6 hónap

Bizony, fél éves. Olyan nagylány már. Csodalány.

Akárhányszor elhajtok a Kaáli mellet, mindig a bent lévőkre gondolok. Mi járhat a fejükben, vajon ugyanúgy érzik magukat, mint én, bő egy éve? Remény, elkeseredés, várakozás, megalázottság van bennük? Vagy csak én éreztem így magam? Nagyon nehéz ennyire kiszolgáltatottnak lenni, nem szívesen gondolok vissza az intézetben töltött órákra. Jövőre van három időpontunk, amit még nem volt lelkierőm lemondani, pedig már eldöntöttem, hogy több terhességet nem vállalok. Azt hiszem, az előzmények fényében nem bátorság, hanem vakmerőség lenne, és ki vagyok én, hogy még egy élettel játsszak. Nehéz elengedni, de így helyes.

A Csodalány tökéletes, kívánni sem lehetne különb babát. Azt gondoltam, mostanra már csillapodik az eufória, de gyanús, hogy ez már marad. A világ legszerencsésebb emberének érzem magam, reggelente ha előtte ébredek, már türelmetlenül várom, hogy felkeljen, mert ahogy ébredés után rám mosolyog, az olyan, mint amikor a szürke téli napok után először rád ragyog a nap. Vagy amikor megsimogatja az arcom a kis kezeivel, a szívem olvadt karamell. Nem ismerek nála kedvesebb embert. (Meg okosabbat, ügyesebbet, aranyosabbat, szebbet. Mert világszép is. Vagy attól is kicsit szebb. Értitek, na.)

A lemaradásait is szépen koptatja, nyilván a 6 hónapos státuszon ismét megbuktunk, de már csak épp hogy, nem is érdekel igazán, látom, hogy mindennek eljön az ideje, ha nem akkor, és nem úgy, nem dől össze a világ. A Dévény torna fantasztikus, akkor látszik mennyire, mikor valamiért egy alkalom kimarad, és a következő után robbanásszerű a fejlődés. Na meg ugye a feneketlen bendő, rendesen szolgáltatja az energiát. Méreteit nézve, senki sem mondaná meg, hogy aprócska, törékeny koraszülött volt.

Anyának lenni csodálatos, minden percért hálás vagyok az életnek. Persze azért senki ne gondolja, hogy minden a helyén van, és esténként szárnyas csillámpóni hátán elrepülök a rózsaszín felhőkkel körülölelt naplementébe. Néha nagyon nehéz. Van, hogy annyira monotonnak érzem az életem, hogy nem tudom megmondani milyen nap van, vagy hogy az előző nap mivel telt. De nem érdekel, ettől nem vagyok hajlandó szar embernek, vagy szar anyának érezni magam. Ez is a közös életünk része, ettől kerek. Számomra döbbenetesen sok szájhúzást, beszólást kapok amiatt is, hogy hetente kétszer pár órát dolgozok, és edzeni járok. Igenis ennyi kell, ki lehet, ki kell néhány órára lépni a babavilágból, hogy visszatérve minőségi időt tudjunk együtt tölteni, hogy az az anyukája lehessek a Csodalánynak, aki lenni szeretnék. És én a világ legjobb anyukája szeretnék lenni. Neki.

Igen, az ötödik hónapról nem írtam. Köszönhetően egy kommentnek, amit nem engedtem ki. Biztos hülyeség, én is tudom. Az volt a lényege, hogy Kicsi halála, és az én babám fogantatása, 'létrejötte' összefügg, és bár nálam hitetlenebb ember a világon nem sok van, mégis megviselt, nagyon sokat gondoltam rá a múlt hónapban. Szinte minden nap eszembe jut, még mostanában is. Végtelen részvétet érzek az anyukája iránt, pokol lehet az élete azóta.

És az emberek, szándéktól függetlenül, néha nagyon otrombák tudnak lenni.

egy cseppnyi csoda

Még mindig nem merem leírni, félek, szétpukkan ez a rózsaszín buborék, és elviszi a szél. Nagyon nehéz nem félni, aggódni minden percben.

Legyen ebből egy nagy csoda, ezt kívánom.

várakozás

Végtelenül elszomorított, hogy nem lettek fagyasztott embrióink. Tudom, hogy a bent lévőkre kellene koncentrálnom, de azért még nagyon sajnálom őket. Számítottam rá, de azért mellbe vágott, na.

Amúgy irtó fosul vagyok, 140 és 160 között ingázik a pulzusom, well, well, nincs lombik sztk nélkül, holnap megyek, nehogy már kimaradjon a havi nyanyahíradó.

Szóval így, ha ezek a kölkök megkapaszkodnak a körülmények ellenére, hát ezeket a jóisten se veri ki a kilencedik hónap előtt.

Legyen így.

punkció és embriótranszfer

A punkció könnyű volt, mint a szél. Teljes nyugalommal készültem rá, ahhoz képest, hogy mennyire szörnyű volt az első, pont annyira nem féltem a péntekitől. Fél nyolcra mentünk, volt reggel egy ultrahang, némi várakozás, és már mehettünk fel. A folyosón két irányba fordultunk Vackorral, ő a 'romi szoba' fel vette az irányt, én meg az előkészítőbe. Mindenki nagyon kedves volt, jó fej lányokkal voltam együtt, viccekkel vezettük le a feszültséget. Harmadikként mentem be, nagyon jó társaság volt a műtőben is, végig nevettünk, és nevetve is aludtam el.

