kívánj, és megadatik

 Azt hiszem, mégis csak zseniális vagyok.

Most már csak két jól működő vesét kellene kivánnom. De azt nagyon.

bulibáró

Egy csomót ábrándozok róla, hogy végre eljutunk valahová szilveszterezni. Persze igazából tudom, hogy éjfélig sem tudok ébren maradni (kivéve, ha valami fontos dolog miatt másnap reggel korán kell kelnem), de azért na.

Tavaly majdnem sikerült, anyukám nálunk aludt, de Vackor addig vakarózott, hogy lemaradtunk a kinézett helyről. Így vacsora lett belőle, tíz után már itthon is voltunk. Tesóm már januárban kijelentette, hogy idén ők mennek, anya náluk lesz, anyósom meg épp nincs ép eszénél, bár gondolom szilveszterre összeszedi magát, mert nélküle még a fű sem nőhet, szóval ez sem pálya. Ez van.

demiért

 Szeretem én az őszt meg minden, de erre a köpedelem novemberi időjárásra nem lehet felkészülni.

Mi a picsáért francért lett ennyire hideg?

Tyrannosaurus (jelentése ’zsarnokgyík’)

 Fú, gyerekek, ez az évszakváltást hozó front úgy hazavágta megviselte a kislányom idegrendszerét, olyan hisztit levágott, hogy csak néztem.

Elmentünk csizmát venni, már az üzletben elkezdte, aztán otthon folytatta, ordítva bőgött, csapkodta magát a padlóhoz. Uh, azért én kevés dologra szoktam felvonni a szemöldököm, de most eléggé nehezemre esett higgadtan kezelni. Baszki. Este pukkantok egy rozét.

Bezzeg most vigyorogva ül a székében. Néha nagyon nehéz anyukának lenni.

picsábamár

 Azt hiszem abban, hogy az ember lánya megöregszik, az a legrosszabb, hogy semmit sem lehet büntetlenül csinálni. 

Ha eszel egy jót, vagy ég a gyomrod vagy tízszer annyit hízol tőle, mint indokolt lenne. Nem hogy inni nem lehet, de már attól másnapos vagyok, ha sokáig fent vagyok. Nem lehet dögleni a kanapén túl sokat pihenni, mert megfájdul a derekam  Egy hét sport kihagyás után,  az első edzés több napos izomlázzal büntet. Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen muszáj sportolni, különben megesz a rozsda, szó szerint. Vannak barátnőim, akik már hőhullámokkal, inkontinenciával küzdenek.

Ti hogy birkóztok ezzel?

pink

 Másról szerettem volna írni,  de ez egy nagyon fontos téma, amiről semmit sem beszélünk, pedig kéne.  

(Elnézést a béna képernyőfotóért, de nagyon szeretném, ha minél több emberhez eljutna.)

csak akkor fáj, ha nevetek

 Csütörtökön hazamentünk a kislányommal a szüleimhez, és míg a kiscsaj anyukámmal bandázott, elmentem a temetőbe a nagyszüleimhez, és visszafelé megálltam Bébé (a gyerekkori barátnőm) anyukája sírjánál. Nagyon szerettem Marika nénit, fiatalon ment el, óriási tisztelettel nézek vissza az életére, siketként állta meg a helyét egy szörnyű családban, két gyerekkel, mániás depresszióval, örökké árral szemben. 

Aztán hirtelen ötlettől vezérelve meglátogattam Bébét a munkahelyén, egy büfében, amit a pasijával vezetnek.

Igazán mellbevágó volt, csak a hangjáról ismertem meg. Tudom én, hogy mind öregszünk, változunk, de mégis. Bébé legendásan szép lány volt, tényleg, ragyogó. És még csak azt sem lehet mondani, hogy az idő tette ezt vele, egyértelműen látszott, hogy sok, nagyon sok alkohol. 

