egyharmad

Hihetetlen, hogy eltelt egy hónap, mióta nem írtam, sokszor akartam, hogy a büdös kölöknek ha szemtelen lesz megmutathassam, hogy milyen kemény út vezetett hozzá mert bízom benne, hogy egyszer majd jó lesz ezeket a bejegyzéseket elolvasni, de annyi rossz dolog is történt, hogy mindig attól féltem, ha leírom, elillan.

Van felénk egy mondás, lehet, hogy írtam már, 'fél, mint cigány a jótól', ezt mostanra én is megtanultam. Minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy a mennyben vagyok, egy pillanat alatt a pokolba kerültem.

Vasárnap volt, amikor hazaértünk a nyaralásból. Szuper nyaralás volt, jól éreztük magunkat, körbe tekeregtük a Balatont, pihentünk, kirándultunk, jókat ettünk, élveztük egymás társaságát. Mégis, másfél hét után jó volt hazaérni, cicázni, henteregni a saját kanapénkon. Este, még lefekvés előtt kimentem pisilni, és akkor valami nagyon furcsát éreztem. Lenéztem, és láttam, hogy minden csupa vér, nagyon sok, piros vér. A pillanat, mikor a legrosszabb rémálmod valóság lesz. Nem is igazán emlékszem mi történt utána, hogy öltöztem fel, hogy értünk be a klinikára. Az ütött először fejbe, hogy be kellett részletesen számolnom a történtekről a portásnak, csak azután engedett fel, harmadik emelet, terhespatológia. Terhespatológia, még kimondani is szörnyű.

A liftben még nem sírtam, a folyosón már nagyon, egy kedves szülésznő várt, kérlelt, hogy ne sírjak, nem lesz baj, nem nyúl hozzám, de meg kell néznie a bugyimat. Ez annyira megdöbbentett, hogy befejeztem a bőgést, megnézte, újra elmondta, hogy nem lesz baj, felhívta az ügyeletes orvost, és leküldött az ultrahangba. Az ügyeletes orvos a cuki szomszédom volt, aki az egyik legempatikusabb orvos, akit ismerek. Mondta, hogy meg fog vizsgálni, nem kapcsolt villanyt, gondolom, hogy ne érezzem magam annyira nyomorultul, egy monitor világított, és én megint azon az ágyon feküdtem, ahol egyszer már megmondták, hogy meghaltak a babáim.  Nincs kifejezés erre az iszonyatra, újra zokogni kezdtem, képtelen voltam a monitorra nézni, és akkor CukiDoki azt mondta, nincs baj, van szívhang, zárt a méhszáj, pont olyan, és akkora amekkorának lenni kell. El sem hittem, hogy ilyan csoda létezik. Kimentem, elmondtam Vackornak, összekapaszkodva sírtunk a megkönnyebbüléstől. Három napig voltam kórházban, az első éjszaka egy percet sem aludtam, óránként jártam a mosdóba, hogy lássam, nem vérzek már. Három napot töltöttem bent, őskori körülmények között, vizsgálatok nélkül, a saját gyógyszereim szedve, de legalább teljesen képzett lettem a roma szokásokból.

Következő csütörtökön voltunk a kontroll vizsgálaton, Vackor először látta a babát, csodálatos élmény volt, túlzás nélkül mondhatom, hogy a föld fölött lebegve töltöttük a következő pár óra hosszát.

Aztán a vérzés újra elindult. Először el sem hittem. Nem mentünk kórházba, már tudtam, hogy felesleges, úgysem csinálnak semmit. Vártam, vártam, de ez most nem akart múlni, míg a előző egy pillanatról a másikra megszűnt, ez a vérzés másnap sem csillapodott, csak abban bíztam, hogy a mennyisége jóval kevesebb. Felhívtam a dokimat, aki megnyugtatott, legyek türelemmel, el fog múlni, de bármikor hívhatom, bármikor bemehetek hozzá vizsgálatra, ne féljek, minden rendben lesz.

Igaza lett, de azt a két napot senkinek sem kívánom. Csak az mentett meg a totális tébolytól, hogy abban a pontban, ahol a beágyazódást éreztem annak idején, időről időre érzem, hogy a kicsi jelen van, apró szurkálódások formájában. Nagyon nehéz volt. Igazából azóta sem nyugodtam meg teljesen, nincs óra, hogy ne jusson eszembe, nincs pisilés félelem nélkül, még mindig rettegve pillantok rá a papírra minden egyes alkalommal. Szorongások királynője, ki más.

