kakasiskurva

 Ma nagyon hülye fejjel keltem, rosszat álmodtam, aztán meg már nem is volt kedvem visszaaludni.

Egész nap azon fohászkodtam, senki ne nézzen a szemembe, mert megölöm, aztán meg azért, hogy de, mert mindenkit meg akarok ölni.  (Igen, meg fog jönni.)

Csak hogy ne szálljunk le a Kevin vonatról. Haha.

tmi

 Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már annyira várom azt az időszakot, amikor a menstruáció csak egy emlék lesz. Torkig vagyok vele, és ki tudja meddig még. Nincs egyetlen egyenesági nőrokonom sem, akitől megkérdezhetném, nekik meddig tartott, mert szinte mindenkinek kivették a méhét (wtf) vagy meghaltak viszonylag fiatalon.

Ráadásul, az endometriózisom féken tartása miatt még mindig fogamzásgátlót szedek, így pláne nem látszik a vége. Csodás. 

4 hónap

Holnap lesz négy hónapos a Kismacskám, hová szalad az idő? Ma voltunk a négy hónapos státuszvizsgálaton. Gyűlölöm ezeket a vizsgálatokat. A kicsi hat héttel hamarabb született, és bizony, ezt a hat hetet még mindig toljuk magunk előtt, és ezek a vizsgálatok, ezt havonta az arcomba vágják. Mindig legalább egy, de inkább több olyan feltétel van, aminek nem tud megfelelni, én meg csak egyre frusztráltabb leszek tőle. Ma is úgy váltunk el, hogy egy hónap múlva ismételni kell, mert három dologhoz még csak hozzá sem szagol. De könyörgöm, a korrigált életkora szerint két és fél hónapos, miért kellene neki fejen pörögni, közben cintányérozni? És minden gyerek egyforma? Napra pontosan ugyanazt tudják? Hogy van ez?

Az meg, hogy egy csomó embertől megkaptam, hogy milyen jó nekem, hogy nem kellett, végigvinnem a terhességet, az az emberi butaság magasiskolája. És tök komolyan mondják, még cinkosan oda is kacsintanak. Én meg csak nézek, hogy mi? Elvinném őket egy ilyen felmérésre. Vagy csak csinálják végig a heti gyógytornáját, a napi korrekciós tornákat, gyakorlatokat. Esetleg töltsenek el egy kis időt a PIC-en. Úgy érzem, a koraszülött intenzív egy életre megnyomorította a lelkem, azt, amit én ott láttam, átéltem, egyetlen szülőnek sem lenne szabad megélnie. Soha. De örüljek, mert nem nyúlt el a hasamon a bőr. Aha, persze, mondjad még.

De hogy ne csak az epét okádjam itt mérgemben, mert mindez nem számít, csak ki kellett engednem a gőzt, mesélek jót is.

Nálunk egy olyan nagylány lakik, aki már átalussza az éjszakát, és olyan édes, hogy reggel, mikor kelünk, csak kimondom a nevét, vagy megsimizem a hasát, még csukva van a szeme, de már mosolyog. Csupa mosoly az egész gyerek, imád velünk beszélgetni, rengeteg mondanivalója van, amit hangos kacagással tarkít, egyszerűen meg kell zabálni. Sokszor annyira elönt az iránta való szeretet, hogy vennem kell egy mély  levegőt, mert a nagy érzelem szó szerint kiszorítja belőlem a szuszt. Aztán kiveszem az ágyából, hozzám simul a kis meleg teste, és az élet minden gondja megszűnik, határtalan békesség és boldogság önt el, és csak mosolygunk egymásra, míg valamelyikünk el nem neveti magát. Minden este azt várom, hogy mikor lesz már reggel. 

mi, hárman

A szülés történetét nem fogom megírni. Hetek óta várom, hogy eljön a nap, mikor nem fakadok sírva, ha eszembe jut, de azt hiszem, az a nap sosem jön el. Túl sok sötét lehetőség ólálkodott körülöttünk aznap, és én minden erőmmel el akarom ezt felejteni, csak annyira akarok rágondolni, hogy értékelni tudjam, mennyire szerencsések vagyunk.