Kedves volt, még mindig okos, talpraesett, jószívű, szívem szerint megráztam volna, hogy mégis mi a francot művel magával. Belefacsarodott a szívem.

itt kell lenned, hogy elhidd

 Van abban valami végtelenül szomorú, és nagyon magyar, hogy az illetékes klinika helyett, ami épp 250 méterre, 3 perc gyaloglásra van a lakásunk ajtajától, nekem mindenféle csalafintasággal, az 59000 méterre, 13 óra 6 perc gyaloglásra* lévő kórházba kell mennem, hogy kis túlzással, de az utolsó pillanatban mentsenek meg valami igazán szörnyűtől.

És hogy mi  különbség? Semmi, mindkettő állami intézmény.

Épp csak az egyikben nem számítasz, a másikban meg minden rólad szól. 

*Nem, nem gyalog mentem. 

fun fact

 Amikor fekszel anyaszült meztelen egy zöld lepedő alatt, és nincs időd sajnálni magad, vagy háborogni a kiszolgáltatottság miatt, mert a műtőben lévő_összes nő_körülötted áll, hogy:

-Teúristen, annyira, de annyira gyönyörű a körme, nekem is ilyen kell!

Jól vagyok, ne izguljatok.

minekmentoda

 Ma volt az első nap az iskolában, jaj, mit csináltam már megint, végig úgy éreztem, még pislogni is öreg és hülye vagyok, nem hogy kínaiul tanulni. 

Tényleg igaz, az okos a más hibájából tanul, az ostoba a magáéból sem. 

44

 Ez már a második szülinapod, nélküled.

Boldog szülinapot, Szivi! Hiányzol!

dilemmák

 Óvoda választás előtt a következő dilemma előtt álltunk, mi a jobb, ha a gyerek (ezt most értsd jól, nem kell túlmagyarázni) buták között okos, vagy okosak között buta. 

Szeged intézményi szempontból jól ellátott, mi is több közül választhattunk, de ez a téma okozta a legtöbb fejtörést. Végül a másodikat választottuk, a gyerek (remélt) fejlődése érdekében. 

Faszság volt. Nem bizonyult jó döntésnek, nem is részletezném, hogy miért, inkább csak annyit mesélnék el, hogy ez úgy működik, hogy nem baj, ha beteg a gyereked, de ne kelljen sokat foglalkozni vele, arra mi nem érünk rá. Érted. Érdekes módon, miután szóltam, hogy a jövőben a TASZ látja el a kislány jogi képviseletét, lett idő is, meg plusz ember is. Nocsak.

Most pedig iskola választás előtt állunk, az okos a maga kárán tanul, holnap megyek megnézni egy alapítványi iskolát. Drukkoljatok, nagyon szeretném, ha oda járhatnánk. 

tmi

 Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már annyira várom azt az időszakot, amikor a menstruáció csak egy emlék lesz. Torkig vagyok vele, és ki tudja meddig még. Nincs egyetlen egyenesági nőrokonom sem, akitől megkérdezhetném, nekik meddig tartott, mert szinte mindenkinek kivették a méhét (wtf) vagy meghaltak viszonylag fiatalon.

Ráadásul, az endometriózisom féken tartása miatt még mindig fogamzásgátlót szedek, így pláne nem látszik a vége. Csodás. 

26 hét 5 nap

 Nehéz erről írni, azon a héten történt, amikor meghalt a barátnőm, de ez a történet belém szorult, és csak szorongatott.

Szerdán kaptam egy képet a sógoromtól, amin egy név volt, Soproni Ármin (nyilván nem ez volt rajta), és semmit sem értettem, hiszen a tesóm január 4-re volt kiírva. (Nagyon haragszom a sógoromra, hogy ilyen idióta módon kezelte ezt az egészet.) Egyetlen kérdésemre sem tudott értelmes választ adni, én nem tudtam bemenni a kórházba, mert iszonyat beteg voltam, a tesóm barátnőjét kértem meg, segítsen.

A tesómat nagy fájdalmakkal mentő vitte a klinikára, ahol először azt mondták neki, hogy minden rendben van vele is, és a babával is, majd néhány rátermett asszisztensnek és egy szülésznőnek hála kiderült, hogy borzasztó nagy a baj.