Ébredés után felnéztem, és láttam, hogy két liter sóoldat van bekészítve, ami jó hír, mert csak azok kapnak duplát, akik jól teljesítenek, vagy történik valami extra esemény, igaz, én mindkettőre számítottam, de mégsem voltak rossz érzéseim. 

A kötelező idő letelte után lementem, hívtam Vackor, hogy jöjjön, vártunk egy keveset, és bementünk a dokihoz. Négy lett, ettől kicsit elszomorodtam, mert reménykedtem, hogy több lesz mire a doki közölte, hogy elviselhetetlen vagyok, majd megkérdezte Vackortól, hogy lehet velem együtt élni kedvesen figyelmeztetett, hogy az én állapotomban ez kisebb fajta csoda, végig attól félt, hogy egy sem lesz, és borzasztó csúnya az endometriózis a hasamban, bár most, a kérésem szerint amennyire csak tudta, leszívta. 

Másnap kellett érdeklődni először, alig mondtam ki a nevem, már jött is a felelet, Mici, nagyon jó hírünk van mind a négy a megtermékenyülés jeleit mutatja. Annyira ujjongtam, hogy még a recepciós is velem kacagott. Hétfőn kellett újra telefonálni, egyrészt az embriók miatt, másrészt a punkciós időpont miatt, mert nyilván nem is én lennék, ha nem pont a lehetséges időpontok alatt utazott volna el az orvosom, és várnunk kellett a helyettes döntésére. A jó hír az volt, hogy mind a négyen jól vannak, teljesen egyformán haladnak, ami viszont számomra érthetetlen volt, hogy nem várták meg a blaszto állapotot, hanem már a negyedik napra kijelölték az et napját, és akárhogy kardoskodtam, győzködtek, hogy ez így jó, és punktum.

Tegnap volt a transzfer, helyettes orvosnál lenni pedig olyan, mint a kutya vacsorája. Kilencre mentem, majdnem tizenegy volt, mire mehettünk fel, előtte volt egy előzetes beszélgetés a helyettessel, ami így hangzott 'maga 38 éves kettőt kap'. Kiválasztották a két legszebbet, amik koruknak megfelelően a legmegfelelőbb állapotban voltak, és mondták, hogy ha a többi is így halad, akkor esélyes a fagyasztás.

Felmentünk, jött a szokásos szektás szöveg, 'ugye tudják, hogy milyennek kell itt lenni? hát nagyon boldognak kell lenni! most lesznek terhesek'. Aztán eléggé elfosódott minden.

Ez a doki már lent sem volt szimpi, a műtőben meg kifejezetten durva volt, mind hozzáállásban mind fizikailag, nagyon fájt ahogy csinálta, éreztette velem, hogy esélytelennek tart egy terhességre, ennyit a nagyon boldogságról. Megmutatta a monitoron hová kerültek, ugyanoda, ahova múltkor, kaptam képet, majd odavágta 'na majd a kontrollon kiderül volt-e értelme'. Kedves.

Egy órát feküdtünk kicsit beszélgettünk a lányokkal, ugyanazokkal voltam, mint a punkción egy lányt leszámítva, sajnos neki nem lettek petesejtjei, sőt az is kiderült, hogy nekem, az esélytelen nyomorultnak lett a legeredményesebb az egész folyamat, nyilván a végeredményt ez nem garantálja.

A pihenő után lementünk tele volt a váró, utolsóként kerültem be, pihenjek, gyógyszerek, nyilatkozat, pénteken telefonáljon, hogy lehet-e fagyasztani, mert csak a nagyon szépeket fagyasztjuk.

Utána egész délután nagyon rossz kedvem volt, fájt a beavatkozás helye, tök feszült lettem estére, még Vackorral is összevesztem, pedig nem szoktam soha. Így indult, remélem szebb vége lesz.

Mondtam már, hogy utálom a várakozást? 

2/3

Oké lányok, látom dolgoztok, egy nagyon kicsit kéne még belehúzni, hogy találkozzon a valóság az elképzeléseimmel. Szóval ma estére le kellene mondani az összes programot, és a jobb petefészkemre koncentrálni, jó?

Már el is felejtetem, hogy micsoda fájdalmakkal jár a pontyosodás, annyira fáj mindenem, hogy szó szerint hányingerem van, nyilván ha a várt eredményre gondolok, akkor nem számít, de számolom a perceket a punkcióig. 

Pénteken punkció, nagyon izgulok, de igyekszem nem túlparázni a dolgot, befolyásolni az eredményt úgy sem tudom, csak bizakodni, de azt nagyon. 

De hogy valami jót is meséljek, voltunk a hétvégén kirándulni, kicsit kikapcsolódni a nagy izgalmak előtt. Szuper volt. Ja, nem, de nem is én lennék, ha nem lett volna valami gebasz.

Vasárnap reggel borongós idő volt, de attól egy csomót pancsoltunk, a végére a nap is kisütött, nyugalom, béke, madárcsicsergés. Négy körül felmentünk, mert szúrnom kellett magam, ittunk egy jó kávét, és kiültünk a teraszra. Aztán valami megváltozott. Hirtelen teljesen sötét lett, és láttuk, hogy a puszta felől (egy tanya hotelben voltunk) valami szürke közelít nagyon gyorsan. Először a pára ért oda, hatalmas széllel, majd olyan oltári vihar kerekedett, amilyet még életemben nem láttam, de szerintem más se nagyon. Teljesen szétvert mindent, hatalmas ágak szakadtak le, mindent felborított, láttam repülő borospoharat, majd szépen elkezdte kicsavarni a fákat tövestől. Volt egy hatalmas platán, aminek letörte a szél a felső harmadát, és egy szoba előtt beleállította a földbe. Egy idős pár lakott a szobában, a bácsi úgy megijedt, hogy elesett, beverte a fejét, a mentő vitte el, de arra is órákat kellett várni, mert az odavezető utat is beborították a kidőlt fák. Komolyan, mintha egy filmben lettünk volna. Elment az áram, leállt a vízszolgáltatás, és másnap, mikor elmentünk, még nem tudták megmondani, hogy mikor állítják helyre. Meg kell mondjam, oké, hogy tanyára mentünk, de nem volt egy nagy élmény ez a nagy nomádság, szeretem a modern életem, éljen az áram (soká).