Csepp egy igazi harcos, és én végtelenül hálás vagyok a koraszülött mentőknek, és a koraszülött intenzív minden dolgozójának, ilyen hatalmas empátiával, szeretettel, szaktudással még sosem találkoztam a magyar egészségügyben, és csak csendben jegyzem meg, hogy mindkettő csak és kizárólag alapítványi pénzből létezik.

A Csodalánynak három hétbe telt felszívnia magát ahhoz, hogy haza jöhessen, ma van öt hete, hogy született, és kettő, hogy végre elhozhattuk. Édes kis pinduri, nagyon jó kislány, bent is mondták, hogy eddig egyetlen ilyen jó természetű babával találkoztak. Képtelenség betelni vele.

Igazából minden olyan természetes, élvezem a babázást, hihetetlen érzéseket szabadít fel bennem, ha magamhoz ölelhetem, minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne tartsam örökké a karjaimban. 

Hatalmas szerelemben vagyunk mi hárman, Vackor szuper apuka, imádja a lányát, sosem tud elmenni úgy a gyerekszoba előtt, hogy ne vethessen legalább egy pillantást rá, reggel már azt várja, hogy mikor érhet haza a lányához. Azt hiszem, igazi nyálas szülők lettünk, olyanok, akiken nem is olyan régen még röhögtem, persze magunkat is kinevetem, mert azért látom ám, hogy fetrengünk a hormontébolyban.

És ez olyan jó.

kétharmad

Vagyis már annál is több, de ha egy ideig nem írsz, hát, elég nehéz visszaülni a lóra. Most utólag úgy érzem, hogy a második trimeszter csak egy pillanat volt. Hihetetlenül telik az idő.

Kezdem elfogadni, hogy nagy valószínűséggel az utolsó lélegzetvételemig aggódni fogok Cseppért, nincs olyan nap, hogy valami ne aggasztana. Sokan kérdezgetik, hogy félek-e a szüléstől, de én annyi minden máson kell agyaljak, hogy egyszerűen nem tartok ott, még egy perc időm sem jutott ezen rágódni. Még mindig nagyon sokat szorongok, egy héttel az esedékes havi vizsgálat előtt már habzik a szám az idegtől, minden percben rettegek, hogy szétpukkan ez a csoda.

Egyébként teljes döbbenetben vagyok az emberek tapintatlansága miatt, kábé a környezetemben már mindenki megkérdezte, hogy milyen úton fogok szülni, és nekem nem fér a fejembe, hogy miért érzik azt, hogy ez közügy lenne, és nemzeti konzultációt kell róla tartani. Valami kéjes örömet okoz az embereknek a horror sztorik mesélése, mindenki szörnyű történetekkel traktál, halott babákról, komplikációkról, maradandó fogyatékosságról, szülés után kiderült betegségekről. Agyrém. Tényleg kell ez, ettől jobb lesz?

Számomra meglepő módon, a harmadik trimesztert sokkal könnyebben viselem (még), mint a másodikat, aktívabb vagyok, bármennyire is megterhelőbb fizikailag. Mivel elég kicsi nyanya lány vagyok, hatalmas a hasam a méretemhez képest, de már megszoktam, hogy ezt is mindenki az arcomba dörgöli. Hízni nem igazán híztam (eddig), két kiló van rajtam, a diétával sincs gondom, sőt, inkább az is a baj, hogy nagyon keveset eszem, nincs étvágyam, őszintén mondom, hogy sokszor már utálok enni, úgy érzem magam, mint azok a szegény libák, akiket tömnek. Napi négyszer szúrok inzulint, nyilván ez az egyik pont, ami miatt sokat aggódok, nagyon féltem a babámat a következményektől, hiába mondják, hogy a jól karban tartott gdm egyenlő esélyeket teremt az egészséges kismamákkal, míg kint nincs Csepp, és nem derül ki, hogy minden rendben van, félni fog ettől (is). Ezen, kínomban már sokszor röhögni szoktam, sík ideg vagyok, ha magasabbat mérek, vagy ha a kislány beindul az injekció után, hogy úristen, biztos érzi, és rosszul van tőle, most meg napok óta azon vagyok kibukva, hogy túl jókat mérek, úristen baj van a lepénnyel. Egy para a száz közül.

