Vé erős negyvenes, barázdált arcú nő, szürkére kopott, girbegurba szemöldöktetoválással, a saját szemöldökét leborotválja, mert minek az, nagy trikókban jár, a körme mindig neon színű. Valahogy a járása is sajátos, nem sétál, hanem hömpölyög, lopva mindig bámulom, retinaégető látvány.
Vének igazán szar élete van, gyerekkorában a szülei intézetbe adták, mert mindketten ittak, felesleges konc volt egy nem várt gyerek a háznál. Ott nőtt fel az intézetben, hamar férjhez ment, mint az intézetis lányok többsége, saját családra vágyott, szeretetre.
Vé férje egy nagyhangú önző görény, szerinte a nő cseléd, akinek az a dolga, hogy minden este meleg ételt és puncit adjon neki, más haszna úgy sincs, semmiérő minden fehérnép, de ez azért nem tartja attól vissza, hogy a fizetését más nőkre és italra költse.
Vének három gyereke van, két fiú és egy lány, majomszeretettel rajong értük. A fiúknak az apjuk a példaképük, annyi különbséggel, hogy a fiatalabb dolgozni sem hajlandó, délig alszik, esténként furikázik, és Vé pénztárcájából lopja ki a benzinrevalót. A kislány kései gyerek, egy megcsalást követő újrakezdés gyümölcse, egy állandóan lázas, zihálva levegő után kapkodó nyurga kiskamasz.
Vé mindezek ellenére örökké vidám, mindig mosoly van az arcán, cseng a nevetés a területén. Akkora lelke van, hogy sokszor szinte ragyog, olyankor gyönyörűnek látom. Büszke a munkájára, büszke arra, hogy elég pénzt keres ahhoz, hogy gondoskodjon a gyerekekről, minden héten elmeséli, hogy miket vásárolt nekik, hogy igaz, lyukas az egy szem csizmája, de Pének megvette a bakancsot amire vágyott, és Pé olyan boldog volt, és igenis Pének kell a legcsinosabbnak lenni az osztályban.
Aztán hétfőn valahogy annyira nagy volt a csend, de sok volt a munka, és nekem csak délután tűnt fel, hogy Vé egész nap nem nevetett. Kérdeztem, hogy mi baja, de nem akarta elmondani, szégyellte. Hosszasan kérleltem, végül elsusogta, hogy a férje a fizetéséből egy fillért sem hozott haza, és hát mire kifizetett mindent, nem maradt arra pénze, hogy Pének befizesse az osztálykirándulást. Kérdeztem, hogy mennyiről van szó, egy húszas a kirándulás. Mondtam neki, hogy miért nem szólt, kifizetem a kislánynak, nem sürgős visszaadnia, jó lesz több részletben is, nem számít, tartok erre egy külön kasszát, tudhatná, hogy sosem mondok nemet ha segítségre van szükségük. De hogy ő szégyellte. Komolyan a szívem szakadt meg, szerencsére végül elfogadta.
Tegnap reggel Vé fülig érő vigyorral megállított, hogy Pé kérte, okvetlen mondja meg nekem, hogy köszöni szépen, nagyon-nagyon boldog, hogy elmehet, egész nyáron tanulni fog, mert a sok betegeskedés miatt mindenből vizsgáznia kell, de így már nem számít, az osztálykirándulás kárpótolja.
Vé tegnap megint ragyogott, csenget-bongott tőle az egész ház, boldog a lánya, kit érdekel a szegénység, az adósság, az iszákos férje, ez mind-mind nem számít, legalább egy napig.
Egy csomót sírtam az irodában, és nagyon szégyelltem magam, hogy folyton nyígok, mert hiába mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, néha tovább kéne látni önmagamnál. Jó lenne így csinálni.