A héten voltak az első genetikai ultrahangok, kétszer csináltattam meg. Első alkalommal egy genetikus professzornál voltam, hatalmas tisztelet övezi a szaktudása miatt, a saját orvosom is hozzá járt a terhességei alatt. Nagyon alapos munkát végzett, egy óra hosszát voltam bent nála, és ezt az időt szinte végig az ultrahangos vizsgálattal töltötte. Annyira izgultam, hogy a nővérnek kellett rám szólni, hogy feltűnt-e, hogy velem szemben egy óriási képernyőn esetleg nézhetném a gyerekem. Hát nem tűnt fel. Fantasztikus volt, minden kis milliméterjét átböngészte, mindenét lemérte, hallgattuk a kis szívét, le sem lehet írni az érzéseket, amiket ott éreztem. Vettek vért, a professzornak van egy különleges vértesztje, ami állítólag pontosabb, mint a  többi anyai vérből történő teszt, sehol máshol nem csinálják. Az ultrahang alapján az eredmény a 27 évesek közé sorolt kockázat szempontjából, a vérteszt eredményére sajnos egy csomót kell várni, de csak azért, hogy mindig legyen min izgulni, remélem jó eredményt kapok.

Másnap mentem a klinikára, ahol először elhajtottak a picsába, mert a professzor után minek ez a vizsgálat nekem, és egyébként is hogy képzelem. Órákat vártam a dokimra, aki operált, mikor elmondtam neki, hogy mi történt, nem kicsit borult el az agya. Eddig sem szerettek ott egyikünket sem, ezek után meg pláne, de némi balhé után soron kívül behívtak, míg le nem feküdtem a dokim szúrós szemmel pirította a nővért, utólag ezen azért nagyon röhögtem. (Ja, és ha nem lép közbe, kiderült, hogy a következő genetikai ultrahangról már le is húztak, csak a parádé miatt kaptam időpontot, nem erős ez kicsit?) Nem akarok túlozni, talán másfél percig tartott a vizsgálat, egyébként a klinika legjobb ultrahangosa csinálta, hasonló adatokat kaptam, picit nagyobbnak mérték a kicsit, és vékonyabbnak a nyaki redőt, de ez a vizsgálat is jó eredményt hozott. Ettől függetlenül mennem kell genetikai tanácsadásra, mert 872 éves vagyok. Kértem oda is időpontot, mivel ismertem a nővéreket ott is a professzorhoz írtak be, mert megsúgták, hogy a másik doki az amniocentézist elutasító kismamáknak halott babák fotóit mutogatja. Ezt inkább nem is véleményezem.

Sűrű hetek voltak, nem jöhetne most már egy kis nyugalom? Még mindig nem merek örülni a terhességemnek, még mindig nem merem elhinni, hogy egy kis élet növekszik bennem, már bűntudatom van, hogy nem merem szeretni a gyerekem. Lesz ez jobb?

Azt még el szeretném mesélni, hogy többeteknél olvastam, hogy mi legyen a felesleges ruhák sorsa. Én egy anyaotthonba szoktam vinni a megunt ruháimat, és képzeljétek, a kórházban megláttam az egyik ruhám egy kismamán. Tök jó érzés volt, hogy tényleg jó helyre került.

big tits*

Nagyon nehéz, nehezebb, mint vártam. Napról napra haladok. 

Szerdán voltam orvosnál, akkor láttam Cseppet. Csütörtökön arra gondoltam, hogy tegnap még élt, ma is élnie kell. Pénteken arra, hogy két napja jól volt, ma is jól kell lennie. Szombaton arra, hogy szerdán arra számítottam hűlt helye lesz, mégis ott volt, hát mi változott volna azóta. És így tovább.

Ma arra gondolok, hogy kizárt, hogy valami baj miatt görcsölgetek, csak Csepp növöget, szerdán láttam, még egy hét sem telt el, még ott kell lennie. Tényleg nehéz. Szerencsére van egy csomó terhes tünetem, csak az ment meg az elmebajtól.

Táppénzen vagyok az első perctől, fenyegető vetélés miatt, már az elnevezés is szörnyű, nem is akarok rá gondolni, pedig egy csomó időm van gondolkodni, ezért inkább nyitott szemmel járok, és mindenféléket fotózok.

