gondoljak annyit a lombikra, míg féltettem az életem tényleg nem foglalkoztatott, a pontyosodás alakul, drukkoljatok nagyon, hogy pénteken szuper híreket kapjak.

2/2

Az egyetlen rossz hír: már a harmadik napon szétdurrantottam egy eret a hasamon.

Jó, ez így sarkítva van, de azért sokkal nyugodtabban jöttem el, az összes kérdésemet feltettem (kábé ezret), mindre kaptam választ, így már alig maradt szorongani való a hétre (haha).

Úgy néz ki, hogy elkezdett reagálni a szervezetem a hormonokra, az átlaghoz képest még mindig szar, de az első eredményemhez képest komoly változás van, és ennek nagyon, nagyon örülök.

A bal petefészkem már dolgozik, ezen mondjuk meglepődtem, a bal oldalam nagyon rossz állapotban van, a jobb viszont még szuszókál. Úgy hogy most igyekszem arra koncentrálni, hogy legyen kedves őméltósága is tenni a dolgát, jó lenne, ha nem csak a baloldali két tüszőből gazdálkodnánk, annyira reménykedek benne, hogy minden eredményem ellenére a fagyasztóba is fog jutni gyerek, kicsit sem bánnám, ha ez lenne az utolsó (eredményes) stimuláció az életemben.

Legyen így.

2/1

Kezdjük a jó hírrel. Nyertem 1475 forintot a lottón. Ennyi.

Tegnap reggel nyitásra mentem a Kaáliba, mire odaértem már az udvaron kígyózott a sor, ehhez képest villámgyorsan túlestem a vérvételen és a vizsgálaton, és mehettem is dolgozni. Késő délelőttre hívtak vissza, hogy megbeszéljük a továbbiakat.

Mikor benyitottam már gondoltam, hogy gáz van, a dokim ha bármilyen kétsége van, azonnal konzulenst hív, és az semmiféleképp nem jelent jót, ha nem egyedül ül az irodájában. Kurva szar lett a véreredményem, minden, mondom minden hormonom szar, messze a határértéktől, még a tsh is romlott, ennyit a nagy szelén szedésről. Nyilván először ezt közlik, és csak aztán kérdezik, hogy te mégis miket szedtél mostanában. Persze kiderült, hogy mindez a fogamzásgátló miatt van, de akkorra már lábon kihordtam egy agyvérzést. Megbeszéltük, hogy tablettát szedek, leegyeztettük meddig szedjem, leíméleztük, de azért a frászt hozza rám. Ja, akkor megoldható, csak más gyógyszerekkel. Tettem fel egy csomó kérdést, de egyikre sem válaszoltak. Csak a szokásos. Kaptam recepteket, változott a protokoll, pénteken első kontroll.

Igazából még bele sem kezdtünk, de nálam már beszakadt a cérna, annyira elment a kedvem az egésztől, pillanatnyilag nem látom értelmét hadakozni a természettel. Ha nem lesz gyerekem, hát nem lesz, mi a fenének erőlködök rajta, mikor a szervezetem minden sejtjével tiltakozik ellene.

Délután igyekeztem nem gondolni erre, de hát a szorongások királynőjét nem lehet legyőzni, éjjel álmomban Vackor három kisfiúval egy csónakban ült, és elnyelte őket egy piszkos tó vize, jaj nagyanyám hányszor mondta, kislány, a piszkos víz nagyon rosszat jelent. Haha, jól elrendeztem magamban a témát, egyes, ülj le.

Szóval így indulunk neki a következőnek, hát, innen lesz szép nyerni.

nesze semmi

'Nehéz esetnek tetszik lenni.' Ennyit tetszett bírni mondani. Egy vagyonért. A pofám leszakad.

Tegnap voltam az új dokinál, egy órás csúszás volt, csak mert valaki odapofátlankodott időpont nélkül, mi meg, akik időpontra érkeztünk, szépen vártunk. Kérdezte ki vagyok, mi bajom, két mondat után unta, megvizsgált, endometriózist nem lát, de attól  még lehet, komolyan mondom, ha ezt még valaki kimondja nekem, agyonverem, elég komoly összenövéseim vannak, de fogalma sincs mi a bajom. Meg ilyet még nem látott, a magas hormontartalmú fogamzásgátló ellenére is úgy működik a szervezetem, mint ha nem szedném, nahát, nahát. 

Csináltassak ismételt laparoszkópiát, hátha abból okosabbak lesznek. Erről ennyit.

Komolyan mondom, egyre inkább megértem a bácsit, aki megműtötte magát.

szorongások királynője

Nem a drog rossz, hanem a google, értem? Eddig egész jól bírtam, már azt leszámítva, hogy kábé ez ébrenlét minden másodpercében jár az agyam, de ma elkezdtem guglizni. Jaj, ezerféle okot találtam, hogy miért fognak már az első nap elhajtani, hogy már a stimun se vehessek részt, meg azt is kitaláltam, hogy az új orvosom (már ha az lesz, a jövő héten átnézetem magam, egy új, kurvadrága orvossal) egyenesen mentővel vitet el a klinikára. Szörnyű vagyok, agyon kínzom magam mindenféle negatív gondolattal, valamit ki kell találnom, hogy átlendüljek a pozitív irányba, mert perpill eszembe sem jut, hogy ez a lombik sikeres lehet. Mondtam már, hogy szörnyű vagyok?