Szóval azt hiszem az a része jól sikerült, hogy ne gondoljak annyit a lombikra, míg féltettem az életem tényleg nem foglalkoztatott, a pontyosodás alakul, drukkoljatok nagyon, hogy pénteken szuper híreket kapjak.

2/2

Az egyetlen rossz hír: már a harmadik napon szétdurrantottam egy eret a hasamon.

Jó, ez így sarkítva van, de azért sokkal nyugodtabban jöttem el, az összes kérdésemet feltettem (kábé ezret), mindre kaptam választ, így már alig maradt szorongani való a hétre (haha).

Úgy néz ki, hogy elkezdett reagálni a szervezetem a hormonokra, az átlaghoz képest még mindig szar, de az első eredményemhez képest komoly változás van, és ennek nagyon, nagyon örülök.

A bal petefészkem már dolgozik, ezen mondjuk meglepődtem, a bal oldalam nagyon rossz állapotban van, a jobb viszont még szuszókál. Úgy hogy most igyekszem arra koncentrálni, hogy legyen kedves őméltósága is tenni a dolgát, jó lenne, ha nem csak a baloldali két tüszőből gazdálkodnánk, annyira reménykedek benne, hogy minden eredményem ellenére a fagyasztóba is fog jutni gyerek, kicsit sem bánnám, ha ez lenne az utolsó (eredményes) stimuláció az életemben.

Legyen így.

2/1

Kezdjük a jó hírrel. Nyertem 1475 forintot a lottón. Ennyi.

Tegnap reggel nyitásra mentem a Kaáliba, mire odaértem már az udvaron kígyózott a sor, ehhez képest villámgyorsan túlestem a vérvételen és a vizsgálaton, és mehettem is dolgozni. Késő délelőttre hívtak vissza, hogy megbeszéljük a továbbiakat.

Mikor benyitottam már gondoltam, hogy gáz van, a dokim ha bármilyen kétsége van, azonnal konzulenst hív, és az semmiféleképp nem jelent jót, ha nem egyedül ül az irodájában. Kurva szar lett a véreredményem, minden, mondom minden hormonom szar, messze a határértéktől, még a tsh is romlott, ennyit a nagy szelén szedésről. Nyilván először ezt közlik, és csak aztán kérdezik, hogy te mégis miket szedtél mostanában. Persze kiderült, hogy mindez a fogamzásgátló miatt van, de akkorra már lábon kihordtam egy agyvérzést. Megbeszéltük, hogy tablettát szedek, leegyeztettük meddig szedjem, leíméleztük, de azért a frászt hozza rám. Ja, akkor megoldható, csak más gyógyszerekkel. Tettem fel egy csomó kérdést, de egyikre sem válaszoltak. Csak a szokásos. Kaptam recepteket, változott a protokoll, pénteken első kontroll.

Igazából még bele sem kezdtünk, de nálam már beszakadt a cérna, annyira elment a kedvem az egésztől, pillanatnyilag nem látom értelmét hadakozni a természettel. Ha nem lesz gyerekem, hát nem lesz, mi a fenének erőlködök rajta, mikor a szervezetem minden sejtjével tiltakozik ellene.

Délután igyekeztem nem gondolni erre, de hát a szorongások királynőjét nem lehet legyőzni, éjjel álmomban Vackor három kisfiúval egy csónakban ült, és elnyelte őket egy piszkos tó vize, jaj nagyanyám hányszor mondta, kislány, a piszkos víz nagyon rosszat jelent. Haha, jól elrendeztem magamban a témát, egyes, ülj le.

Szóval így indulunk neki a következőnek, hát, innen lesz szép nyerni.

2/0

Tegnap délután bementem a Kaáliba, leadtam a ciklusindításhoz hiányzó leleteket. Már azzal kezdődött, hogy az egyikük szó szerint tátott szájjal bámult rám, értem én, hogy meglepődött, mert hát terhesen jöttem el onnan, de gondolom, hogy nem én vagyok az első ember a földön aki elvetélt, lehetne egy kicsit disztingválni.

Lefénymásoltam nekik mindent, annyi munka lett volna vele, hogy be kell rakni a mappámba, és még így is éreztették velem, hogy mekkora nagy szívességet tesznek. Az időpontkérésről meg ne is beszéljünk, húsz ember előtt oktattak ki, hogy nehogy már én tudjam, hogy mikor fogok menstruálni, hiába mondtam, hogy fogamzásgátlót szedek, percre pontosan ugyanakkor jön meg minden hónapban. Mikor harmadszorra kértem, akkor végre beírtak, de azért még a végén odaszúrta, úgyse akkor fog megjönni. Hát köszönöm szépen. Már el is felejtettem, hogy milyen cukik. 

