Január elején már volt némi előjele annak, hogy végtért a Kánaán, aztán február közepén megérkezett az első roham.
8 hónap rohammentesség után elég mellbevágó volt, pláne, hogy egyedül voltam itthon vele. Ebben a betegségben többféle roham is előfordulhat, ez egy elbambulós volt, azonnal reagáltam, így hamar vége lett. Mindig meglep mennyire hideg fejjel tudok egy ilyen helyzetre reagálni, az már kevésbé, hogy aztán mennyire össze tudok szakadni, ha rendeződnek a dolgok.
Nyilván ezek után emelni kellett a gyógyszerén, amit nem túl jól viselt, a korrigálásra viszont egy újabb, komolyabb rohammal reagált. Szörnyű volt, mert bár relatíve nem tartott sokáig, de rá kellett segítenünk a légzésére, ezek a dolgok számomra feldolgozhatatlanok.
A hónap elején aztán jött egy olyan roham, amit már nagyon régen láttunk, a klasszikus, amit az emberek egy epilepsziásról elképzelnek. Ezt még sosem úsztuk meg mentő és intenzív osztály nélkül, de a F.-féle rohamoldó jól vizsgázott. (Ugyanitt, semmi rosszat nem kívánok a szegedi kezelőorvosnak, de levegőt sem. Ők ezt senkinek nem írják fel.) Egyébként azt gondolom, hogy ezt a rohamot koronavírus provokálta.
Egyeztettünk a dokival, azonnal reagált, újabb gyógyszer korrekció, amit egyheti szenvedés után meglepően jól visel. Nyilván én emiatt is szorongok, ahelyett hogy örülnék, de nem is én lennék.
Még az őrület előtt voltunk Pesten kontrollon, F. nagyon elégedett volt az állapotával, azt mondta, hogy bár látja a mozgás- és beszédbeli lemaradásait, de nem sokban marad el egy egészséges gyerektől, és ez nagy reményekkel tölti el a jövőt illetően. (Mindig megdöbbenek, hogy a sok szörnyűség ellenére, amit lát, hogyan tud ennyire, már-már gyerekesen optimista lenni.) Legyen igaza.