Annyira irigylem azokat az embereket akik a gondokat, mint egy táskát le tudják tenni, és csak akkor veszik fel, amikor épp aktuális. Nekem ezerféle dolgon tud egyszerre járni az agyam, A, B, C terveket gyártva, már azt is kigondolva, ha ez van, ezt fogom csinálni, ha az, akkor pedig amazt, még azt is megpróbálom előre eltervezni, hogy ebben és abban az esetben mit fogok érezni, hogyan fogok reagálni, vagy hogyan kellene reagálni. Eh, értitek.

Persze az sem működik, hogy akkor most erre vagy arra nem gondolok, éjszakánként százszoros erővel jönnek a gondok álmomban, arról nem is beszélve, hogy megint elkezdtem alvajárni. Akkor fordult elő először, amikor tini voltam, az év végi nyomást nehezen kezeltem a suliban, de a gimi végével el is múlt. Igen, most újra művelem, otthon még kezelhető, de idegen helyen irtó ciki, tudnék mesélni, van már néhány legendás történetem erről az évről. Nyilván utólag kínjában röhög az ember, de azért rém kellemetlen fura helyeken ébredni, vagy rájönni, hogy éjszaka tébolyogtál, pakoltál, esetleg szétvertél ezt-azt.

Miért kell ennyire hülyének lennem?

2/0

Tegnap délután bementem a Kaáliba, leadtam a ciklusindításhoz hiányzó leleteket. Már azzal kezdődött, hogy az egyikük szó szerint tátott szájjal bámult rám, értem én, hogy meglepődött, mert hát terhesen jöttem el onnan, de gondolom, hogy nem én vagyok az első ember a földön aki elvetélt, lehetne egy kicsit disztingválni.

Lefénymásoltam nekik mindent, annyi munka lett volna vele, hogy be kell rakni a mappámba, és még így is éreztették velem, hogy mekkora nagy szívességet tesznek. Az időpontkérésről meg ne is beszéljünk, húsz ember előtt oktattak ki, hogy nehogy már én tudjam, hogy mikor fogok menstruálni, hiába mondtam, hogy fogamzásgátlót szedek, percre pontosan ugyanakkor jön meg minden hónapban. Mikor harmadszorra kértem, akkor végre beírtak, de azért még a végén odaszúrta, úgyse akkor fog megjönni. Hát köszönöm szépen. Már el is felejtettem, hogy milyen cukik. 

Szuper indítás volt.

fostenger

Csodás hírek következnek. Ja, nem. Voltam a dokinál, a ciszta nem ciszta, hanem egy csodálatos endometriózis a petefészkemben, ami jó dolgában összenőtt a belemmel. A belemmel bazdmeg. Nem is részletezem.

Megoldás? Tessék gyorsan teherbe esni, vagy Pesten műtét. Komolyan már bőgni sincs kedvem.

De hogy jót is, kaptam a cégemtől lakáshitel cafeteriát, brutális összeget, előre öt évre, a világ leggagyibb szerződésével, ami gyakorlatilag csak engem véd. Reggel már be is törlesztettem, még hogy a pénz nem boldogít. Ja, nem, az egészség boldogít(ana).

szorongások királynője

Mondtam már, hogy mindig van min izgulni? Ja, csak ezerszer.

Sajnos az a ciszta nem maradt az 'ezzel-talán-nem-kell-foglalkozni' kategóriában, most már harmadik hete fájogat váltakozó intenzitással (tudom, ne mondjatok semmit, de annyira bíztam benne, hogy a menstruáció megoldja). Tegnap aztán rászántam magam, és kértem időpontot a dokimhoz, imádok oda járni (nem), de annyira szorongok, hogy mi lesz, éjjel-nappal ez motoszkál a fejemben, nem tudok szabadulni tőle. 

Másfél hónap múlva indulhatna a következő stimuláció, rettegek, hogy közbe jön valami, és most ez van. Földig lóg az orrom.

nyanyahíradó avagy orvosos kalandjaim

Megboldogult lánykoromban sosem értettem, hogy anya miért fél a nőgyógyásztól. Egy helyre jártunk, és mindig késve indultunk, mert szegény százszor visszaszaladt, annyira ment a hasa az idegtől. Már értem. Tegnap egész nap fúria voltam, hergeltem magam, délutánra jól el is fáradtam a hisztiben, elaludtam ahogy hazaértem, negyed hétkor keltem fel. Ma reggel már ébredés után százötven volt a vérnyomásom. Well done.