Szuper indítás volt.

vérzivatar

Na, megvolt a véradás. Reggel tök nyugodt voltam, de aztán Vackor annyira felidegelt a kérdéseivel, hogy mire odaértünk már habzott a szám. Akkora egy idióta vagyok amúgy, képtelen vagyok ezt a vérnyomás kérdést kezelni. Otthon tök jó értékeket mérek, már a háziorvosnál is tűrhető, de idegen helyen egyszerűen megbolondulok, a végletekig hergelem magam, valamiért irreális félelmeim vannak az ilyen helyzetektől. Aztán persze mindenhol jól lebasznak, hogy kezeletlen a vérnyomásom, hazudok a gyógyszerszedésről és a többi, ez tovább generálja a szorongásom, és egyre rosszabb értékeket produkálok. Konkrétan tegnap alig engedtek fel a véradásra annyira csodás vérnyomást és pulzust mértek. Szuper. Nyilván ott is jól leosztottak, gondolom pénteken a belgyógyásznál már a mentő visz el agyvérzéssel.

A véradás nem egy nagy dolog valóban, csak nem kell odanézni. Utána viszont elég rosszul lettem, egy tíz percet biztos kamilláztam, legyezgettek meg hideg vizes ronggyal törölgettek. Aztán úgy éreztem, hogy kurva kemény vagyok, és bementem dolgozni. Kár volt. Egy óra felé éreztem, hogy oké, most még talán haza tudok vezetni, és utólag fel is tudnám magam pofozni érte, hogy ilyen állapotban vezettem. Mindegy, hazaértem, aludtam, késő délután aztán éreztem, hogy megmaradok, ettem egy csomót, ittam egy csomót, este két pohár vörösbort is, és reggelre kutya bajom volt.

Azért erős a gyanúm, hogy én ott egyhamar nem fogok kitüntetést kapni a rendszeres véradásért.

visszaszámláló

Holnap reggel megyünk vért adni, hogy végre meglegyen a virológiai igazolásunk. A pofám leszakad a témától továbbra is, a legolcsóbb helyen is tizenhétezer lenne fejenként, de van olyan labor ahol volt képük harmincnyolcezret elkérni. Kicsit be vagyok fosva, sosem adtam még vért, nálam mondjuk csak Vackor fél jobban. De igyekszem úgy felfogni, hogy a kellemest (haha) a hasznossal (mánimánimáni), amikor kicsi békámat műtötték két egység vért kapott, hát most visszaadjuk, még a vércsoport is klappol.

Aztán pénteken belgyógyász, és ha a héten minden rendben megy, akkor kész is vagyunk, már csak le kell adni a leleteket, és egy hónap múlva felülünk a hullámvasútra. Megint.

Ja, ő az új lakó* a munkahelyemen, már kezdtem örömködni, hogy miattam jött, erre az egyik beosztottam bejelentette, hogy terhes. 

*Meg nem nevezett okok miatt az állatot Köcsögnek neveztem el.

nyanyahíradó avagy orvosos kalandjaim

Megboldogult lánykoromban sosem értettem, hogy anya miért fél a nőgyógyásztól. Egy helyre jártunk, és mindig késve indultunk, mert szegény százszor visszaszaladt, annyira ment a hasa az idegtől. Már értem. Tegnap egész nap fúria voltam, hergeltem magam, délutánra jól el is fáradtam a hisztiben, elaludtam ahogy hazaértem, negyed hétkor keltem fel. Ma reggel már ébredés után százötven volt a vérnyomásom. Well done.

Én vagyok az a bolond, aki lakatot tesz a lakatra, biztosat a biztosra. Két hét múlva megyek ez 'első' megbeszélésre a Kaáliba, most minden kicsit más lesz a fogamzásgátló miatt, oda is időben akarok menni, hiába csak júliusra van időpontunk, és naná, hogy az Intézet előtt meg muszáj volt megnézetnem magam a saját dokimmal. Ilyen vagyok, de a dokim már meg sem lepődött.

Van egy kis ciszta, illetve a mérete alapján még cisztának sem nevezhető, és ez volt az egyetlen rossz hír. Amúgy minden rendben volt, szerencsére, semmi nem lett jobb, de rosszabb sem, és ez nekem csodás eredmény. A méhem méretében és állapotában a régi, a görény kis petefészkeim meg mögötte lapulnak. Mondta is a doki, hogy igazi művészet lehetett onnan petesejteket leszívni, én meg arra gondoltam, hogy hálistennek én ezt átaludtam. Tartanék már ott, hogy jól meg vagyok pontyosodva, aztán oldják meg a leszívást, kit érdekel, hogy kínoznak, ha alszom. Nehéz a nyomorultak különleges testi adottságúak élete.

Egyébként fogamzásgátlót szedni egyelőre úgy tűnik, hogy jó ötlet, vagyis úgy okoskodtam ki, hogy attól lehet a javulás, amit érzek. Kár, hogy nem a dokimnak jutott eszébe. Jövő héten megint megyek, akkorra meglesznek az eredményeim, meg kértem beutalót mammográfiára (menjetek ti is, nem nagy dolog, a mellrák kegyetlen betegség, ne adjatok esélyt neki), imádok oda járni (nem), na.

