Let's roll

 Kontroll. 

-Nagyon jól néz ki a kislány, jó formában van, élénk, érdeklődő. Fél év múlva találkozunk. 

Ezt már szeretem. 

társkereső

Megboldogult lánykoromban, néhány évig eléggé éltem a társkeresőzést. Kettő oka van, hogy ez igazán hasznosnak bizonyult:

1.) lett egy igazán jó barátom, aki a mai napig fontos része az életemnek, és aki egy ideje élete harcát vívja, ezért szorítsatok ti is neki;

2.) megtanultam, hogy ki volt Dag Hammarskjöld, és mivel most mind rákerestek, akik nem ismeritek, már én is adtam tovább valamit.

És hogy az egyes és a kettes pont között mi az összefüggés, az már egy másik történet. 

napom, hetem, életem

 

a lakás

Mióta a kiscsaj elindult, szerettünk volna nagyobb lakásba/házba költözni. 

Igazából kertes házat szerettünk volna, de végül beláttuk, egyelőre számunkra ez túl nagy teher lenne, mert én nem vagyok hajlandó olyan helyre költözni, ahová a mentő 10 perc alatt nem tud kiérni. Ez pedig a jelen ingatlan árak mellett_nagyon_sok millió lett volna.

Hirdetgettem a lakásom, nézelődtünk, de valahogy semmi sem klappolt, vagy csak az egyikünknek tetszett a lakás, vagy kiderült valami turpisság, vagy hétmérföldes idióta jelentkezett a lakásra. Már két éve vergődtünk, aztán jut egy cuki lány, és azt mondta, hogy neki ez első látásra szerelem, kell neki a lakásom. Tudom, hogy hülyeség, de én mindig úgy képzeltem, hogy olyannak adom el, akinek pont ilyen szerelem lesz, mint nekem volt annak idején. 

Kicsit pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy most mi lesz, mehetünk kisgyerekkel albérletbe, kétszer költözni, ótejóég, de nem akartam tovább várni. És láss csodát, másfél hét múlva megtaláltuk álmaink lakását, ami annyira tetszett mindkettőnknek, hogy azonnal ajánlatot tettünk, minden olyan flottul ment, hogy másfél hónap múlva pedig már be is költöztünk.

A lakás teljesen felújított az utolsó sarokig, mindent szerelemből, precízen, a legjobb anyagokból csináltatott a lány, akitől vettük, csak hát jött az igazi, akivel egy család lettek, és közösen már mást szerettek volna.

Imádjuk, néhány perc a belváros, napfényes, modern, nyitott terekkel, szuper elrendezéssel, a ház csendes, park van előttünk, de mégis minden közel van, el sem hittük, hogy ilyen létezhet.

Remélem csupa jó vár itt ránk. 

Bezzeg...

 Úgy döntöttem, kicsit kinyitok, hátha idetéved az a sok száz ember, aki régen idejárt, és szépen megkérhetlek benneteket, segítsünk Bezzegnek, akinek most igen nagy szüksége van rá.

Nehéz idők járnak, de ha összefogunk, mindenki a lehetőségeihez mérten, mellette lehetünk a szükségben. Segítsetek kérlek, akár egy kávé árával, vagy többel, nem kerülhet ez most ettől jobb helyre. ❤

https://bezzegfranciaorszagban.blogspot.com/

Update: számlaszám Molnár Ilonkánál, ha valaki inkább utalni szeretne.

hogyvan

A tavasz nehéz volt. Könnyű beleszokni a jóba, aztán az ember arca jobban ég az új pofonoktól.

F.nak mindig igaza van. Mondta, hogy addig lesznek rohamok, míg a csodagyógyszerrel el nem érjük a megfelelő adagot, de csak lassan lehet emelni, nehogy újra ráfussunk egy gyógyszer mérgezésre.

Május elején egy pénteki napon két rohama volt, és bár mindkettőt megfogtuk a rá való szerrel, a protokoll szerint ilyenkor mentőt kell hívni. Állni, és várni a mentőt az út szélén felért egy gyomron rúgással.

A klinikán hatalmas szeretettem fogadták a kislányt, az azért tisztán látszott, hogy egy emberként állnak a családunk mellett, és mindenki szívből gyűlöli a vén gecit összefognak a ex-orvosunk ellen.