Én vagyok az a bolond, aki lakatot tesz a lakatra, biztosat a biztosra. Két hét múlva megyek ez 'első' megbeszélésre a Kaáliba, most minden kicsit más lesz a fogamzásgátló miatt, oda is időben akarok menni, hiába csak júliusra van időpontunk, és naná, hogy az Intézet előtt meg muszáj volt megnézetnem magam a saját dokimmal. Ilyen vagyok, de a dokim már meg sem lepődött.

Van egy kis ciszta, illetve a mérete alapján még cisztának sem nevezhető, és ez volt az egyetlen rossz hír. Amúgy minden rendben volt, szerencsére, semmi nem lett jobb, de rosszabb sem, és ez nekem csodás eredmény. A méhem méretében és állapotában a régi, a görény kis petefészkeim meg mögötte lapulnak. Mondta is a doki, hogy igazi művészet lehetett onnan petesejteket leszívni, én meg arra gondoltam, hogy hálistennek én ezt átaludtam. Tartanék már ott, hogy jól meg vagyok pontyosodva, aztán oldják meg a leszívást, kit érdekel, hogy kínoznak, ha alszom. Nehéz a nyomorultak különleges testi adottságúak élete.

Egyébként fogamzásgátlót szedni egyelőre úgy tűnik, hogy jó ötlet, vagyis úgy okoskodtam ki, hogy attól lehet a javulás, amit érzek. Kár, hogy nem a dokimnak jutott eszébe. Jövő héten megint megyek, akkorra meglesznek az eredményeim, meg kértem beutalót mammográfiára (menjetek ti is, nem nagy dolog, a mellrák kegyetlen betegség, ne adjatok esélyt neki), imádok oda járni (nem), na.

Aztán nagy boldogságomban, hogy jó híreket kaptam, alaposan kivizsgáltak potom pénzért, ráadásul végeztem tizenöt perc alatt, elmentem a helyi véradó állomásra kémkedni. Valakinél olvastam, hogy lehet HIV/hepatitis igazolást kérni véradás után, és ki akartam deríteni, hogy nálunk is így van-e. Kettőnknek a Kaáliban az új rend szerint egy csomó pénzt kéne érte fizetni, igyekszem mindenre megtalálni a tébés kiskaput. Bementem, elmondtam ki vagyok, mi vagyok, mihez kellene, nagyon kedvesek voltak, és nagyon felháborodtak, hogy ott fizetni kell ezért. Mondták, hogy minden további nélkül kiadják a szükséges igazolásokat, sőt, már cipeltek is volna be, hogy meg is csinálják. Szuper. Egyébként májusban fogunk menni, mert az elveszett naivságommal úgy számoltam ki, hogy a legsötétebb forgatókönyv esetén is legalább három lombikra lesz így érvényes. Elmeséltem a történetet a tesómnak és a barátaimnak, úgy belelkesültek a hír hallatán, hogy mindannyian eljönnek velünk vért adni. ❤

A délutáni fogorvos már csak hab volt a tortán. Leszedték a fogkövem, kipolíroztak, kicsit fehérítettek, megdicsértek, hogy milyen szuper fogaim vannak, és mehettem is.

Este fröccs szerda,

Sose rosszabbat. De tényleg.

mélységből

Úgy érzem, hogy kezdek végre észhez térni. Ez is eljött.

A műtét (hívjuk így) után kurva szar volt, mostani eszemmel nézve, hihetetlen módon el volt borulva az agyam. Fájt mindenem, de úgy, hogy napokig aludni sem tudtam, fura kényszerképzeteim voltak. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az ételt, mert nem tudtam életben tartani a gyerekem (ez iszonyat beteg, én is tudom), rengeteget bőgtem, leginkább a fürdőszobában, valamiért a vízcsobogástól rögtön bőgnöm kellett. Én bömböltem, folyt a víz, és hallgattam ahogy a szomszéd ordítva püföli a gyerekét, és arra gondoltam, hogy lám, neki mégis adott gyereket az élet.

Visszatért minden régi ismerős fájdalom, helló endometriózis, erre kértem fogamzásgátlót, vicces, hogy nem lehet gyerekem, de még mellette kétféleképpen védekezünk, mondjuk ezen már legalább tudok röhögni. Némi kellemetlen utóhatás miatt újra Bromocriptint kellet szednem, és amennyire utáltam szedni ősszel, esküszöm most az kezdte helyre rázni az agyam. Napról napra jobb lett, mondhatnám, hogy már tök rég óta nem bőgtem, de szombaton a Vackor szervezte romantikus vacsorán még bőgicséltem kicsit, igen, az étteremben, jó nagy troll vagyok, na.

Tegnap végre valahára megjött, holnap kezdem a fogamzásgátlót, ami remélem javít az állapotomon, ha mást nem is, de legalább nem leszek instabil hormonbomba, talán enyhülnek a fájdalmaim, meg jó lenne, ha nem romlana tovább mindaz, ami már így is eléggé leharcolt.