Kirepedtek az endós hegek a hasában, akkorra már ő is és a baba is erősen kivérzett, és a szervezete leválasztotta a placentát. Azonnal tolták a műtőbe, órákig operálták, a babát 5 percig élesztették újra, most is sírok, ha arra gondolok, hogy mit élt át a húgom abban a műtőben anyaként, nőként, altatás nélkül. 

Örökké hálás leszek annak a szülésznőnek, aki nem nyugodott bele a diagnózisba, és ultrahangot hozott, és az orvosnak, aki operálta.

Két liter vért kapott az operáció után, negyed óránként ellenőrizték az állapotát, csoda, hogy életben maradt, ekkora fizikai és lelki sokkal.

A kisbaba nagyon pici, nagyon nehezen indult az élete, a harmadik napon kapott egy súlyos, roncsoló agyvérzést, aminek a következményeit csak találgatni lehet. Volt olyan orvos, aki azt mondta, sosem lesz boldog családi életük (empátia, szia!), volt aki azt mondta, hogy igenis bizakodjanak, a korababák nagy csodákat visznek véghez. 

Minden napjuk küzdelem, tegnap volt az első nap, hogy megölelhette a kicsit, 5 héttel a születése után, és tudom, a tesóm sosem fogja feladni. 

Mi pedig mindenben mellettük állunk. ❤️

társkereső

Megboldogult lánykoromban, néhány évig eléggé éltem a társkeresőzést. Kettő oka van, hogy ez igazán hasznosnak bizonyult:

1.) lett egy igazán jó barátom, aki a mai napig fontos része az életemnek, és aki egy ideje élete harcát vívja, ezért szorítsatok ti is neki;

2.) megtanultam, hogy ki volt Dag Hammarskjöld, és mivel most mind rákerestek, akik nem ismeritek, már én is adtam tovább valamit.

És hogy az egyes és a kettes pont között mi az összefüggés, az már egy másik történet. 

Bezzeg...

 Úgy döntöttem, kicsit kinyitok, hátha idetéved az a sok száz ember, aki régen idejárt, és szépen megkérhetlek benneteket, segítsünk Bezzegnek, akinek most igen nagy szüksége van rá.

Nehéz idők járnak, de ha összefogunk, mindenki a lehetőségeihez mérten, mellette lehetünk a szükségben. Segítsetek kérlek, akár egy kávé árával, vagy többel, nem kerülhet ez most ettől jobb helyre. ❤

https://bezzegfranciaorszagban.blogspot.com/

Update: számlaszám Molnár Ilonkánál, ha valaki inkább utalni szeretne.

hogyvan

Júniusban kezdtük el szedni a csodagyógyszert, ami viszonylag normális életet biztosít számunkra. Látszott viszont az elejétől, hogy a terápiás adag sok, bombáztam is az orvost emiatt, aki abszolút partner ebben is. Vett vissza, és mi annyira boldogok voltunk attól, hogy rohammentes, hogy nem voltunk hajlandóak tudomást venni arról, hogy ára van ennek, egy helyben topogunk. Ezt utólag nagyon bánom, nagy hiba volt. Gyakorlatilag, kis túlzással a tavalyi év második fele fejlődés szempontjából kuka.

Eltelt a nyár, voltunk nyaralni, Kiscica borzasztóan élvezte a Balatont, és egy kicsit mi is le tudtunk ereszteni. Jött az ősz, kicsit mintha javult volna az állapota, sokat ügyesedett, nagyon boldogok voltunk. Aztán november elején valami elromlott, ezt jeleztük is a kontrollon, megint csak csökkentettek az adagján, de nem javult, majd megkapta a 15 hónapos oltást, és elszabadult a pokol. Ahhoz, hogy ezt a kemény oltást roham nélkül megússza, a normál adag fölé kellett emelni a gyógyszeradagot, és bár Ő az egyetlen magyarországi Dravet-s, aki nem rohamozott ettől, szörnyű állapotba került. Nem részletezem a leépülését, rettenetesen felzaklat még most is, gyakorlatilag az utolsó napokban már a fejét sem tudta tartani, nem evett, nem ivott, szinte csak aludt, hidegek voltak a végtagjai. Szóltam F.nak (aki egyébként folyamatosan kereste a megoldást), hogy iszonyú gáz van, felviszem hozzá a gyereket. Ez egy vasárnap délután volt, éjszaka szólt a doki, hogy mindent leszervezett, reggel menjünk. A lelkem kisírtam, hiszen nem tudhattuk, a betegsége pusztítja, vagy más oka van. Kegyetlen volt.