Az intézmény igazgatója volt az ügyeletes, maximálisan segítőkész volt, elintézett egy csomó olyan vizsgálatot, ami még most sem elérhető az állami rendszerben. F. azonnal reagált, állított a terápián, amit bemondásra is elfogadtak, és másnap mehettünk haza. Következő héten felhívott, átbeszéltük a hogyan tovább-ot, és most várunk.

Az emeléseket mindig nehezen viselem, fáj látni, hogy kiüti, mégha a kislány mindannyiunknál jobban kezeli. Fantasztikus gyerek.

Nyilván aztán megszakadt bennem a cérna, fel kellett mindezt dolgozni, ráadásul az emelést is a szokásosnál nehezebben rúgta ki, képtelen voltam olyan optimista lenni, mint a professzor, esetlennek, és butának láttam, hogy csak egy helyben topogunk, és belefulladunk a jövőbe.

Aztán a hét meghozta a változást, voltunk új tornáért a TSMT terapeutánál, aki le volt nyűgözve a fejlődéstől, és határozottan kisebb lemaradást állapított meg, mint vártam. (Annyira szorongtam attól, mit fog mondani, hogy újra elkezdtem alvajárni, évek óta nem fordult elő.) Majd kedden voltunk egy fantasztikus orvosnál, aki csak megerősített abban, hogy jó úton járunk.

Talán a kiscsaj is megérezte, hogy felengedtem, mert azóta brillírozik, csak kapkodjuk a fejünket, mekkorát ugrott a fejlődés néhány nap alatt.

(Így már a szemem sem rebbent, amikor egy bácsi tegnap a fejlesztő előtt üldögélve a gyerekem után ordított, hogy retardált.)

hogyvan

Január elején már volt némi előjele annak, hogy végtért a Kánaán, aztán február közepén megérkezett az első roham.

8 hónap rohammentesség után elég mellbevágó volt, pláne, hogy egyedül voltam itthon vele. Ebben a betegségben többféle roham is előfordulhat, ez egy elbambulós volt, azonnal reagáltam, így hamar vége lett. Mindig meglep mennyire hideg fejjel tudok egy ilyen helyzetre reagálni, az már kevésbé, hogy aztán mennyire össze tudok szakadni, ha rendeződnek a dolgok. 

Nyilván ezek után emelni kellett a gyógyszerén, amit nem túl jól viselt, a korrigálásra viszont egy újabb, komolyabb rohammal reagált. Szörnyű volt, mert bár relatíve  nem tartott sokáig, de rá kellett segítenünk a légzésére, ezek a dolgok számomra feldolgozhatatlanok.

A hónap elején aztán jött egy olyan roham, amit már nagyon régen láttunk, a klasszikus, amit az emberek egy epilepsziásról elképzelnek. Ezt még sosem úsztuk meg mentő és intenzív osztály nélkül, de a F.-féle rohamoldó jól vizsgázott. (Ugyanitt, semmi rosszat nem kívánok a szegedi kezelőorvosnak, de levegőt sem. Ők ezt senkinek nem írják fel.) Egyébként azt gondolom, hogy ezt a rohamot koronavírus provokálta.

Egyeztettünk a dokival, azonnal reagált, újabb gyógyszer korrekció, amit egyheti szenvedés után meglepően jól visel. Nyilván én emiatt is szorongok, ahelyett hogy örülnék, de nem is én lennék.

Még az őrület előtt voltunk Pesten kontrollon, F. nagyon elégedett volt az állapotával, azt mondta, hogy bár látja a mozgás- és beszédbeli lemaradásait, de nem sokban marad el egy egészséges gyerektől, és ez nagy reményekkel tölti el a jövőt illetően. (Mindig megdöbbenek, hogy a sok szörnyűség ellenére, amit lát, hogyan tud ennyire, már-már gyerekesen optimista lenni.) Legyen igaza.

hogyvan

Júniusban kezdtük el szedni a csodagyógyszert, ami viszonylag normális életet biztosít számunkra. Látszott viszont az elejétől, hogy a terápiás adag sok, bombáztam is az orvost emiatt, aki abszolút partner ebben is. Vett vissza, és mi annyira boldogok voltunk attól, hogy rohammentes, hogy nem voltunk hajlandóak tudomást venni arról, hogy ára van ennek, egy helyben topogunk. Ezt utólag nagyon bánom, nagy hiba volt. Gyakorlatilag, kis túlzással a tavalyi év második fele fejlődés szempontjából kuka.