Április végén megyek "első" konzultációra a Kaáliba, érthető módon nem is azon izgulok, hogy majd mi lesz, hogy lesz, sikerül-e, hanem hogy olyan állapotban legyek júliusra, hogy belekezdhessünk. 

Mert mindig van min izgulni, legyen minden rendben, ezt kívánom.

pokol (délszláv eredetű szó, ősi jelentése szurok, sötétség)

Mindenki hisz valamiben. Legyen az bármiféle isten, sors, gondolat, önmaga, és még sorolhatnám. Anya például abban hisz, hogy ő egy sok életet leélt, ősöreg lélek, aki az utolsó életét éli a földön, és az erejét és bölcsességét át tudja adni az embereknek. Kártyát vet, jósol, energiát ad, kézrátétellel gyógyít. Szerintem ez baromság, de néhány csipkelődésen, vagy szemforgatáson kívül igyekszem nem minősíteni, ez a hite, csinálja.

Aztán ott van mindenki kedvence, a "vonzás törvénye", ezt nem is kell részletezni, a csapból is ez folyik, égnek áll a hajam, mikor valaki hosszasan fejtegeti, hogy nem szabad rosszra gondolni, mert bizony pont azért fog megtörténni, hiszen bevonzod  a bajt. Szerintem ez is baromság.

Nekem erről pont az ellenkezője a véleményem, bár lehet, hogy csak én működök így, talán túl sok időm van a működésemre figyelni, fene se tudja. Nálam mindig úgy van, hogy előre megérzem, hogy mi lesz. Nem sokkal hamarabb, de sajnos tévedhetetlenül. Gyűlölöm. Mindig megérzem, ugyanúgy a jót is, mint a rosszat, és bármennyire is szeretnék hazudni magamnak, sosem tévedek, legyen szó eseményről vagy emberekről. Az emberekkel még rosszabb, mert a dolgok úgyis megtörténnek, el kell őket fogadni, de borzasztó rossz érzés olvasni az emberek hangjából, arcáról, mondhatnak nekem bármit, úgyis tudom, hogy mi az igazság. Mindig.

Abban, hogy a lombik sikerrel fog járni annyira biztos voltam, mint hogy a nap minden reggel felkel. Persze hülye babonából mindenkinek azt mondtam, hogy nem érzek semmit, de még azt is éreztem, hogy mindkettő beágyazódott, és emlékszem arra a pillanatra is, amikor megéreztem, hogy én ezt a terhességet nem fogom tudni megtartani. Éreztem azt is amikor elment az első, és azt is amikor a második. Makacsul győzködtem magam, hogy minden rendben, nem voltam hajlandó tudomást venni a jelekről, hogy ez a baba már nem él, csak álltatom magam. Mert olyan csodálatos érzés volt, és én olyan gyenge vagyok.

Keddi nap volt amikor az orvoshoz mentem, már előtte nap eszembe jutott, hogy megkérem az orvost, hogy ne a szokásos beszélgetéssel kezdjünk, essünk át a vizsgálaton, majd megbeszélünk utána mindent. Aztán csak ültem ott és csak beszéltem és beszéltem. Pont mint a Doctor Strange című bugyuta filmben, amikor a mester megállítja a másodpercet a halála pillanatában, hogy még egy kicsit nézhesse a hóesést. Az ultrahang borzasztó volt. Az első másodpercben láttam az orvos arcán, hogy az álmomnak vége. Sokáig nézegette, forgatta a fejet, de tudtam, mielőtt megszólalt volna. 

Úgy érzem, hogy soha semmi nem tudja kitörölni a fejemből annak a halott babának a képét, az én kicsi csillagomét, akinek már mindene megvolt, csak épp a szíve helyén egy hideg, fehér folt volt. Fura, pont olyan, mint amilyen az első kép volt róla az embriótranszfer után. Pont úgy lett vége, ahogy elkezdődött.

Tovább küldött a klinikára egy újabb ultrahangra, kötelező egy állami is, hogy kiírható legyek műtétre. Nem is emlékszem hogyan jutottam el odáig, ködös az egész, aztán órákig zokogtam a folyosón a boldog, terhes cigányok között, míg arra jött a szomszédom, aki nőgyógyász, és szólt az asszisztenseknek, hogy ugyan vegyenek már előrébb, nem igaz, hogy nem látják milyen állapotban vagyok. Az ultrahangot egy nagyon kedves, empatikus fiatal lány csinálta, bár egyformának látta a babákat, ami kizárt, de legalább emberszámba vett, nem úgy, mint a felelős orvos, aki azt mondta, minek EZT (ez lennék én) vizsgálni, látszik, hogy szabálytalan a petezsák. Értitek, EZT. El sem hinném, ha nem velem történik. (Kedves Dr. X Lóránt, nem kívánok én neked rosszat, csak legyél egyszer te is EZ, és majd meglátod milyen érzés, pusztán a megmaradt minimális józan eszem tart vissza attól, hogy mindenhová kiírjam a neved.)