Elkezdték a kivizsgálásokat, majd kedden leültetett bennünket, és azt mondta, hogy ezt most neki is nagyon át kell gondolni, hogy mi is történt, de a vizsgálatok egyértelműen mutatják, hogy régóta fennálló gyógyszer mérgezése van a gyereknek, pedig az oltás előtt, és a veszélyes időszak után is jóval a terápiás adag alatt kapott. Másfél hétig "mosatták", egy hét után láttam, hogy most már rendben leszünk, talán visszakapom a gyerekem.

December közepén jöttünk haza a kórházból, és bár vannak lemaradásai egy két éves gyerek szintjéhez, robbanásszerű a fejlődés. Teljesen új terápia szerint megyünk, és tátott szájjal bámulunk az eredményétől (a doki is, pár hete, mikor beszámoltam a fejleményekről, írt egy nagyon kedves, megható levelet arról, mennyire boldog, hogy ennyire jól van a kicsi, a szavam is elakadt tőle). Minden nap egy csoda, leírhatatlan hálát érzek.

És persze rettegek, mikor lesz vége.

hogyvolt

Szeptember 5. után nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez több volt, mint amit mondanak, a lázgörcs komoly dolog, persze, de igazán láz sem volt, mégis majdnem belehalt a gyerekem. Szemben lakott egy kedves nőgyógyász, a miénkkel szinte egyidős gyerekkel, aki végül egy beszélgetés során, a tanácstalanságunkat látva, ajánlotta egy barátját, aki kutató neurológus, forduljunk hozzá, majd ő ajánl valakit. (Ezen azóta is sokat gondolkozom, ha nem járunk egy időben dolgozni, nem kezdünk el barátkozni, a korán kelők összekacsintásával, biztos, hogy sokkal több borzalmat kellett volna átélnünk.)

Írtam a fiúnak, aki nagyon kedvesen válaszolt, az összes szegedi orvosról megírta a véleményét, hogy kit ajánlana, majd odabiggyesztett egy nevet a végére, hogy ha mégsem Szegedben gondolkozunk, Neki írjunk, szerinte Ő az országban a legjobb. 

Október végén érkezett az újabb roham, mentő, kórház, eeg, sürgősségi MRI, a diagnózis epilepszia. Elkezdték a gyógyszer beállítást, de a rohamok csak egyre sűrűsödtek, ki-be jártunk a klinikára, legyünk türelmesek, jó lesz ez. Aztán egy szép vasárnap délután, a legnagyobb játék és nevetgélés közben megint csak rosszul lett, még csak nem is volt hosszú, hívtunk mentőt, osztályra kerültünk, kialudta a Diazepamot, evett-ivott-kacagott, majd láttam, hogy valami nem stimmel, szóltam, bevittük a kezelőbe, és megint elszabadult a pokol. Egyre rosszabbul lett, a legszörnyűbb tüneteket produkálva, egy idő után ki is küldtek bennünket, majd amikor a harmadik orvosnak kellett átjönni az intenzívről, és mondták, hogy semmi sem használ, átvitték az ITO-ra. Az ITO-on aztán el kellett altassák, hogy szűnjenek a rohamai, és lélegeztető gépre került. Kértem, hogy beszélhessek egy neurológussal, amire az volt a válasz, hogy képzelem, vasárnap délután van. Érted,_hogy_képzelem.

Hatkor hazaküldtek bennünket, és akkor végső kétségbeesésemben, írtam egy levelet, Neki.