Eltelt a nyár, voltunk nyaralni, Kiscica borzasztóan élvezte a Balatont, és egy kicsit mi is le tudtunk ereszteni. Jött az ősz, kicsit mintha javult volna az állapota, sokat ügyesedett, nagyon boldogok voltunk. Aztán november elején valami elromlott, ezt jeleztük is a kontrollon, megint csak csökkentettek az adagján, de nem javult, majd megkapta a 15 hónapos oltást, és elszabadult a pokol. Ahhoz, hogy ezt a kemény oltást roham nélkül megússza, a normál adag fölé kellett emelni a gyógyszeradagot, és bár Ő az egyetlen magyarországi Dravet-s, aki nem rohamozott ettől, szörnyű állapotba került. Nem részletezem a leépülését, rettenetesen felzaklat még most is, gyakorlatilag az utolsó napokban már a fejét sem tudta tartani, nem evett, nem ivott, szinte csak aludt, hidegek voltak a végtagjai. Szóltam F.nak (aki egyébként folyamatosan kereste a megoldást), hogy iszonyú gáz van, felviszem hozzá a gyereket. Ez egy vasárnap délután volt, éjszaka szólt a doki, hogy mindent leszervezett, reggel menjünk. A lelkem kisírtam, hiszen nem tudhattuk, a betegsége pusztítja, vagy más oka van. Kegyetlen volt.

Elkezdték a kivizsgálásokat, majd kedden leültetett bennünket, és azt mondta, hogy ezt most neki is nagyon át kell gondolni, hogy mi is történt, de a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy régóta fennálló gyógyszer mérgezése van a gyereknek, pedig az oltás előtt, és a veszélyes időszak után is jóval a terápiás adag alatt kapott. Másfél hétig "mosatták", egy hét után láttam, hogy most már rendben leszünk, talán visszakapom a gyerekem.

December közepén jöttünk haza a kórházból, és bár vannak lemaradásai egy két éves gyerek szintjéhez, robbanásszerű a fejlődés. Teljesen új terápia szerint megyünk, és tátott szájjal bámulunk az eredményétől (a doki is, pár hete, mikor beszámoltam a fejleményekről, írt egy nagyon kedves, megható levelet arról, mennyire boldog, hogy ennyire jól van a kicsi, a szavam is elakadt tőle). Minden nap egy csoda, leírhatatlan hálát érzek.

És persze rettegek, mikor lesz vége.

hogyvolt

Szeptember 5. után nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez több volt, mint amit mondanak, a lázgörcs komoly dolog, persze, de igazán láz sem volt, mégis majdnem belehalt a gyerekem. Szemben lakott egy kedves nőgyógyász, a miénkkel szinte egyidős gyerekkel, aki végül egy beszélgetés során, a tanácstalanságunkat látva, ajánlotta egy barátját, aki kutató neurológus, forduljunk hozzá, majd ő ajánl valakit. (Ezen azóta is sokat gondolkozom, ha nem járunk egy időben dolgozni, nem kezdünk el barátkozni, a korán kelők összekacsintásával, biztos, hogy sokkal több borzalmat kellett volna átélnünk.)

Írtam a fiúnak, aki nagyon kedvesen válaszolt, az összes szegedi orvosról megírta a véleményét, hogy kit ajánlana, majd odabiggyesztett egy nevet a végére, hogy ha mégsem Szegedben gondolkozunk, Neki írjunk, szerinte Ő az országban a legjobb. 

Október végén érkezett az újabb roham, mentő, kórház, eeg, sürgősségi MRI, a diagnózis epilepszia. Elkezdték a gyógyszer beállítást, de a rohamok csak egyre sűrűsödtek, ki-be jártunk a klinikára, legyünk türelmesek, jó lesz ez. Aztán egy szép vasárnap délután, a legnagyobb játék és nevetgélés közben megint csak rosszul lett, még csak nem is volt hosszú, hívtunk mentőt, osztályra kerültünk, kialudta a Diazepamot, evett-ivott-kacagott, majd láttam, hogy valami nem stimmel, szóltam, bevittük a kezelőbe, és megint elszabadult a pokol. Egyre rosszabbul lett, a legszörnyűbb tüneteket produkálva, egy idő után ki is küldtek bennünket, majd amikor a harmadik orvosnak kellett átjönni az intenzívről, és mondták, hogy semmi sem használ, átvitték az ITO-ra. Az ITO-on aztán el kellett altassák, hogy szűnjenek a rohamai, és lélegeztető gépre került. Kértem, hogy beszélhessek egy neurológussal, amire az volt a válasz, hogy képzelem, vasárnap délután van. Érted,_hogy_képzelem.