Bár a dokim felajánlotta, hogy bármilyen időpontot is adnak, azonnal a rendelkezésemre áll, de csak következő hétfőn volt szabad műtő. Szörnyű volt a várakozás. Nincs az a könny, szeretet, nyugtató, pálinka, és ezek kombinációja, ami akár egy másodpercre is képes ezt a fájdalmat enyhíteni. Iszonyat.

Vasárnap délután kellett befeküdnöm, nyilván az empátia csúcsa, hogy terhes nők közé fektettek be. Ha nem lett volna még egy hozzám hasonló szerencsétlen (ugyanúgy Kaáli, ugyanúgy az uh-on derült ki, csak hamarabb), akivel kapaszkodtunk egymásba, én ott halok bele a bánatba. Egyébként ez az osztály, ezt leszámítva nagyon pozitív csalódás volt, rengeteg kedvességet kaptunk, mind az orvosok, mind a nővérek részéről. Az osztályos orvos is a szomszédom volt, az egyik legkedvesebb ember, akit ismerek. Este aztán bejött a dokim, hogy felhelyezze a tágító pálcákat (fura, de itt is előre tudtam, hogy ez lesz fizikailag a legszarabb az egészben), aztán kértem egy erős nyugtatót, és reggelig aludtam.

A műtét viszonylag korán volt, mert volt ráérő altató orvos, megint csak pozitív volt az élmény a helyzethez képest, nagyon kedvesek és együttérzőek voltak, még a kezem is simogatták míg el nem aludtam. 20 percig tartott, kicsit tovább, mint várták, sok volt a szövet az ikerterhesség miatt, ezt leszámítva minden jól ment, vettek mintát szövettanra, és már vittek is vissza.

Ébredéskor egy csomót sírtam, de próbáltam visszaaludni, ami elég nehéz volt a boldogan csacsogó, rúgásokat számoló kismamák között. Délutánig kellett bent maradni, próbáltam pihenni addig is, nagyon vártam, hogy végre elszabaduljak onnan. Öt körül jött a dokim, csinált még egy ultrahangot, elmondott mindent amit ilyenkor kell, és mehettem.

A múlt héten otthon voltam, igyekeztem mindezt fizikailag és lelkileg is feldolgozni, pokoli nehéz. Tudom, hogy sokan gondoltatok rám, és bocsásson meg mindenki, akinek nem engedtem át a kommentjét, vagy nem válaszoltam a levelére, de még a legközelibb barátaimmal sem vagyok képes erről beszélni. Köszönöm a nekem szánt bejegyzéseket, meghatottak, különösen a tiéd KisRóka, itt most nem írom le miért, de megmutatta, hogy micsoda hatalmas lelked van, még attól is nagyobb, mint gondoltam.

Ma már dolgoztam, menni kell tovább, hiszen tényleg igaz, történjék bármi, a nap minden reggel felkel.

a szorongás királynője

Múlt hét pénteken lezárattam a táppénzem, mert magamat ismerve tudtam, hogy jobb lesz nekem ezen a héten, ha dolgozom.

Nagyon jó döntésnek bizonyult, még csak nem is fél napokat dolgozom, ahogy terveztem, hanem tolom teliben a napokat, persze nem barom módon, csak annyit, amennyit kényelmesnek érzek, igyekszem a józan ész határain belül mozogni.

Még a transzfer után elhatároztam, hogy teszek én nagy ívben a 18%-os sikerességi rátára, hiszen a szőke nők íratlan logikai törvénye alapján nekem pont 50%-om van a sikerre, és persze pont ugyanennyi az ellenkezőjére is. Azt is megbeszéltem magammal, hogy nyilván az a verzió is benne van a pakliban, hogy nem sikerül, ezt el kell fogadnom, az élet megy tovább, úgy éreztem mindkét eshetőség a helyén van bennem.

Nos, a gúnyos kacaj, amit az előző mondatok elolvasása közben hallotok, az bizony a tudatalattimhoz tartozik. A nappalok tök rendben vannak, de az éjszakák...

Szörnyű álmaim vannak, az elmúlt másfél hétben szinte minden éjszaka arra ébredtem, hogy álmomban ülök a vécén, és bámulom a piros vérem, ilyenkor persze nagy szívdobogások közepette kiloholok ellenőrizni, hogy csak álom volt-e. Egyszer azt álmodtam, hogy a megkérdezésem nélkül elvették a babákat, mert rossz lett a genetikai vizsgálat, annyira sírtam álmomban, hogy arra ébredtem, hogy zokogok. Tegnap éjszaka meg az volt, hogy nagy boldogan mentem a dokimhoz, hogy sikerült, és csináljon ultrahangot, és az uh után azt mondta, hogy a semminek nem kell így örülni.