Neki nem számított, hogy vasárnap van, hogy vasárnap este van, hogy én egy vadidegen vagyok, egy vadidegen gyerekkel, egy messzi város klinikájáról. Szinte azonnal válaszolt, írta, hogy gondol valamire, és hogy azonnal le kell cserélni Csodalány gyógyszerét, mert attól van ennyire rosszul, adjam meg az ITO számát, intézkedik, és a sajátomat is, holnap felhívna.  Jócskán elmúlt éjfél, mire írta, hogy most már minden rendben lesz. Hajnalban aztán felhívott az ITO vezetője, hogy levették a kislányt a lélegeztetőről, lecserélte a gyógyszerét, ahogy F. professzor kérte, aki rájött a levelemből  a diagnózisra, amiről Ő csak egyszer hallott egy fél mondatot egy konferencián, és hogy ez a Dravet-szindróma. Megint a pokolban ébredtünk és ott is maradtunk.

Másnap felhívott F. professzor, nyilván végig bőgtem, felajánlotta, hogy soron kívül fogad bennünket a Bethesdában, beszéljünk a betegségről, a lehetőségekről, Egyébként, ez napra pontosan egy éve történt. Fogarasi egy egészen kivételes ember és orvos, soha, még csak hasonlóval sem találkoztam.

Az, hogy Szegeden a gyerek kezelőorvosa erre a segítségre hogyan reagált, megérne egy külön regényt, pedig a doki őt is felhívta, megbeszélte vele, mit, miért tett, és hogy mi lenne a legjobb terápia, meg hogy szükséges lenne a genetikai vizsgálat. Megbeszéltük, hogy maradjunk Szegeden, mert egy terápiarezisztens epilepszia sajnos sokszor igényel beavatkozást, de havonta beszéljünk. A szegedi főorvos sértettségében innentől csak a folyosón kommunikált velünk, azt is foghegyről, levették a vért, de mint aztán utólag kiderült, érdekes módon Pécsre már nem ért oda a minta, és bár nekünk azt mondta, egyetért a diagnózissal, több helyről visszahallottuk, sok hűhó volt ez semmiért. De nyeltem, mert a gyerekkel szépen bánt.

Szép tél után szörnyű tavasz jött, rettenetesen nehéz volt látni a szenvedéseit, majd március végén a nagy hozzáértésben az ügyeletes orvos úgy elintézte az én kisbabámat, hogy szó szerint megtébolyodott, nem ismert meg bennünket, az akkor már totyogó kislány önállóan még ülni sem tudott. Akkor megint csak segítséget kértem Fogarasitól, aki ekkor már látta, hogy Szegeden minden hiábavaló, és felajánlotta, hogy menjünk hozzá, nem szokott ilyet csinálni, de látja, hogy erre most már szükség van, nincs más út.

Életem legjobb döntése volt, hogy hozzá fordultam, a Bethesda egy más világ, mint egy jó értelemben vett szekta, aminek semmi más célja nincs, mint a gyerekek gyógyítása, a legnagyobb tudással és ami igazán számít, szívből, szeretettel.

Persze kiborult  bili, hogy el sem küldték a mintát a genetikára, hogy eszük ágában sem volt berendelni a legmodernebb készítményt a gyereknek, hogy csak kísérletezett rajta a kezelőorvosa, hogy bár megkapták a legújabb rohamoldó receptjét, eszük ágában sem volt vele foglalkozni és még sorolhatnám. Agyrém. Júniusban, mikor egy rota fertőzés miatt újra bekerültünk, és kiderült, hogy átmentünk a Bethesdába, úgy bánt velünk a főorvos, mint a leprással, volt pofája_ráíratni_a záróra, hogy csak akkor mehetünk a klinikára, ha mentő visz. Ahol tudott, szívatott, plusz egy hetet bent tartott, csak hogy lássa, a F. által, minden szálat megmozgatva hamarabb beszerzett,_erre_a betegségre való, és nagy százalékban kisebbfajta csodát tevő gyógyszer hogyan működik. Igen, az, amit ő nem írt fel a gyerekemnek, pontosabban egyetlen gyereknek sem. Mert minek,_ezek_úgysem kerülhetik el a sorsukat.