Aztán nagy boldogságomban, hogy jó híreket kaptam, alaposan kivizsgáltak potom pénzért, ráadásul végeztem tizenöt perc alatt, elmentem a helyi véradó állomásra kémkedni. Valakinél olvastam, hogy lehet HIV/hepatitis igazolást kérni véradás után, és ki akartam deríteni, hogy nálunk is így van-e. Kettőnknek a Kaáliban az új rend szerint egy csomó pénzt kéne érte fizetni, igyekszem mindenre megtalálni a tébés kiskaput. Bementem, elmondtam ki vagyok, mi vagyok, mihez kellene, nagyon kedvesek voltak, és nagyon felháborodtak, hogy ott fizetni kell ezért. Mondták, hogy minden további nélkül kiadják a szükséges igazolásokat, sőt, már cipeltek is volna be, hogy meg is csinálják. Szuper. Egyébként májusban fogunk menni, mert az elveszett naivságommal úgy számoltam ki, hogy a legsötétebb forgatókönyv esetén is legalább három lombikra lesz így érvényes. Elmeséltem a történetet a tesómnak és a barátaimnak, úgy belelkesültek a hír hallatán, hogy mindannyian eljönnek velünk vért adni. ❤

A délutáni fogorvos már csak hab volt a tortán. Leszedték a fogkövem, kipolíroztak, kicsit fehérítettek, megdicsértek, hogy milyen szuper fogaim vannak, és mehettem is.

Este fröccs szerda,

Sose rosszabbat. De tényleg.

abszurdisztán

Szombat óta fáj a vesém. Nem kicsit, nagyon. Ma felhívtam az urológiát, persze elhajtottak a kurva anyámba addig nem mehetek oda, míg nem pisilek véreset, és nem fetrengek a görcsöktől. Mindjárt adtak is időpontot május 23-ra. Hát muhaha. Próbáltam magánrendelésre időpontot kapni, mához két hétre tudtak volna helyet adni. Van itt lóvé, ha már magánrendelésre sem lehet bejutni, mindjárt meg is nyugodtam, hogy hasít az ország. Délután elszaladok a háziorvoshoz, ők szerencsére segítőkészek voltak, csinálnak tesztet, és majd meglátjuk. Egyébként a tébés időpontot azért beírattam, sőt kértem Vackornak is, mert szóltak a Kaáliban, hogy amit eddig meg lehetett tébére csináltatni náluk, az januártól már nem támogatott, első körben a HIV/hepatitis vizsgálatok tizenhétezer, fejenként. Tényleg a pofám leszakad. Úgy számoltam, hogy a tébés lombik vizsgálat és gyógyszer költsége úgy kétszázezer forint volt, most akkor mennyi lesz? És ha nem sikerül, akkor az őszire hétszázezret fogunk fizetni? Vajon öreg vagyok ahhoz, hogy keressek magamnak egy sugardaddyt?. 

Apa megint kórházban van, addiktológián. Egy csepp jó a rosszban, hogy önként vonult be, és kábé ennyi a jó a történetben. Nagy ívben tesznek rájuk, mindenki agyon van szedálva, ma olyan jól sikerült változtatni a gyógyszerein, hogy a tegnapi optimista, meg akarok gyógyulni hozzáállásból agresszív, én nem ide való vagyok felfogás lett. Well done. Az is iszonyat mellbevágó, hogy két ügyvéddel és egy orvossal van egy szobában, a pia tényleg minden rétegben tarol, mondjuk az orvos szegény a legelborultabb, éjszakánként meztelen randalírozik, tömény fosszag van, és a nővérek csak ordítva tudnak kommunikálni. Szörnyű. Annyira drukkolok neki, hogy kibírja, de egy csoda lesz, ha nem lép le idő előtt.

Miért is fizetünk tébét? 

mélységből

Úgy érzem, hogy kezdek végre észhez térni. Ez is eljött.

A műtét (hívjuk így) után kurva szar volt, mostani eszemmel nézve, hihetetlen módon el volt borulva az agyam. Fájt mindenem, de úgy, hogy napokig aludni sem tudtam, fura kényszerképzeteim voltak. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az ételt, mert nem tudtam életben tartani a gyerekem (ez iszonyat beteg, én is tudom), rengeteget bőgtem, leginkább a fürdőszobában, valamiért a vízcsobogástól rögtön bőgnöm kellett. Én bömböltem, folyt a víz, és hallgattam ahogy a szomszéd ordítva püföli a gyerekét, és arra gondoltam, hogy lám, neki mégis adott gyereket az élet.

Visszatért minden régi ismerős fájdalom, helló endometriózis, erre kértem fogamzásgátlót, vicces, hogy nem lehet gyerekem, de még mellette kétféleképpen védekezünk, mondjuk ezen már legalább tudok röhögni. Némi kellemetlen utóhatás miatt újra Bromocriptint kellet szednem, és amennyire utáltam szedni ősszel, esküszöm most az kezdte helyre rázni az agyam. Napról napra jobb lett, mondhatnám, hogy már tök rég óta nem bőgtem, de szombaton a Vackor szervezte romantikus vacsorán még bőgicséltem kicsit, igen, az étteremben, jó nagy troll vagyok, na.

Tegnap végre valahára megjött, holnap kezdem a fogamzásgátlót, ami remélem javít az állapotomon, ha mást nem is, de legalább nem leszek instabil hormonbomba, talán enyhülnek a fájdalmaim, meg jó lenne, ha nem romlana tovább mindaz, ami már így is eléggé leharcolt.

Április végén megyek "első" konzultációra a Kaáliba, érthető módon nem is azon izgulok, hogy majd mi lesz, hogy lesz, sikerül-e, hanem hogy olyan állapotban legyek júliusra, hogy belekezdhessünk. 

Mert mindig van min izgulni, legyen minden rendben, ezt kívánom.

hogy veszítsünk tenyéren keresztül másfél liter vizet fél perc alatt

Ha rólam van szó, azt kell mondjam, hogy az élet vicces kedvében van, nem bánnám már, ha csak simogatna, és máson kacagna.