Ennyit az önismeretről. Kurva lassan telik ez a hét, említettem már?

embriótranszfer

A hétvége maga volt a pokol. Feltételezem némileg túlstimuláltak, fetrengtem a fájdalomtól, megbolondult a vérnyomásom és a pulzusom, szörnyű, indokolatlan félelmeim voltak. Csak a gyávaságom tartott vissza az ügyelettől. Aztán erőt vettem magamon, mondtam Vackornak, hogy sétáljunk egy nagyot, hátha segít, és láss csodát, tényleg sokkal jobban lettem utána.

Hétfőn 10:30-ra mentem, persze a parkolóba nem fértem be szokás szerint, de elcsíptem az utolsó szabad helyet az utcán (az élet apró örömei, ugye), volt még időm, játszottam néhány szókeresőt a telefonomon, és bementem.

A váróban nem volt ülőhely, és egyetlen férfi sem érezte szükségesnek, hogy átadja a helyét, így álldogáltam majd' egy órát. Aztán behívott a doki, elmondta, hogy két híre van, van két csodálatos, tankönyvi embriónk, viszont a másik kettő lemaradt, még fagyasztásra sem javasolja őket. Nyilván a második hírtől elszomorodtam, nagyon bíztam benne, hogy ha mégis szükséges lenne, akkor tortúra nélkül is mehetünk a következő beültetésre. Sajnos ez elúszott, de onnantól már csak a két bajnokra koncentráltam. Hárman vártunk aznap nála transzferre, miután mindhármunkkal beszélt, felmentünk, átöltöztünk, és vártunk.

Hát, sok új, negatív hírrel gazdagodtam, kicsit szét is pukkant az a rózsaszín álomvilág amiben addig éltem. Következő hónaptól majdnem duplájára emelkedik az akciós lombik ára, számunkra ez innentől elérhetetlen, marad a tébés út, el is határoztam, hogy kérek még egy harmadik időpontot, mindjárt kaptam is 2018(!) áprilisára. Mindenki aki ott volt (közben szaporodtunk) a sokadik lombikjára jött, ennek a Kaálinak a legrosszabb a sikerességi rátája, 18% mindössze, teljesen elzárkóznak azoktól az újdonságoktól, amivel ezen lehetséges lenne javítani. Ez azért nem tett boldoggá.

Aztán szólítottak, én voltam az első, nagyon hamar megtörtént, vegye fel a maszkot, feküdjön föl, lemossuk, mondja a nevét, ott jó lesz, megvannak, tényleg bent vannak, csússzon át, vegye le a maszkot, íme egy sztárfotó. Persze a fotón sok minden nem látszik, olyanok, mint az első csillag a sötét égbolton.

Egy órát kellett feküdni, közben jól elbeszélgettünk, akkor már vidámabb témákról, meg hát ugye csak nők vagyunk, jól kitárgyaltuk, hogy itt van a legbunkóbb legmogorvább műtős személyzet akivel valaha találkoztunk. Miután felkeltem, megkérdeztem, hogy szabad-e már elmennem pisilni, a kedvenc nővérem válasza: 'Nem, most majd kilenc hónapig tartogatni fogja.' Hát, én is puszillak.

Felöltözés után üldögéltünk egy fél órát a váróban, aztán bemehettem a dokihoz, írt még hormonokat (hurrá), elmondta, hogy ne dolgozzak, pihenjek a héten, jövő héten pedig már dolgozhatok is, csak ne terheljem magam nagyon.

Hát így. Kicsit nyígós lett ez a bejegyzés, nehezen szántam rá valamiért, összességében a ET nem volt olyan rossz élmény, mint a punkció, a doki előtt le a kalappal, nagyon ügyes volt, semmit sem éreztem az egészből. A hormonozást továbbra is nehezen tolerálja a szervezetem, nagyon magas a vérnyomásom, illetve már nem annyira, de cserébe kóválygok az extrára emelt gyógyszertől, meg megbolondít az állandó pisilhetnék.

De mindez egy másodpercig sem fog számítani, ha...

csak csendben, csak halkan

A fantasztikus négyes tovább hasít. ;)

punkció

Előre szólok, hogy ezt a bejegyzést nem Vackor Mici írja, hanem Totálhormoni BőgőMelinda.

Hétfőn voltam az utolsó vérvételen és ultrahangon, amikor is minden rendben volt, már mint orvosi szempontból, mert én már a pontyosodástól elég rosszul voltam. Nagyon hányingerem volt, meg fájt a derekam, amire az volt a válasz, hogy ez egyrészt normális, másrészt 'pont úgy nyavalyogsz, mint anyám'. Oké.

Kedden egész nap suliban voltam, hezitáltam, hogy elmenjek-e, de végül jó döntésnek bizonyult, érdekes témák voltak, plusz ez volt az utolsó alkalom, kaptunk oklevelet, volt gálavacsora, agyon vagyok iskolázva.

Szerdán reggel fél nyolcra mentünk, indokolatlanul jó kedvem volt, volt némi csúszás, megnéztek ultrahanggal, minden okés, mindenki a helyén, tényleg van némi endometriózis, de majd azt is jól leszívják, ha már megkaparintották a lényeget.