Hatkor hazaküldtek bennünket, és akkor végső kétségbeesésemben, írtam egy levelet, Neki.

Neki nem számított, hogy vasárnap van, hogy vasárnap este van, hogy én egy vadidegen vagyok, egy vadidegen gyerekkel, egy messzi város klinikájáról. Szinte azonnal válaszolt, írta, hogy gondol valamire, és hogy azonnal le kell cserélni Csodalány gyógyszerét, mert attól van ennyire rosszul, adjam meg az ITO számát, intézkedik, és a sajátomat is, holnap felhívna.  Jócskán elmúlt éjfél, mire írta, hogy most már minden rendben lesz. Hajnalban aztán felhívott az ITO vezetője, hogy levették a kislányt a lélegeztetőről, lecserélte a gyógyszerét, ahogy F. professzor kérte, aki rájött a levelemből  a diagnózisra, amiről Ő csak egyszer hallott egy fél mondatot egy konferencián, és hogy ez a Dravet-szindróma. Megint a pokolban ébredtünk és ott is maradtunk.

Másnap felhívott F. professzor, nyilván végig bőgtem, felajánlotta, hogy soron kívül fogad bennünket a Bethesdában, beszéljünk a betegségről, a lehetőségekről, Egyébként, ez napra pontosan egy éve történt. Fogarasi egy egészen kivételes ember és orvos, soha, még csak hasonlóval sem találkoztam.

Az, hogy Szegeden a gyerek kezelőorvosa erre a segítségre hogyan reagált, megérne egy külön regényt, pedig a doki őt is felhívta, megbeszélte vele, mit, miért tett, és hogy mi lenne a legjobb terápia, meg hogy szükséges lenne a genetikai vizsgálat. Megbeszéltük, hogy maradjunk Szegeden, mert egy terápiarezisztens epilepszia sajnos sokszor igényel beavatkozást, de havonta beszéljünk. A szegedi főorvos sértettségében innentől csak a folyosón kommunikált velünk, azt is foghegyről, levették a vért, de mint aztán utólag kiderült, érdekes módon Pécsre már nem ért oda a minta, és bár nekünk azt mondta, egyetért a diagnózissal, több helyről visszahallottuk, sok hűhó volt ez semmiért. De nyeltem, mert a gyerekkel szépen bánt.

Szép tél után szörnyű tavasz jött, rettenetesen nehéz volt látni a szenvedéseit, majd március végén a nagy hozzáértésben az ügyeletes orvos úgy elintézte az én kisbabámat, hogy szó szerint megtébolyodott, nem ismert meg bennünket, az akkor már totyogó kislány önállóan még ülni sem tudott. Akkor megint csak segítséget kértem Fogarasitól, aki ekkor már látta, hogy Szegeden minden hiábavaló, és felajánlotta, hogy menjünk hozzá, nem szokott ilyet csinálni, de látja, hogy erre most már szükség van, nincs más út.

Életem legjobb döntése volt, hogy hozzá fordultam, a Bethesda egy más világ, mint egy jó értelemben vett szekta, aminek semmi más célja nincs, mint a gyerekek gyógyítása, a legnagyobb tudással és ami igazán számít, szívből, szeretettel.