Reggel voltam a Kaáliban, kongott az ürességtől, csak én vártam vérvételre, pikka-pakka levették a vérem, és már mehettem vizsgálatra. Az ultrahangon megint izgultam, ez a doki mindig olyan aggodalmas arcot vág vizsgálat közben. Mondta, hogy olyan nagy a méhem, hogy alig lehet egyben a képernyőre varázsolni, aztán némi kutakodás után csak meglett a petezsák is. Elég magasan van, ahogy én meg tudtam állapítani, pont ott, ahová az embriókat tette. Sosem láttam még ilyet, egy kis fekete folt, fene se tudja miért, én azt hittem, hogy olyan kis ragyogó lesz, mint a kiscsillagok. Persze nem derült ki a létszám, talán majd a jövő héten a saját dokim megmondja, de minden rendben, megölelgettek, megpuszilgattak, a hormon miatt majd hívnak, menjek isten hírével. Jó.

Másfél óra múlva hív a doki, hogy annyira magas a hcg, hogy az ő gépük már nem tudta lemérni, mert csak tízezerig mér, és ettől magasabb, szuper érték. De. Mikor is megyek a dokimhoz? Mondom jövő hét kedden. Hát, izé, nem mennék hamarabb? Kérdezem, hogy miért. Hát, mert hogy olyan krikszkrakszos a méhem, és hogy a másik doki is megnézhetné meg izé. Aztán már mondtam neki, hogy ne tereljen, mondja meg, hogy mire gondol. Végülis ő arra gondol, hogy azért is lehet, hogy ilyen magas, mert méhen kívüli. A frászt hozta rám, kérdezem tőle, hogy mégis hogyan lehetséges ez, nekem nincs petevezetőm, akkor hol van, a hasüregben, és hogy jutott oda ki? Ja, nincs? Egy sincs? Mondom egy sincs. Ja, akkor nem méhen kívüli. Viszont akkor ikerterhesség. Minden rendben van.

Bakker, olyan ideg ért el, hogy még most is remegek. Kellett ez?

Legyen már jövő hét kedd.

csak csendben, csak halkan

Néha úgy érzem, a földet a várakozás viszi előre, ha nem lenne éppen min izgulni, lehet, hogy a világ sem létezne tovább.

Normál időszámítás szerint múlt hét hétfőn kellett volna megjönnie, de ha a transzfert nézem, akkor szerdán, esetleg csütörtökön. Fájt, görcsölt a hasam, úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban megjöhet, vártam (várta a fene, de úgy éreztem jönni fog), vártam, de nem jött. Pénteken összeszedtem a bátorságom, vettem tesztet, és elhatároztam, hogy ha letelik a kiszabott idő, azaz vasárnap, akkor majd megcsinálom.

Szombaton, naná hogy nem bírtam tovább, szóltam Vackornak, hogy csináljuk meg, kicsit mérgelődtem, hogy nem annyira érzékenyet adtak, mint amit kértem, de mindegy alapon nekifogtam.

Valahogy úgy képzeltem el ezt az egészet, hogy majd állunk a teszt felett meghatottan, kicsit sírdogálva az örömtől, és ez lesz az egyik legmeghatóbb emlékünk. Na persze. Ehhez képest megcsináltam, és döbbenten láttam, hogy negatív. Vackor megölelt, én meg kezdtem volna elpakolászni, kidobni a dobozt, erre amikor fognám meg, hogy kidobjam, akkor vettem észre, hogy hoppá, ez már nem negatív, hanem halvány pozitív. Annyira megdöbbentem, hogy csak annyit bírtam kinyögni, 'baszki ez pozitív'. Ennyit az emelkedett hangulatról, meg a pátoszról.

Jót nevettünk az egészen, és nyilván nagyon, nagyon boldogok voltunk. Vasárnap megismételtem a tesztet, egy szuperérzékennyel, az már ordítóan pozitív volt, fel sem fogtam, és még most sem, annyira hihetetlen boldogság ez. Vackor a legédesebb, legszuperebb pasi a világon, vasárnap azt mondta nekem, hogy 'elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy gyerekünk lesz, de annak még jobban örülök, hogy te leszel az anyja'. Imádom. ♥

Ma voltam a Kaáliban vérvételen, mind nagyon kedvesek voltak, szájról szájra járt a hír, annyira örültek ők is. Ahogy meglett az eredményem ketten is jöttek azonnal, hogy szuper az érték, a cuki még azt is megsúgta, hogy annyira jó, hogy meglepetés is lehet. A dokim is őszintén örült, mondta, hogy jövő héten megismételjük a vérvételt, lesz ultrahang is, és igen, annyira magas a hcg, hogy előfordulhat, hogy ketten vannak.

És amikor már azt hittem, hogy a jó hírek után megszáll a nyugalom, hát most megint nagyon izgulok, hogy minden rendben legyen egy hét múlva, és hogy végre tudjam már, hányan is vagyunk a hófehér bőrkötésben.

a szorongás királynője

Múlt hét pénteken lezárattam a táppénzem, mert magamat ismerve tudtam, hogy jobb lesz nekem ezen a héten, ha dolgozom.

Nagyon jó döntésnek bizonyult, még csak nem is fél napokat dolgozom, ahogy terveztem, hanem tolom teliben a napokat, persze nem barom módon, csak annyit, amennyit kényelmesnek érzek, igyekszem a józan ész határain belül mozogni.