Aztán jól elfosódott minden. Tele vagyok hormonnal, borzasztó érzékeny voltam/vagyok, annyira szörnyű volt az egész. Felmentem, megmutatták mit kell felvenni, aztán várjak.

Kezdődött azzal, hogy kitettek nekem egy olyan hálóinget, ami enyhén szólva nem ért be, tudom, hogy ez semmi, de ott, akkor ezen már úgy kibuktam, hogy öt percet sírdogáltam. Nyilván kicseréltettem, kicsit vágták a pofákat, oké.

Bekerültem a műtőbe, lebasztak egy papír miatt, ami nem lett kitöltve, hogy mit képzelek magamról, oké, aztán lebaszott az a nő is, akinek ezt ellenőrizni kellett volna, hogy mit képzelek magamról, majd lebaszott egy harmadik nő is, hogy miért nem vetettem le a körmöm a jobb mutatóujjamról, oké. (Itt csendben megjegyezném, hogy a kutya nem mondta, hogy le kellene, az előző műtétnél levetettem, akkor a műtőben azt mondták, hogy többet ne tegyem, felesleges.) Szóval hárman jól kiosztottak, majd mielőtt elaludtam szóltak, hogy most legyek nagyon boldog. Köszi.

Ébresztés után, nagyon hamar éber lettem, és olyan zaklatott is, hogy képtelenek voltak 155 alá húzni a vérnyomásom (itt ismét csak megjegyezném, hogy mint kiderült, nem olyan gyógyszerekkel próbálkoztak, ami erre alkalmas, igen, wtf.), amit a gyógyszerek mellett olyan bátorító mondatokkal segítettek, mint 'nem igaz már, hogy képtelen lenyugodni', 'már rég nem kéne itt lennie', és még sorolhatnám.

Aztán nagy nehezen leengedtek az orvoshoz, aki szintén jól kiosztott. Azt mondta, hogy kezeltessem magam, mert nem vagyok normális, mert állítólag félálomban azt mondtam neki az 'ugye hogy túl lehet ezt élni'-re, hogy megcsináltattam a pillám és a szemöldököm, ha hibáztak volna is szép halott lennék. Őszintén szólva, erre nem is emlékszem, de magamat ismerve akkor adok ilyen választ, ha a kérdés is ilyen. 

Ez még rendben is lett volna, de aztán kifejtette, hogy ha nem kezeltetem magam, majd terhesség alatt jól meg fognak műteni, meg hogy 23 hetesen kiveszik belőlem a gyereket, meg ilyen és ettől borzasztóbb dolgokat, még most is alig tudok írni a bőgéstől, ha csak eszembe jut. Teljesen kikészültem. 

Az az egészben a durva, hogy tegnap annyira agyon szedáltak, hogy le sem esett, egész nap aludtam, csak reggel agyaltam, hogy ez mit is mondott. Nyilván kisírtam a szemeim a tesómnak meg a házi orvosomnak is, ők is teljesen ledöbbentek, próbáltak nyugtatni, de ezek után kurva nehéz. Tudom, érzem, hogy hülye vagyok a hormontól, de a józan eszem maradéka is azt súgja, hogy ez indokolatlan és durva volt.

Ja, hat petesejt lett, és ma a laborban azt mondták, hogy úgy néz ki, négyből lesz is valami. Hétfőn embriótranszfer.

6.

Reggel megvolt a szokásos vérvétel, ahol annyira röhögtünk valami baromságon a vérvételes csajjal, hogy elfelejtettem rányomni a bucit a szúrás helyére, az meg jól kivérzett, meg belilult a környéke. Well done.

De tudod, ha reggel nevetsz, délután sírni fogsz.

Visszamentem ultrahangra, ami megint tökre fájt, mert a hülye petefészkeim elbújtak a méhem mögé, meg kicsit furcsa is volt, mert nem hogy jobb értékeket mutattak a tüszők, hanem mintha összementek volna. Fura képeket vágott a doki, de még ott sem esett le, hogy valami van, mert mindig fura képeket vág. Végeztünk, üljek le, mert még nincs vérvétel eredmény. Jó.

Kezdtem csodálkozni a nagy kedvességen meg figyelmen. Hát itt meg mi van? Aztán jött értem a doki, hogy izé, lesz egy kis konzílium. Mi? Hát ő hívott egy másik orvost, ezért kellett ennyit várni, mert nagyon nem klappolnak az eredményeim azzal, amit látott, nem nőnek a tüszők.

Jött a tapasztaltabb doki, jól megkínzott alaposan megvizsgált. Ezeknek mániájuk az endometriózis, most is kitalálták, hogy nekem van, a miatt nem látható a jobb petefészkem. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy az még mindig mióma (szerencsétlen miómáim, voltak már minden, ami létezik), kiderült, hogy azok zavarnak be, mindkét petefészkem bujkál, sajnos a bal megmaradt a háromnál (várható volt, még mindig tropa a bal felem), viszont a jobb tele van tüszővel*, onnan még reménykeltő dolgok is kikerülhetnek. Végül annyiban maradtak, ne izguljak, rendben lehet ez, kicsit nehezebb lesz leszívni, lassítani kell a hormonozáson, egyek még több fehérjét és igyak még többet. Hétfőn újra megnéznek.