Persze kiborult  bili, hogy el sem küldték a mintát a genetikára, hogy eszük ágában sem volt berendelni a legmodernebb készítményt a gyereknek, hogy csak kísérletezett rajta a kezelőorvosa, hogy bár megkapták a legújabb rohamoldó receptjét, eszük ágában sem volt vele foglalkozni és még sorolhatnám. Agyrém. Júniusban, mikor egy rota fertőzés miatt újra bekerültünk, és kiderült, hogy átmentünk a Bethesdába, úgy bánt velünk a főorvos, mint a leprással, volt pofája_ráíratni_a záróra, hogy csak akkor mehetünk a klinikára, ha mentő visz. Ahol tudott, szívatott, plusz egy hetet bent tartott, csak hogy lássa, a F. által, minden szálat megmozgatva hamarabb beszerzett,_erre_a betegségre való, és nagy százalékban kisebbfajta csodát tevő gyógyszer hogyan működik. Igen, az, amit ő nem írt fel a gyerekemnek, pontosabban egyetlen gyereknek sem. Mert minek,_ezek_úgysem kerülhetik el a sorsukat.

Pécsre mi vittük el a kislányt, soron kívül intéztek nekünk időpontot, honnan máshonnan, a Bethesdából, és addig verték a fejüket, hogy láss csodát, 3 hónap alatt meg is lett az eredmény. Na, ott nem volt csoda, mondjuk én nem is reméltem, a legjobb nem téved.

Egyelőre úgy néz ki, hogy a nehézségek ellenére a gyógyszerrel kapcsolatban sem tévedett, de ezt csak gondolni merem, kimondani nem, félek akkor örökre elszáll.

cicásképpelcsalogatószolgálatiközlemény

Telep Párduc (Végre egy kép, amin nem pusztítóan kövér.)

Nagyon szeretnék hallani azokról, akiket régen olvastam, de bezárkóztak, tessék nekem írni, vagy a blogba meghívni, gondolok itt Adélra, Lilire, Csiguszra, és a többiekre is. 

Azokat is megismerném, akik zárt blogról olvasnak, rád, Jonsye, különösen kíváncsi lennék. És új meghívóknak is örülnék. 

Olyan sok kedves kommentet kaptam az előző poszt kapcsán, nagyon köszönöm nektek, hogy vagytok, olvastok, gondoltok ránk.

szeptember 5.

Ma 7 hónapos a kislány, és már jó ideje tervezgettem, mit is fogok írni a hónapfordulóra. Mesélni szerettem volna az első fogacskáról, az ügyességéről, a kedvességéről, arról, hogy olyan szép, hogy összesúgnak mögöttünk az emberek. De.

Múlt héten szerda reggel oltáson voltunk, reggel kicsit el is aludtam, robogtunk, mint a szélvész, az utolsó pillanatban estünk be, a kicsi szokás szerint mindenkit levett a lábáról, és csak egy kicsit sírt. Utána még gyorsan ügyeket intéztünk, mert a nap többi részét otthon akartam tölteni, hogy figyelni tudjam, hőemelkedés nélkül nincs oltás. Többször mértem, sosem volt több 37,2-nél, ettől függetlenül kapott egy kis szirupot, én nem hiszek az új trendben, hogy hagyni kell a gyereket belázasodni. 

Délután Vackor hazaért a szokásos időben, beszélgettünk, hívott egy barátnőm, aki gyereket vár, volt egy csomó élménye, ezért kimentem a szobából, az apja pedig etette a kicsit. Mikor befejeztem a telefonálás bementem, Vackor  pedig mondta, hogy nézd, alig evett, mondtam is neki, hogy semmi baj, majd egy kicsit később megpróbáljuk, hátha elfogadja. És akkor itt elszabadult a pokol.

Ült a kicsi az apja ölében, és egyszer csak elkezdett remegni, megfeszült a teste, az oldalára fektettük, és láttuk, hogy itt nagy a baj,  Vackor rám szólt, hogy azonnal hívd a mentőket. 

Emlékszem, a rángatózó gyerekkel futottam a mentő elé, álltam a ház előtt a féltető alatt, szakadt az eső, és arra gondoltam, ha vajon kiállnék az esőbe, elmosná-e ezt az egészet. Néztük, hogy lélegzik-e, szólongattuk, közben a mentésirányító telefonon próbálta bennünk tartani a lelket, hallottuk, hogy már közel járnak, elkezdtünk futni a mentő felé, az utca közepén találkoztunk, átadtuk a kicsit, beszálltam mellé, és láttam, hogy semmi, de semmi nem használ. Közben megérkezett egy idős orvosnő, aki mindenkit kiparancsolt a kocsiból, és egyre jobban és jobban ordított a többiekkel, ekkor már Vackorral egymást átölelve zokogtunk, és amikor felnéztem azt láttam, hogy újraélesztik a gyerekemet. Hisztérikusan zokogtam, az járt a fejemben, hogy most tényleg vége, hogy a gyerekem a szemem láttára hal meg ebben a mentőben, hogy nekem a Csodababámból csak fél év jutott, és az nem létezik, hogy most nem áll meg a világ, és lesz vége mindennek, mert akkor nincs tovább.

