az oktatás csődjének élő példája vagyok

Ettől a nem túl bonyolult feladattól is ökölbe szorul a gyomrom. Döbbenet sötét vagyok matekból, igyekszem az oktatási rendszer hibájaként elkönyvelni.

ortopédia

 Ma több óra hosszát töltöttünk az ortopédia előtti folyosón, tulajdonképpen a semmiért. Meghallgattuk egy új, "csodálatos" műtéti eljárás részleteit, amire hálistennek nincs szüksége egyikünknek sem. 

Elég sok gondolat fogalmazódott meg bennem az embertársaimról, és most már egészen biztos vagyok benne, hogy a hülyemágnesen kívül, egy büdösmágnes is van bennem, mert minden iparigyökér kifogásolható higiéniai állapotú emberszabású honfitársam mellém ül. 

itt kell lenned, hogy elhidd

 Van abban valami végtelenül szomorú, és nagyon magyar, hogy az illetékes klinika helyett, ami épp 250 méterre, 3 perc gyaloglásra van a lakásunk ajtajától, nekem mindenféle csalafintasággal, az 59000 méterre, 13 óra 6 perc gyaloglásra* lévő kórházba kell mennem, hogy kis túlzással, de az utolsó pillanatban mentsenek meg valami igazán szörnyűtől.

És hogy mi  különbség? Semmi, mindkettő állami intézmény.

Épp csak az egyikben nem számítasz, a másikban meg minden rólad szól. 

*Nem, nem gyalog mentem. 

Molnár Orsi

 Egészen biztos vagyok benne, hogy a pokolban majd saját magát kell hallgatnia.

merikrisztmösz

Szerettem volna egy bejegyzést írni minden idők legpocsékabb karácsonyáról, de a cica volt olyan kedves, hogy összefoglalta helyettem.

margójára

Őszintén remélem, hogy elcsalták a választást, mert az nem létezhet, hogy ebben az országban ennyi ostoba ember van, és tömegek tapsolják a végítélet diadalát. 

„Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! mélyen megilletődve hajlok meg előtted.
Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdtem, hogy mellemből kifogyott a hang; de midőn Szeged népét látom, azt tapasztalom, hogy nincs mit sajnálnom, mert itt többre nincs szükség, minthogy a lelkesedés előtt mélyen meghajoljak."

Kossuth Lajos

madárcsicsergőskikelet

egyharmad

Hihetetlen, hogy eltelt egy hónap, mióta nem írtam, sokszor akartam, hogy a büdös kölöknek ha szemtelen lesz megmutathassam, hogy milyen kemény út vezetett hozzá mert bízom benne, hogy egyszer majd jó lesz ezeket a bejegyzéseket elolvasni, de annyi rossz dolog is történt, hogy mindig attól féltem, ha leírom, elillan.

Van felénk egy mondás, lehet, hogy írtam már, 'fél, mint cigány a jótól', ezt mostanra én is megtanultam. Minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy a mennyben vagyok, egy pillanat alatt a pokolba kerültem.

Vasárnap volt, amikor hazaértünk a nyaralásból. Szuper nyaralás volt, jól éreztük magunkat, körbe tekeregtük a Balatont, pihentünk, kirándultunk, jókat ettünk, élveztük egymás társaságát. Mégis, másfél hét után jó volt hazaérni, cicázni, henteregni a saját kanapénkon. Este, még lefekvés előtt kimentem pisilni, és akkor valami nagyon furcsát éreztem. Lenéztem, és láttam, hogy minden csupa vér, nagyon sok, piros vér. A pillanat, mikor a legrosszabb rémálmod valóság lesz. Nem is igazán emlékszem mi történt utána, hogy öltöztem fel, hogy értünk be a klinikára. Az ütött először fejbe, hogy be kellett részletesen számolnom a történtekről a portásnak, csak azután engedett fel, harmadik emelet, terhespatológia. Terhespatológia, még kimondani is szörnyű.