Kicsit úgy érzem, hogy a stresszhormonom egy nagy lófasszal lóceruzával kacagva paskolgatja az arcom. 

*Szolgálati: képzeljétek, nagyon fáj a derekam, és mondták, hogy a sok tüszőtől növekszik a petefészkem, és ez okozza a fájdalmat. Ki is találtam rá egy kifejezést: pontyosodás. 

5.

Reggel fél nyolcra kellett mennem a Kaáliba, a ciklusindítást követő első vérvételre és ultrahangra. Zuhogott az eső, de nem engedtek be bennünket, mert valami műszaki problémát kellett elhárítani. Nyilván senki sem örült ennek, de szó nélkül, csendben vártunk. Ekkor érkeztek meg a "külföldiek", majd a vezetőjük (szervezetten hordják ide őket) berontott, természetesen őt is kiküldték. Erre kiadta az egyik "külföldi" lánynak, hogy nyitogassa az ajtót úgy, hogy ne látszódjon ki áll kint, és elkezdett ordítani magyarul, hogy esikazesőesikazesőesikazeső.... Inkább nem is véleményezem a dolgot.

Természetesen a vérvételes nő rám ömlesztette minden mérgét, lévén a "külföldiek" után én voltam az első magyar a sorban. Szuper, pont ilyen reggelre vágytam.

Tíz körül mentem vissza ultrahangra, akkor már teljes mellszélességgel ott volt a cuki kis asszisztensem, megint mindenben segített, bejött velem, a vizsgálat után magyarázott, ellátott jótanáccsal és kaptam tőle egy csomó mindent, ami segít a további injekció beadásban.

A vizsgálat rendben volt, bár kicsit fájt, a műtét óta a ciklus első felében amúgy is érzékeny vagyok, extra hormonnal meg pláne. Eddig hét tüsző látható, ebből hat teljesen egyforma méretű, a hetedik viszont nagy valószínűséggel kuka, nem tartalmaz petesejtet. Sebaj.

Pénteken ismétlés, addig továbbra is harakiri, jövő hét közepén-végén meg már punkció. Nagyon izgulok. Próbálok nem rágörcsölni, és nem túlizgulni a dolgot, szúszááá stresszhormon.

csakaszokásos

Az egyik hormont belövőtollal kell beadni, minden alkalommal steril tűvel, amit egy egyszerű, két mozdulattal történő pattintással-csavarással lehet  cserélni.

Na, kinek kellett már az első alkalommal kombinált fogót bevetni?

4.

Tegnap úgy jártam, mint egy tinilány. Sétáltam a teszkóban, aztán azt éreztem, mintha kinyitnának bennem egy csapot, mire a pénztárhoz értem csicsogott rajtam a farmer, mire a kocsihoz, addigra már a térdhajlatom is nedves volt. Bakker, számíthattam volna rá, mégis meglepett, ha Norcoluttal tolják ki a mensim várható időpontját mindig ez van. Kínomban már csak röhögni tudtam.

Szóval így esett, hogy meglepetésszerűen, jövő hét közepe helyett, ma már a ciklus indító ultrahangra mentem. Reggel megvolt a vérvétel, fél tizenkettőre mentem vissza ultrahangra, másfél óra várakozás után jól be is mentem, elméletileg minden rendben van, nagyon féltem ettől a vizsgálattól, nehogy a finisben mondják, hogy bocsi, maga kész kupleráj belülről, szó sem lehet róla. A doki szerencsére elég dekoncentrált volt, így alig szólt hozzám, hamar szabadultam.

Megint csak a cuki asszisztens volt, ahogy észrevett mindenben segített, rendezte a papírjaim, valahogy az időpontom is bekerült a várakozó 'külföldiek' elé (nem szeretnék országot megnevezni, de botrány amit ezek megengednek maguknak, rasszistának meg pláne nem szeretnék tűnni, de a mai produkció alapján nem csoda, hogy mifelénk szitokszó a fajtájuk). Amikor végeztem, külön behívott egy vizsgálóba, mindent megmutatott, elmagyarázott az injekciózásról, olyan édes volt, magyarázta, hogy ugye nem baj Micikém, hogy tegezlek, de hát egy helyre valósiak vagyunk, tudod. Tudom, és nagyon hálás vagyok neki minden jó szóért.

Délután kiváltottam az első adag hormont, megvettem a vitaminokat (43e, skandalum, de hagyjuk is), és holnaptól indul a harakiri.

Nagyon izgulok. (Ja, magas a stressz hormon szintem, vajon mitől, kaptam nyugtatót, hogy nyugodjak le a picsába, szóval holnaptól már csak kicsit izgulok.)