Pécsre mi vittük el a kislányt, soron kívül intéztek nekünk időpontot, honnan máshonnan, a Bethesdából, és addig verték a fejüket, hogy láss csodát, 3 hónap alatt meg is lett az eredmény. Na, ott nem volt csoda, mondjuk én nem is reméltem, a legjobb nem téved.

Egyelőre úgy néz ki, hogy a nehézségek ellenére a gyógyszerrel kapcsolatban sem tévedett, de ezt csak gondolni merem, kimondani nem, félek akkor örökre elszáll.

cicásképpelcsalogatószolgálatiközlemény

Telep Párduc (Végre egy kép, amin nem pusztítóan kövér.)

Nagyon szeretnék hallani azokról, akiket régen olvastam, de bezárkóztak, tessék nekem írni, vagy a blogba meghívni, gondolok itt Adélra, Lilire, Csiguszra, és a többiekre is. 

Azokat is megismerném, akik zárt blogról olvasnak, rád, Jonsye, különösen kíváncsi lennék. És új meghívóknak is örülnék. 

Olyan sok kedves kommentet kaptam az előző poszt kapcsán, nagyon köszönöm nektek, hogy vagytok, olvastok, gondoltok ránk.

szeptember 5.

Ma 7 hónapos a kislány, és már jó ideje tervezgettem, mit is fogok írni a hónapfordulóra. Mesélni szerettem volna az első fogacskáról, az ügyességéről, a kedvességéről, arról, hogy olyan szép, hogy összesúgnak mögöttünk az emberek. De.

Múlt héten szerda reggel oltáson voltunk, reggel kicsit el is aludtam, robogtunk, mint a szélvész, az utolsó pillanatban estünk be, a kicsi szokás szerint mindenkit levett a lábáról, és csak egy kicsit sírt. Utána még gyorsan ügyeket intéztünk, mert a nap többi részét otthon akartam tölteni, hogy figyelni tudjam, hőemelkedés nélkül nincs oltás. Többször mértem, sosem volt több 37,2-nél, ettől függetlenül kapott egy kis szirupot, én nem hiszek az új trendben, hogy hagyni kell a gyereket belázasodni. 

Délután Vackor hazaért a szokásos időben, beszélgettünk, hívott egy barátnőm, aki gyereket vár, volt egy csomó élménye, ezért kimentem a szobából, az apja pedig etette a kicsit. Mikor befejeztem a telefonálás bementem, Vackor  pedig mondta, hogy nézd, alig evett, mondtam is neki, hogy semmi baj, majd egy kicsit később megpróbáljuk, hátha elfogadja. És akkor itt elszabadult a pokol.

Ült a kicsi az apja ölében, és egyszer csak elkezdett remegni, megfeszült a teste, az oldalára fektettük, és láttuk, hogy itt nagy a baj,  Vackor rám szólt, hogy azonnal hívd a mentőket. 

Emlékszem, a rángatózó gyerekkel futottam a mentő elé, álltam a ház előtt a féltető alatt, szakadt az eső, és arra gondoltam, ha vajon kiállnék az esőbe, elmosná-e ezt az egészet. Néztük, hogy lélegzik-e, szólongattuk, közben a mentésirányító telefonon próbálta bennünk tartani a lelket, hallottuk, hogy már közel járnak, elkezdtünk futni a mentő felé, az utca közepén találkoztunk, átadtuk a kicsit, beszálltam mellé, és láttam, hogy semmi, de semmi nem használ. Közben megérkezett egy idős orvosnő, aki mindenkit kiparancsolt a kocsiból, és egyre jobban és jobban ordított a többiekkel, ekkor már Vackorral egymást átölelve zokogtunk, és amikor felnéztem azt láttam, hogy újraélesztik a gyerekemet. Hisztérikusan zokogtam, az járt a fejemben, hogy most tényleg vége, hogy a gyerekem a szemem láttára hal meg ebben a mentőben, hogy nekem a Csodababámból csak fél év jutott, és az nem létezik, hogy most nem áll meg a világ, és lesz vége mindennek, mert akkor nincs tovább.