Persze azon is remegek, hogy mi lesz, ha már megszületett, hogy biztos türelmetlen, sírós, rossz anyuka leszek, hogy utálni fog a gyerekem, és majd nem tudom megnyugtatni, és rosszul fogok bánni vele. Pánikszerűen összevásárolok mindent ami nem lényeges, halomban állnak olyan dolgok, amiket fogalmam sincs, hogy fogunk-e használni, vettem már két zsáknyi ruhát, de még mindig nem érzem elégnek, csináljuk a babaszobát, mégis úgy érzem egy helyben toporgunk. Akkora egy picsa vagyok hajadismijen, de majd csak lesz valahogy.

Nyilván vannak jó dolgok is, nagyon mély szeretet érzek az én kis Csodám felé, megvan már a napi rutinja, imádom ahogy mocorog a hasamban, ahogy megnyugszik a tenyerem melegétől, vagy izgalomba jön az édes ízű keksztől, vagy bepockol a hasam bal oldalába, simogatom a hátát, és attól mindig lelazul. Ez maga a csoda, tényleg.

mókavonat, fszm állomás, kérjük a vágány mellett vigyázzanak

Há' kijjé vónák!*

Bár a lottón lenne így ötösöm, mert persze hogy megnyertem az inzulint. Nem is én lennék, semmit sem ért a diéta, és az extra sportolás. Well done.

Ma voltam az ezredik kontrollon, már az inzulin tollal vártak, amit egyébként ahogy vártam, lófaszka** kifejezetten könnyű használni.

Ettől függetlenül, azért nyilván lógott az orrom, miután eljöttem.

Úgy hogy be kellett mennem a Libribe, hogy megnyugodjon a lelkem (a héten már volt egy ilyen kalandom a Douglas-szal is, mert hát pont Lancome akció volt, érted) és bűntudat nélkül megvettem a könyveket amiket KisRókám ajánlott, meg egy utónév könyvet is, nyilván.

Aztán némileg megnyugodva, a plázás pelenkázóban mértem, és szúrtam, majd hősnek érezve magam hazamentem, és gondoltam jófej leszek, meglepem a fókatestű telepi párducot cicát egy aszpikossal, legyen mindenkinek jó napja.

A cica is meglepett, mert kettő kurva nagyot okádott (száz év óta először, csak hogy újra feldobja a napom), de igyekeztem ebben is meglátni a jót, legalább nem a szőnyegre, mondom én, ha reggel szarba lépsz, egész nap büdös leszel.

*Minden tájéknak megvan a maga egyértelműsítő kifejezése, mint például gyá, há, dik, stb., mifelénk ezzel jelezzük, hogy ez csak így lehetett.

**Ezt a kifejezést Rókától tanultam, imádom.

fél

Terhességi hormonokkal és rinyával átitatott bejegyzés következik, aki nem bírja, ne olvassa tovább. Én szóltam, puszi.

A terhességem felénél vagyok, hihetetlen. Múlt hét pénteken volt a második klinikai genetikai uh, pont a huszadik hét első napján. Tíz órára volt időpontom, nyilván az orvos tizenegykor még sehol. Majdnem dél volt mire bejutottam, addig némileg ingerülten várakoztam a 'hogyan köhögjük tele a várót' konferencia kellős közepén. 

Megint sikerült kifognom a klinika legjobb ultrahangosát, meg egy kis orvoskát, akit konkrétan a lábam közé állítottak be, nyilván nem kérdezték meg zavar-e, hozzájárulok-e hogy harminc centiről bámulja a vizsgálat hüvelyi ultrahang részét, ezeken már meg sem lepődök. Maga a vizsgálat maximum két percig tartott, oké, hogy ez a doki a legjobb a klinikán, de azért elszomorít a gondolat, hogy annak, akinek nincs pénze a magánorvosi ellenőrzésre, ennyi a genetikai szűrés.