Ezt a kutyust tegnap fotóztam egy rétesezőből, iszonyúan el volt alélva, ráadásul holmi pofátlan galambok zaklatták, ezért néha felugrott, ugatott kettőt, és pihent tovább.

Megjött a hűvös idő, és a cica automatikusan beköltözött a téli lakásába, nem kis meglepetésére nem volt fűtés.

Megkérdeztem a műkörmösöm, hogy idegesíti-e, hogy a volt pasija kampányszerűen mutogatja az új nőjét városszerte. Azt hiszem jól látszik, hogy igazán idegesítette.

A telepi párduc felöltötte az álcaruháját. Micsoda leleményesség!

Szintet ugrottunk, kár, hogy mindez a konyhapulton történt.

A folyóparton ilyen csodás kerítések vannak (a két mókus közötti váza művirággal azóta is feldolgozhatatlan).

Azt hiszem ez meg a legjobb szemléltetés arra, hogy mifelénk csúnyán isznak (fekete bárány!).

*Erre igazán nem számítottam, mindig is tökre lapos voltam. Igazából mióta dagadt vagyok voltak ezen a téren is pozitív fejlemények, de ez... Vackor egyszerűen képtelen úgy beszélni hozzám, hogy a szemembe nézzen, igazából szerintem hetek óta nem látta a fejemet, értitek. Hűha, na.

egy cseppnyi csoda

Még mindig nem merem leírni, félek, szétpukkan ez a rózsaszín buborék, és elviszi a szél. Nagyon nehéz nem félni, aggódni minden percben.

Legyen ebből egy nagy csoda, ezt kívánom.

pokol (délszláv eredetű szó, ősi jelentése szurok, sötétség)

Mindenki hisz valamiben. Legyen az bármiféle isten, sors, gondolat, önmaga, és még sorolhatnám. Anya például abban hisz, hogy ő egy sok életet leélt, ősöreg lélek, aki az utolsó életét éli a földön, és az erejét és bölcsességét át tudja adni az embereknek. Kártyát vet, jósol, energiát ad, kézrátétellel gyógyít. Szerintem ez baromság, de néhány csipkelődésen, vagy szemforgatáson kívül igyekszem nem minősíteni, ez a hite, csinálja.

Aztán ott van mindenki kedvence, a "vonzás törvénye", ezt nem is kell részletezni, a csapból is ez folyik, égnek áll a hajam, mikor valaki hosszasan fejtegeti, hogy nem szabad rosszra gondolni, mert bizony pont azért fog megtörténni, hiszen bevonzod  a bajt. Szerintem ez is baromság.

Nekem erről pont az ellenkezője a véleményem, bár lehet, hogy csak én működök így, talán túl sok időm van a működésemre figyelni, fene se tudja. Nálam mindig úgy van, hogy előre megérzem, hogy mi lesz. Nem sokkal hamarabb, de sajnos tévedhetetlenül. Gyűlölöm. Mindig megérzem, ugyanúgy a jót is, mint a rosszat, és bármennyire is szeretnék hazudni magamnak, sosem tévedek, legyen szó eseményről vagy emberekről. Az emberekkel még rosszabb, mert a dolgok úgyis megtörténnek, el kell őket fogadni, de borzasztó rossz érzés olvasni az emberek hangjából, arcáról, mondhatnak nekem bármit, úgyis tudom, hogy mi az igazság. Mindig.

Abban, hogy a lombik sikerrel fog járni annyira biztos voltam, mint hogy a nap minden reggel felkel. Persze hülye babonából mindenkinek azt mondtam, hogy nem érzek semmit, de még azt is éreztem, hogy mindkettő beágyazódott, és emlékszem arra a pillanatra is, amikor megéreztem, hogy én ezt a terhességet nem fogom tudni megtartani. Éreztem azt is amikor elment az első, és azt is amikor a második. Makacsul győzködtem magam, hogy minden rendben, nem voltam hajlandó tudomást venni a jelekről, hogy ez a baba már nem él, csak álltatom magam. Mert olyan csodálatos érzés volt, és én olyan gyenge vagyok.