Nem tudom mennyi idő telt el, talán csak másodpercek, amikor azt mondta az orvos, hogy ez a kisgyerek majdnem meghalt, de most rendben vagyunk, és ők bemennek a gyerekklinikára, keressünk egy nyugodt sofőrt, és menjünk utánuk. Homályos minden, felmentünk, összeszedtük a kórházi pakkját, valamiért ragaszkodtam hozzá, hogy mindketten vigyünk magunknak dzsekit, és elindultunk. Úgy emlékszem minden szabályt betartottunk, mégis közvetlenül a mentő után értünk be, rohantunk fel a lépcsőn, akkor tolták ki a liftből, még odakiabált az orvos, hogy nincs már akkora baj, majd bevitték az intenzívre.

Később leülhettünk az intenzív elé hallgattuk, hogy torka szakadtából ordít, és sírtunk az örömtől, hogy hallhatjuk. Nagyon sokáig vártunk, mire kijött az ügyeletes orvos, aki elmondta, hogy valószínűleg komplikált lázgörcse volt, amit nem magas láz vált ki, és hogy a mentősök túladagolták a diazepamot, amitől leállt a légzése. Azt, hogy a keringése leállt-e, nem tudják megítélni, szerinte nem, de ha mégis, az egy pillanat lehetett. A helyzethez képest jól van, az oltás milyensége miatt lumbálták is, vettek mindenféle mintákat, az elsődleges eredmények két órán belül megérkeznek, és most bemehetünk, kivételesen mindketten.  

Ott feküdt az én kicsi Csodababám kikötözve, maszk alatt, mindenféle csövekkel, gépekkel, két oldalról fogtuk a kezét, és én nem győztem elég hálás lenni azért, hogy él a gyerekünk, és hogy mellette állhatunk.

Az intenzíven nem lehet éjszakára bent maradni, ezért haza kellett mennünk. Az az éjszaka pokol volt, várni, hogy vajon mit hoz a reggel, ugyanazt a kislányt kapom-e vissza, aki délután a grimaszaimra hangosan kacagott, nem mertem elaludni, pont, mint a szülés után, mert attól rettegtem, hogy arra ébredek, felhívnak, hogy nincs tovább.

Reggel hatkor lehetett először érdeklődni, mondta a nővér, hogy mosolyogva ébredt, és hogy nagyon mérges, mert nem adnak neki enni. Ekkor már az örömtől sírtunk, ez a mi kicsi lányunk, minden a régi. Bementünk hozzá, csodálatos volt látni, nem tudtunk betelni vele. Még aznap délelőtt leadták osztályra, annyira jó állapotban volt. Az osztály azért megérdemelne egy külön posztot, írhatnék a koszról, fejetlenségről, a drogos, részeg kamasz szobatársakról, a széken alvásról, de minek, visszakaptam a gyerekem.

Szombaton, amikor hazahoztuk, betettem a kiságyába, felragyogott a mosolya, mikor rájött, hogy a saját birodalmában van, és olyan mély szeretetet láttam a tekintetében, mint amilyen én érzek iránta, és akkor már igazán éreztem, semmi sem számít, csak mi, hárman. Tegnap volt egy hete, miután elaludt, beosontam a szobájába, beszívtam az édes kis baba illatát, hallgattam, ahogy szuszog, és újra csodaországban éreztem magam, abban, amit ez a kis Csodalány az életünkbe hozott.

Viszont úgy érzem, ezt a hátizsákot már nem bírom el egyedül, nem tudom cipelni a többivel, első lépésként kidobtam az összes ruhát, amit akkor viseltünk, és bejelentkeztem egy szakemberhez. Nem akarok a Csodalány rettegő, sírós anyja lenni, boldog anyuka akarok lenni, aki egy boldog kislányt nevel. És ezért mindent megteszek.

(Az oltásellenes kommenteket nem engedem át.)