A liftben még nem sírtam, a folyosón már nagyon, egy kedves szülésznő várt, kérlelt, hogy ne sírjak, nem lesz baj, nem nyúl hozzám, de meg kell néznie a bugyimat. Ez annyira megdöbbentett, hogy befejeztem a bőgést, megnézte, újra elmondta, hogy nem lesz baj, felhívta az ügyeletes orvost, és leküldött az ultrahangba. Az ügyeletes orvos a cuki szomszédom volt, aki az egyik legempatikusabb orvos, akit ismerek. Mondta, hogy meg fog vizsgálni, nem kapcsolt villanyt, gondolom, hogy ne érezzem magam annyira nyomorultul, egy monitor világított, és én megint azon az ágyon feküdtem, ahol egyszer már megmondták, hogy meghaltak a babáim.  Nincs kifejezés erre az iszonyatra, újra zokogni kezdtem, képtelen voltam a monitorra nézni, és akkor CukiDoki azt mondta, nincs baj, van szívhang, zárt a méhszáj, pont olyan, és akkora amekkorának lenni kell. El sem hittem, hogy ilyan csoda létezik. Kimentem, elmondtam Vackornak, összekapaszkodva sírtunk a megkönnyebbüléstől. Három napig voltam kórházban, az első éjszaka egy percet sem aludtam, óránként jártam a mosdóba, hogy lássam, nem vérzek már. Három napot töltöttem bent, őskori körülmények között, vizsgálatok nélkül, a saját gyógyszereim szedve, de legalább teljesen képzett lettem a roma szokásokból.

Következő csütörtökön voltunk a kontroll vizsgálaton, Vackor először látta a babát, csodálatos élmény volt, túlzás nélkül mondhatom, hogy a föld fölött lebegve töltöttük a következő pár óra hosszát.

Aztán a vérzés újra elindult. Először el sem hittem. Nem mentünk kórházba, már tudtam, hogy felesleges, úgysem csinálnak semmit. Vártam, vártam, de ez most nem akart múlni, míg a előző egy pillanatról a másikra megszűnt, ez a vérzés másnap sem csillapodott, csak abban bíztam, hogy a mennyisége jóval kevesebb. Felhívtam a dokimat, aki megnyugtatott, legyek türelemmel, el fog múlni, de bármikor hívhatom, bármikor bemehetek hozzá vizsgálatra, ne féljek, minden rendben lesz.

Igaza lett, de azt a két napot senkinek sem kívánom. Csak az mentett meg a totális tébolytól, hogy abban a pontban, ahol a beágyazódást éreztem annak idején, időről időre érzem, hogy a kicsi jelen van, apró szurkálódások formájában. Nagyon nehéz volt. Igazából azóta sem nyugodtam meg teljesen, nincs óra, hogy ne jusson eszembe, nincs pisilés félelem nélkül, még mindig rettegve pillantok rá a papírra minden egyes alkalommal. Szorongások királynője, ki más.

A héten voltak az első genetikai ultrahangok, kétszer csináltattam meg. Első alkalommal egy genetikus professzornál voltam, hatalmas tisztelet övezi a szaktudása miatt, a saját orvosom is hozzá járt a terhességei alatt. Nagyon alapos munkát végzett, egy óra hosszát voltam bent nála, és ezt az időt szinte végig az ultrahangos vizsgálattal töltötte. Annyira izgultam, hogy a nővérnek kellett rám szólni, hogy feltűnt-e, hogy velem szemben egy óriási képernyőn esetleg nézhetném a gyerekem. Hát nem tűnt fel. Fantasztikus volt, minden kis milliméterjét átböngészte, mindenét lemérte, hallgattuk a kis szívét, le sem lehet írni az érzéseket, amiket ott éreztem. Vettek vért, a professzornak van egy különleges vértesztje, ami állítólag pontosabb, mint a  többi anyai vérből történő teszt, sehol máshol nem csinálják. Az ultrahang alapján az eredmény a 27 évesek közé sorolt kockázat szempontjából, a vérteszt eredményére sajnos egy csomót kell várni, de csak azért, hogy mindig legyen min izgulni, remélem jó eredményt kapok.

Másnap mentem a klinikára, ahol először elhajtottak a picsába, mert a professzor után minek ez a vizsgálat nekem, és egyébként is hogy képzelem. Órákat vártam a dokimra, aki operált, mikor elmondtam neki, hogy mi történt, nem kicsit borult el az agya. Eddig sem szerettek ott egyikünket sem, ezek után meg pláne, de némi balhé után soron kívül behívtak, míg le nem feküdtem a dokim szúrós szemmel pirította a nővért, utólag ezen azért nagyon röhögtem. (Ja, és ha nem lép közbe, kiderült, hogy a következő genetikai ultrahangról már le is húztak, csak a parádé miatt kaptam időpontot, nem erős ez kicsit?) Nem akarok túlozni, talán másfél percig tartott a vizsgálat, egyébként a klinika legjobb ultrahangosa csinálta, hasonló adatokat kaptam, picit nagyobbnak mérték a kicsit, és vékonyabbnak a nyaki redőt, de ez a vizsgálat is jó eredményt hozott. Ettől függetlenül mennem kell genetikai tanácsadásra, mert 872 éves vagyok. Kértem oda is időpontot, mivel ismertem a nővéreket ott is a professzorhoz írtak be, mert megsúgták, hogy a másik doki az amniocentézist elutasító kismamáknak halott babák fotóit mutogatja. Ezt inkább nem is véleményezem.