Keddi nap volt amikor az orvoshoz mentem, már előtte nap eszembe jutott, hogy megkérem az orvost, hogy ne a szokásos beszélgetéssel kezdjünk, essünk át a vizsgálaton, majd megbeszélünk utána mindent. Aztán csak ültem ott és csak beszéltem és beszéltem. Pont mint a Doctor Strange című bugyuta filmben, amikor a mester megállítja a másodpercet a halála pillanatában, hogy még egy kicsit nézhesse a hóesést. Az ultrahang borzasztó volt. Az első másodpercben láttam az orvos arcán, hogy az álmomnak vége. Sokáig nézegette, forgatta a fejet, de tudtam, mielőtt megszólalt volna. 

Úgy érzem, hogy soha semmi nem tudja kitörölni a fejemből annak a halott babának a képét, az én kicsi csillagomét, akinek már mindene megvolt, csak épp a szíve helyén egy hideg, fehér folt volt. Fura, pont olyan, mint amilyen az első kép volt róla az embriótranszfer után. Pont úgy lett vége, ahogy elkezdődött.

Tovább küldött a klinikára egy újabb ultrahangra, kötelező egy állami is, hogy kiírható legyek műtétre. Nem is emlékszem hogyan jutottam el odáig, ködös az egész, aztán órákig zokogtam a folyosón a boldog, terhes cigányok között, míg arra jött a szomszédom, aki nőgyógyász, és szólt az asszisztenseknek, hogy ugyan vegyenek már előrébb, nem igaz, hogy nem látják milyen állapotban vagyok. Az ultrahangot egy nagyon kedves, empatikus fiatal lány csinálta, bár egyformának látta a babákat, ami kizárt, de legalább emberszámba vett, nem úgy, mint a felelős orvos, aki azt mondta, minek EZT (ez lennék én) vizsgálni, látszik, hogy szabálytalan a petezsák. Értitek, EZT. El sem hinném, ha nem velem történik. (Kedves Dr. X Lóránt, nem kívánok én neked rosszat, csak legyél egyszer te is EZ, és majd meglátod milyen érzés, pusztán a megmaradt minimális józan eszem tart vissza attól, hogy mindenhová kiírjam a neved.)

Bár a dokim felajánlotta, hogy bármilyen időpontot is adnak, azonnal a rendelkezésemre áll, de csak következő hétfőn volt szabad műtő. Szörnyű volt a várakozás. Nincs az a könny, szeretet, nyugtató, pálinka, és ezek kombinációja, ami akár egy másodpercre is képes ezt a fájdalmat enyhíteni. Iszonyat.

Vasárnap délután kellett befeküdnöm, nyilván az empátia csúcsa, hogy terhes nők közé fektettek be. Ha nem lett volna még egy hozzám hasonló szerencsétlen (ugyanúgy Kaáli, ugyanúgy az uh-on derült ki, csak hamarabb), akivel kapaszkodtunk egymásba, én ott halok bele a bánatba. Egyébként ez az osztály, ezt leszámítva nagyon pozitív csalódás volt, rengeteg kedvességet kaptunk, mind az orvosok, mind a nővérek részéről. Az osztályos orvos is a szomszédom volt, az egyik legkedvesebb ember, akit ismerek. Este aztán bejött a dokim, hogy felhelyezze a tágító pálcákat (fura, de itt is előre tudtam, hogy ez lesz fizikailag a legszarabb az egészben), aztán kértem egy erős nyugtatót, és reggelig aludtam.

A műtét viszonylag korán volt, mert volt ráérő altató orvos, megint csak pozitív volt az élmény a helyzethez képest, nagyon kedvesek és együttérzőek voltak, még a kezem is simogatták míg el nem aludtam. 20 percig tartott, kicsit tovább, mint várták, sok volt a szövet az ikerterhesség miatt, ezt leszámítva minden jól ment, vettek mintát szövettanra, és már vittek is vissza.

Ébredéskor egy csomót sírtam, de próbáltam visszaaludni, ami elég nehéz volt a boldogan csacsogó, rúgásokat számoló kismamák között. Délutánig kellett bent maradni, próbáltam pihenni addig is, nagyon vártam, hogy végre elszabaduljak onnan. Öt körül jött a dokim, csinált még egy ultrahangot, elmondott mindent amit ilyenkor kell, és mehettem.

