Régóta szeretnék elmesélni valami számomra szomorút, de akárhányszor mesélni akartam róla, mindig történt valami borzalmas, amitől megakadt bennem a szó.
Amikor először írni akartam róla, kiderült Kicsi halála. Aztán jöttek a vérzések. Tegnap ismét le akartam írni, és akkor megláttam, hogy meghalt az unokatesóm kisbabája. Egész nap sírtam.
Tudjátok az unokatesóm 42 éves, két éve talált rá újra a szerelem, nagyon kalandos élete volt, könyvbe illő, aztán jött ez a fiú, esküvő, új élet, meglepetés baba. Szuper, problémamentes terhessége volt, nagyon várták a pici, ragyogott a boldogságtól, és egy buta műhiba véget vetett ez egésznek.
Meg sem próbálom átérezni a fájdalmát, lehetetlen. Iszonyat önzőnek érzem magam, egyrészt szégyellem, hogy mennyit irigykedtem rá emiatt a terhesség miatt, másrészt ebben az iszonyatban is csak magamat látom, csak azt érzem, hogy fuldoklom a szorongásaimban, a negatív gondolataimban.
Este már éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, valahogy ki kell lépnem ebből a spirálból, mielőtt megfojtom magam a félelmeimmel. Muszáj.
Lehet, hogy butaság, de akkor első lépésként leírom, hogy mi történt a nyáron, még ha a fentiek után megint csak apró, szomorú villanásnak tűnik, most már ne történjen több szörnyűség.
Meghalt a céges kiskutyám, és én nagyon szomorú vagyok miatta. Jól esik arra gondolni, hogy az utolsó munkanapomon szétsimogattam, elköszöntem tőle, tudom, hogy szép élete volt, már amit nálunk töltött. Értelmetlen halála volt, le sem írom, csak remélni tudom, hogy nem szenvedett. Ég veled.
Emlékszem, a világ végéről is kiszimatolta ha ettem, megállt az ajtóban, és úgy kunyerált, hogy a körmével kopogtatta a küszöböt, teljesen lekoptatta a festéket róla. Nem lehetett neki ellenállni.