Még a transzfer után elhatároztam, hogy teszek én nagy ívben a 18%-os sikerességi rátára, hiszen a szőke nők íratlan logikai törvénye alapján nekem pont 50%-om van a sikerre, és persze pont ugyanennyi az ellenkezőjére is. Azt is megbeszéltem magammal, hogy nyilván az a verzió is benne van a pakliban, hogy nem sikerül, ezt el kell fogadnom, az élet megy tovább, úgy éreztem mindkét eshetőség a helyén van bennem.

Nos, a gúnyos kacaj, amit az előző mondatok elolvasása közben hallotok, az bizony a tudatalattimhoz tartozik. A nappalok tök rendben vannak, de az éjszakák...

Szörnyű álmaim vannak, az elmúlt másfél hétben szinte minden éjszaka arra ébredtem, hogy álmomban ülök a vécén, és bámulom a piros vérem, ilyenkor persze nagy szívdobogások közepette kiloholok ellenőrizni, hogy csak álom volt-e. Egyszer azt álmodtam, hogy a megkérdezésem nélkül elvették a babákat, mert rossz lett a genetikai vizsgálat, annyira sírtam álmomban, hogy arra ébredtem, hogy zokogok. Tegnap éjszaka meg az volt, hogy nagy boldogan mentem a dokimhoz, hogy sikerült, és csináljon ultrahangot, és az uh után azt mondta, hogy a semminek nem kell így örülni.

Ennyit az önismeretről. Kurva lassan telik ez a hét, említettem már?

blogfalu

Közhely, de tényleg nagyon kicsi a világ. Vagy inkább még annál is kisebb.

A véletlen úgy hozta, hogy két olvasóm is az utamba akadt,  úgy alakult az élet, hogy rá kellet jöjjek, hogy kik ők, és mi újság velük.

Az egyikükről még a nyáron derült ki, hogy olvas engem, és az is, hogy ezer éve ismerjük egymást, pontosabban ő nem tudta, hogy én ismerem, míg nem üzentem a blogban neki, így éreztem ezt korrektnek, hogy joga van tudni, hogy ismerem őt. És most olyan rossz híreket kaptam róla/rólad, remélem, hogy a tizede sem igaz, hogy csak a mocskos faluszáj kavar, tudom, hogy nagyon beteg/beteg vagy, nagyon sok erőt is kitartást kívánok neki/neked, tudd, hogy minden nap gondolok rád.

A másikukkal meg a Kaáliban találkoztam, megtisztelt azzal, hogy a saját nevével iratkozott fel hozzám, nem egy tucat neve van, és amikor az intézetben ordítva nem túl diszkréten szólították, egyből felkaptam rá a fejem. Sok sikert kívánok neked, szerintem perpillanat egy cipőben járunk, sokat gondolok rád, és nagyon drukkolok!

embriótranszfer

A hétvége maga volt a pokol. Feltételezem némileg túlstimuláltak, fetrengtem a fájdalomtól, megbolondult a vérnyomásom és a pulzusom, szörnyű, indokolatlan félelmeim voltak. Csak a gyávaságom tartott vissza az ügyelettől. Aztán erőt vettem magamon, mondtam Vackornak, hogy sétáljunk egy nagyot, hátha segít, és láss csodát, tényleg sokkal jobban lettem utána.

Hétfőn 10:30-ra mentem, persze a parkolóba nem fértem be szokás szerint, de elcsíptem az utolsó szabad helyet az utcán (az élet apró örömei, ugye), volt még időm, játszottam néhány szókeresőt a telefonomon, és bementem.

A váróban nem volt ülőhely, és egyetlen férfi sem érezte szükségesnek, hogy átadja a helyét, így álldogáltam majd' egy órát. Aztán behívott a doki, elmondta, hogy két híre van, van két csodálatos, tankönyvi embriónk, viszont a másik kettő lemaradt, még fagyasztásra sem javasolja őket. Nyilván a második hírtől elszomorodtam, nagyon bíztam benne, hogy ha mégis szükséges lenne, akkor tortúra nélkül is mehetünk a következő beültetésre. Sajnos ez elúszott, de onnantól már csak a két bajnokra koncentráltam. Hárman vártunk aznap nála transzferre, miután mindhármunkkal beszélt, felmentünk, átöltöztünk, és vártunk.

Hát, sok új, negatív hírrel gazdagodtam, kicsit szét is pukkant az a rózsaszín álomvilág amiben addig éltem. Következő hónaptól majdnem duplájára emelkedik az akciós lombik ára, számunkra ez innentől elérhetetlen, marad a tébés út, el is határoztam, hogy kérek még egy harmadik időpontot, mindjárt kaptam is 2018(!) áprilisára. Mindenki aki ott volt (közben szaporodtunk) a sokadik lombikjára jött, ennek a Kaálinak a legrosszabb a sikerességi rátája, 18% mindössze, teljesen elzárkóznak azoktól az újdonságoktól, amivel ezen lehetséges lenne javítani. Ez azért nem tett boldoggá.

Aztán szólítottak, én voltam az első, nagyon hamar megtörtént, vegye fel a maszkot, feküdjön föl, lemossuk, mondja a nevét, ott jó lesz, megvannak, tényleg bent vannak, csússzon át, vegye le a maszkot, íme egy sztárfotó. Persze a fotón sok minden nem látszik, olyanok, mint az első csillag a sötét égbolton.

Egy órát kellett feküdni, közben jól elbeszélgettünk, akkor már vidámabb témákról, meg hát ugye csak nők vagyunk, jól kitárgyaltuk, hogy itt van a legbunkóbb legmogorvább műtős személyzet akivel valaha találkoztunk. Miután felkeltem, megkérdeztem, hogy szabad-e már elmennem pisilni, a kedvenc nővérem válasza: 'Nem, most majd kilenc hónapig tartogatni fogja.' Hát, én is puszillak.