A múlt héten otthon voltam, igyekeztem mindezt fizikailag és lelkileg is feldolgozni, pokoli nehéz. Tudom, hogy sokan gondoltatok rám, és bocsásson meg mindenki, akinek nem engedtem át a kommentjét, vagy nem válaszoltam a levelére, de még a legközelibb barátaimmal sem vagyok képes erről beszélni. Köszönöm a nekem szánt bejegyzéseket, meghatottak, különösen a tiéd KisRóka, itt most nem írom le miért, de megmutatta, hogy micsoda hatalmas lelked van, még attól is nagyobb, mint gondoltam.

Ma már dolgoztam, menni kell tovább, hiszen tényleg igaz, történjék bármi, a nap minden reggel felkel.

abszurdisztán

Napok óta terveztem írni egy évértékelőt, ritka fos év volt a 2016-os, életem legszarabbja, csak a decemberi kis ajándéka miatt tudok megbocsátani neki, de aztán annyira felbaszódtam felhúztam magam, hogy inkább arról írok.

Még mikor a dokinál voltam mondta, hogy be kell jelentkeznem a védőnőhöz, de mivel viszonylag új városrészben élünk, nem tudott segíteni abban, hogy pontosan kihez is tartozunk, nézzem meg a neten.

Haha. Nem is fér a fejembe, hogy a mai modern világban ezeknek az egészségügyi intézményeknek miért nincs egy átlátható, könnyen értelmezhető honlapja, urambocsá' körzetenként megadni, hogy kihez is kell fordulni. Van egy központ szám, csá. Felhívom, Lópicsáné Aranka felveszi, ő a vezető, de nem tudja, hogy kihez tartozok, hívjam fel Tehénseggéné Etelkát, nem, nem hozzá tartozom, hívjam fel Nyúlfarokné Mónikát, de ne most, két hétig szabin van, meg mit erőlködök, ráérek még. Jó.

Ma rászántam magam, erre beközli, hogy hetente egyszer van védőnői fogadás, keddenként 11 és 13 óra között. Esküszöm kétszer rákérdeztem, hogy jól hallok-e. Érted, hetente egyszer, a nap közepén.

A pofám leszakad ezektől, de komolyan. Szinte mindent csak és kizárólag munkaidőben lehet elintézni, a lehető leglehetetlenebb időpontban. A tizenkettedik hétig én semmiképp nem szeretném elmondani a munkahelyemen, hogy mi a helyzet, legyek túl a genetikai ultrahangon, és majd kinyögöm, hogy mi van, de addig legyen ez már az én titkom. Utálom, hogy az ilyen értelmetlen hozzáállás miatt vagy szabit kell kivennem, vagy hazudnom kell róla, hogy hová is megyek, csak hogy én dönthessem el, mikor is állok ki a hírrel. 

Miért megy ilyen gyökér módon minden ebben az országban?

hűha

Ez a hét csupa hűha.

Hűha, szabin vagyok, szóval semmire nincs időm.

Hűha, nyakunkon a karácsony, és én már mindennel kész vagyok.

Hűha, hát micsoda dolgok történtek velünk.

Kedden mentünk végre valahára a saját orvosomhoz. Nyilván nagyon izgultunk, mi lesz, hogy minden rendben legyen, meg hogy kiderüljön, mennyien is vagyunk.

Mivel ketten érkeztünk, nem is volt kérdés, hogy Vackor és bejöhet, az orvos már vigyorogva fogadott bennünket, mondta, hogy gondolta, hogy szuper híreket hoztunk, ha már párban jöttünk. Olyan jó érzés volt, hogy őszintén velünk örült, elmondta, hogy annyira klassz ez az egész, azután a rengeteg szenvedés után megérdemeltem, hogy sikerüljön, és hát wow, ahhoz képest hogyan álltunk néhány hónapja, hihetetlen gyorsan zajlanak az események.

Megvizsgált, mindent rendben talált, aztán jött az ultrahang. Azt vártam, hogy most már kivehető lesz a petezsák, kiderül mi újság, és ennyi is az egész. 

De nem, elképesztő mennyit számít egy hét, már teljesen jól kivehető volt minden, egy bébi van,  és_ótejóég_látszott a szívverése. Tátott szájjal bámultuk, fel sem fogható, kis semmi ez egész, nincs egy centi, és az én KisCsillagomnak ver a szíve (jó tudom, hogy ezt még nem szívverésnek hívják, de akkor is). Egyfolytában vigyorognom kell, ha csak eszembe jut. Tényleg ép ésszel fel sem fogható, ha ez álom, azt kívánom sose ébredjek fel, nekem ez maga a csoda.