Nem tudom mennyi idő telt el, talán csak másodpercek, amikor azt mondta az orvos, hogy ez a kisgyerek majdnem meghalt, de most rendben vagyunk, és ők bemennek a gyerekklinikára, keressünk egy nyugodt sofőrt, és menjünk utánuk. Homályos minden, felmentünk, összeszedtük a kórházi pakkját, valamiért ragaszkodtam hozzá, hogy mindketten vigyünk magunknak dzsekit, és elindultunk. Úgy emlékszem minden szabályt betartottunk, mégis közvetlenül a mentő után értünk be, rohantunk fel a lépcsőn, akkor tolták ki a liftből, még odakiabált az orvos, hogy nincs már akkora baj, majd bevitték az intenzívre.

Később leülhettünk az intenzív elé hallgattuk, hogy torka szakadtából ordít, és sírtunk az örömtől, hogy hallhatjuk. Nagyon sokáig vártunk, mire kijött az ügyeletes orvos, aki elmondta, hogy valószínűleg komplikált lázgörcse volt, amit nem magas láz vált ki, és hogy a mentősök túladagolták a diazepamot, amitől leállt a légzése. Azt, hogy a keringése leállt-e, nem tudják megítélni, szerinte nem, de ha mégis, az egy pillanat lehetett. A helyzethez képest jól van, az oltás milyensége miatt lumbálták is, vettek mindenféle mintákat, az elsődleges eredmények két órán belül megérkeznek, és most bemehetünk, kivételesen mindketten.  

Ott feküdt az én kicsi Csodababám kikötözve, maszk alatt, mindenféle csövekkel, gépekkel, két oldalról fogtuk a kezét, és én nem győztem elég hálás lenni azért, hogy él a gyerekünk, és hogy mellette állhatunk.

Az intenzíven nem lehet éjszakára bent maradni, ezért haza kellett mennünk. Az az éjszaka pokol volt, várni, hogy vajon mit hoz a reggel, ugyanazt a kislányt kapom-e vissza, aki délután a grimaszaimra hangosan kacagott, nem mertem elaludni, pont, mint a szülés után, mert attól rettegtem, hogy arra ébredek, felhívnak, hogy nincs tovább.

Reggel hatkor lehetett először érdeklődni, mondta a nővér, hogy mosolyogva ébredt, és hogy nagyon mérges, mert nem adnak neki enni. Ekkor már az örömtől sírtunk, ez a mi kicsi lányunk, minden a régi. Bementünk hozzá, csodálatos volt látni, nem tudtunk betelni vele. Még aznap délelőtt leadták osztályra, annyira jó állapotban volt. Az osztály azért megérdemelne egy külön posztot, írhatnék a koszról, fejetlenségről, a drogos, részeg kamasz szobatársakról, a széken alvásról, de minek, visszakaptam a gyerekem.

Szombaton, amikor hazahoztuk, betettem a kiságyába, felragyogott a mosolya, mikor rájött, hogy a saját birodalmában van, és olyan mély szeretetet láttam a tekintetében, mint amilyen én érzek iránta, és akkor már igazán éreztem, semmi sem számít, csak mi, hárman. Tegnap volt egy hete, miután elaludt, beosontam a szobájába, beszívtam az édes kis baba illatát, hallgattam, ahogy szuszog, és újra csodaországban éreztem magam, abban, amit ez a kis Csodalány az életünkbe hozott.

Viszont úgy érzem, ezt a hátizsákot már nem bírom el egyedül, nem tudom cipelni a többivel, első lépésként kidobtam az összes ruhát, amit akkor viseltünk, és bejelentkeztem egy szakemberhez. Nem akarok a Csodalány rettegő, sírós anyja lenni, boldog anyuka akarok lenni, aki egy boldog kislányt nevel. És ezért mindent megteszek.

(Az oltásellenes kommenteket nem engedem át.)