Felöltözés után üldögéltünk egy fél órát a váróban, aztán bemehettem a dokihoz, írt még hormonokat (hurrá), elmondta, hogy ne dolgozzak, pihenjek a héten, jövő héten pedig már dolgozhatok is, csak ne terheljem magam nagyon.

Hát így. Kicsit nyígós lett ez a bejegyzés, nehezen szántam rá valamiért, összességében a ET nem volt olyan rossz élmény, mint a punkció, a doki előtt le a kalappal, nagyon ügyes volt, semmit sem éreztem az egészből. A hormonozást továbbra is nehezen tolerálja a szervezetem, nagyon magas a vérnyomásom, illetve már nem annyira, de cserébe kóválygok az extrára emelt gyógyszertől, meg megbolondít az állandó pisilhetnék.

De mindez egy másodpercig sem fog számítani, ha...

csak csendben, csak halkan

A fantasztikus négyes tovább hasít. ;)

punkció

Előre szólok, hogy ezt a bejegyzést nem Vackor Mici írja, hanem Totálhormoni BőgőMelinda.

Hétfőn voltam az utolsó vérvételen és ultrahangon, amikor is minden rendben volt, már mint orvosi szempontból, mert én már a pontyosodástól elég rosszul voltam. Nagyon hányingerem volt, meg fájt a derekam, amire az volt a válasz, hogy ez egyrészt normális, másrészt 'pont úgy nyavalyogsz, mint anyám'. Oké.

Kedden egész nap suliban voltam, hezitáltam, hogy elmenjek-e, de végül jó döntésnek bizonyult, érdekes témák voltak, plusz ez volt az utolsó alkalom, kaptunk oklevelet, volt gálavacsora, agyon vagyok iskolázva.

Szerdán reggel fél nyolcra mentünk, indokolatlanul jó kedvem volt, volt némi csúszás, megnéztek ultrahanggal, minden okés, mindenki a helyén, tényleg van némi endometriózis, de majd azt is jól leszívják, ha már megkaparintották a lényeget.

Aztán jól elfosódott minden. Tele vagyok hormonnal, borzasztó érzékeny voltam/vagyok, annyira szörnyű volt az egész. Felmentem, megmutatták mit kell felvenni, aztán várjak.

Kezdődött azzal, hogy kitettek nekem egy olyan hálóinget, ami enyhén szólva nem ért be, tudom, hogy ez semmi, de ott, akkor ezen már úgy kibuktam, hogy öt percet sírdogáltam. Nyilván kicseréltettem, kicsit vágták a pofákat, oké.

Bekerültem a műtőbe, lebasztak egy papír miatt, ami nem lett kitöltve, hogy mit képzelek magamról, oké, aztán lebaszott az a nő is, akinek ezt ellenőrizni kellett volna, hogy mit képzelek magamról, majd lebaszott egy harmadik nő is, hogy miért nem vetettem le a körmöm a jobb mutatóujjamról, oké. (Itt csendben megjegyezném, hogy a kutya nem mondta, hogy le kellene, az előző műtétnél levetettem, akkor a műtőben azt mondták, hogy többet ne tegyem, felesleges.) Szóval hárman jól kiosztottak, majd mielőtt elaludtam szóltak, hogy most legyek nagyon boldog. Köszi.

Ébresztés után, nagyon hamar éber lettem, és olyan zaklatott is, hogy képtelenek voltak 155 alá húzni a vérnyomásom (itt ismét csak megjegyezném, hogy mint kiderült, nem olyan gyógyszerekkel próbálkoztak, ami erre alkalmas, igen, wtf.), amit a gyógyszerek mellett olyan bátorító mondatokkal segítettek, mint 'nem igaz már, hogy képtelen lenyugodni', 'már rég nem kéne itt lennie', és még sorolhatnám.

Aztán nagy nehezen leengedtek az orvoshoz, aki szintén jól kiosztott. Azt mondta, hogy kezeltessem magam, mert nem vagyok normális, mert állítólag félálomban azt mondtam neki az 'ugye hogy túl lehet ezt élni'-re, hogy megcsináltattam a pillám és a szemöldököm, ha hibáztak volna is szép halott lennék. Őszintén szólva, erre nem is emlékszem, de magamat ismerve akkor adok ilyen választ, ha a kérdés is ilyen. 

Ez még rendben is lett volna, de aztán kifejtette, hogy ha nem kezeltetem magam, majd terhesség alatt jól meg fognak műteni, meg hogy 23 hetesen kiveszik belőlem a gyereket, meg ilyen és ettől borzasztóbb dolgokat, még most is alig tudok írni a bőgéstől, ha csak eszembe jut. Teljesen kikészültem. 

Az az egészben a durva, hogy tegnap annyira agyon szedáltak, hogy le sem esett, egész nap aludtam, csak reggel agyaltam, hogy ez mit is mondott. Nyilván kisírtam a szemeim a tesómnak meg a házi orvosomnak is, ők is teljesen ledöbbentek, próbáltak nyugtatni, de ezek után kurva nehéz. Tudom, érzem, hogy hülye vagyok a hormontól, de a józan eszem maradéka is azt súgja, hogy ez indokolatlan és durva volt.

Ja, hat petesejt lett, és ma a laborban azt mondták, hogy úgy néz ki, négyből lesz is valami. Hétfőn embriótranszfer.