Ahogy kivettem minden érték tökéletes volt, de aztán a végén kérte, hogy rögzítsenek egy számomra ismeretlen kifejezést. Kérdeztem, hogy ez mit jelent, annyit mondott, hogy látszik, hogy volt egy kis vérzésem a terhesség elején, annak a nyoma. Szuper. Kérdeztem volna még, de szinte toltak ki az ajtón, a kedves nővér még kibökte, ezt beszéljem meg a saját orvosommal.

Az orvosom szabadságon volt, úgy hogy kitaláltam, hogy az elveimmel ellentétben majd jól utána olvasok a neten. De kár volt. Egyetlen oldalt találtam róla, abban azt írták, hogy akinél ilyesmit találnak, annak koraszülése lesz, kivétel nélkül. Egész hétvégén hergeltem magam, a józan ész legkisebb csírája nélkül. Aztán hétfőn reggel felhívtam az orvosom, aki elmagyarázta, hogy az csak annyit jelent, hogy magzatmáz üledék van a magzatvízben, nem kell vele foglalkozni, emiatt egy másodpercet se aggódjak. Egy parányit idiótának éreztem magam utána.

Mindig reménykedek benne, hogy ha ez vagy az a vizsgálat megtörténik, vagy ha eddig már eljutok, akkor utána majd megnyugszom, nem rettegek minden percben Cseppért, de nem így van. Úgy érzem, hogy ahelyett hogy megjönne, kezd elmenni a maradék eszem is. Állandóan aggódok valamin, miért fáj, miért szúr, miért kemény, miért nem fáj, miért vagyok rosszul, miért nem vagyok rosszul, miért nem mozog, jól van-e, lehet, hogy azért ficánkol ennyire, mert baja van, és még sorolhatnám. Vannak napok, amikor a föld felett lebegek, vagy amikor Vackor simogatja a hasam, meg puszilgatja, Csepp ficánkol, akkor úgy érzem, hogy fel sem akarok ébredni ebből a csodálatos álomból. De van olyan is, hogy elöntenek a rossz érzések, hogy úristen, mit vállaltam, mi lesz, erre nem lehet felkészülni, és ezután elönt a szégyen, hogy micsoda szar ember vagyok, meg sem érdemlem ezt, szar anya leszek, Csepp biztos érzi a kételyeimet. Hatalmas hullámvasút ez, tele félelemmel.

Egy csomó embertől hallom, hogy csodaként élte meg a terhességet, a várakozást, és ilyenkor nem értem, hogy mégis mi a fene baj van velem. Én miért rettegek ennyire? Mikor fog már végre felengedni bennem az állandó félelem. Miért nem tudok már végre őszintén örülni, miért kell nekem folyton kombinálni, szörnyűségeket pörgetni a fejemben. Nagyon haragszom magamra, és nagyon egyedül érzem magam a hülyeségeimmel. Hormon, hormon, sokat rinyálsz.

Nyilván ez így azért elég sarkos. Régóta gyűlt bennem a mondanivaló, jó volt már kiteregetni a szennyest. Sok mindenről csak itt tudok igazán megnyílni, sokszor ha leírom, meg is szabadulok a rossz érzésektől. Erre a részére nem lehet felkészülni, azt hiszem ez egy buta tabu, hogy rózsaszín selyempapírba kell a gyerekvárást csomagolni, üldögélni kell boldogan a vattacukor felhő szélén. És tényleg, már szégyellem magam, ahogy ezt leírtam. Azt hiszem félre érthető. 

Én vagyok a világ legboldogabb embere, hogy Csepp anyukája leszek, csak a körülmények ijesztenek meg. Normális ez? Miért nem önt el az eufória, mikor teljesült a legnagyobb vágyam?