Sűrű hetek voltak, nem jöhetne most már egy kis nyugalom? Még mindig nem merek örülni a terhességemnek, még mindig nem merem elhinni, hogy egy kis élet növekszik bennem, már bűntudatom van, hogy nem merem szeretni a gyerekem. Lesz ez jobb?

Azt még el szeretném mesélni, hogy többeteknél olvastam, hogy mi legyen a felesleges ruhák sorsa. Én egy anyaotthonba szoktam vinni a megunt ruháimat, és képzeljétek, a kórházban megláttam az egyik ruhám egy kismamán. Tök jó érzés volt, hogy tényleg jó helyre került.

punkció és embriótranszfer

A punkció könnyű volt, mint a szél. Teljes nyugalommal készültem rá, ahhoz képest, hogy mennyire szörnyű volt az első, pont annyira nem féltem a péntekitől. Fél nyolcra mentünk, volt reggel egy ultrahang, némi várakozás, és már mehettünk fel. A folyosón két irányba fordultunk Vackorral, ő a 'romi szoba' fel vette az irányt, én meg az előkészítőbe. Mindenki nagyon kedves volt, jó fej lányokkal voltam együtt, viccekkel vezettük le a feszültséget. Harmadikként mentem be, nagyon jó társaság volt a műtőben is, végig nevettünk, és nevetve is aludtam el.

Ébredés után felnéztem, és láttam, hogy két liter sóoldat van bekészítve, ami jó hír, mert csak azok kapnak duplát, akik jól teljesítenek, vagy történik valami extra esemény, igaz, én mindkettőre számítottam, de mégsem voltak rossz érzéseim. 

A kötelező idő letelte után lementem, hívtam Vackor, hogy jöjjön, vártunk egy keveset, és bementünk a dokihoz. Négy lett, ettől kicsit elszomorodtam, mert reménykedtem, hogy több lesz mire a doki közölte, hogy elviselhetetlen vagyok, majd megkérdezte Vackortól, hogy lehet velem együtt élni kedvesen figyelmeztetett, hogy az én állapotomban ez kisebb fajta csoda, végig attól félt, hogy egy sem lesz, és borzasztó csúnya az endometriózis a hasamban, bár most, a kérésem szerint amennyire csak tudta, leszívta. 

Másnap kellett érdeklődni először, alig mondtam ki a nevem, már jött is a felelet, Mici, nagyon jó hírünk van mind a négy a megtermékenyülés jeleit mutatja. Annyira ujjongtam, hogy még a recepciós is velem kacagott. Hétfőn kellett újra telefonálni, egyrészt az embriók miatt, másrészt a punkciós időpont miatt, mert nyilván nem is én lennék, ha nem pont a lehetséges időpontok alatt utazott volna el az orvosom, és várnunk kellett a helyettes döntésére. A jó hír az volt, hogy mind a négyen jól vannak, teljesen egyformán haladnak, ami viszont számomra érthetetlen volt, hogy nem várták meg a blaszto állapotot, hanem már a negyedik napra kijelölték az et napját, és akárhogy kardoskodtam, győzködtek, hogy ez így jó, és punktum.

Tegnap volt a transzfer, helyettes orvosnál lenni pedig olyan, mint a kutya vacsorája. Kilencre mentem, majdnem tizenegy volt, mire mehettünk fel, előtte volt egy előzetes beszélgetés a helyettessel, ami így hangzott 'maga 38 éves kettőt kap'. Kiválasztották a két legszebbet, amik koruknak megfelelően a legmegfelelőbb állapotban voltak, és mondták, hogy ha a többi is így halad, akkor esélyes a fagyasztás.

Felmentünk, jött a szokásos szektás szöveg, 'ugye tudják, hogy milyennek kell itt lenni? hát nagyon boldognak kell lenni! most lesznek terhesek'. Aztán eléggé elfosódott minden.

Ez a doki már lent sem volt szimpi, a műtőben meg kifejezetten durva volt, mind hozzáállásban mind fizikailag, nagyon fájt ahogy csinálta, éreztette velem, hogy esélytelennek tart egy terhességre, ennyit a nagyon boldogságról. Megmutatta a monitoron hová kerültek, ugyanoda, ahova múltkor, kaptam képet, majd odavágta 'na majd a kontrollon kiderül volt-e értelme'. Kedves.

Egy órát feküdtünk kicsit beszélgettünk a lányokkal, ugyanazokkal voltam, mint a punkción egy lányt leszámítva, sajnos neki nem lettek petesejtjei, sőt az is kiderült, hogy nekem, az esélytelen nyomorultnak lett a legeredményesebb az egész folyamat, nyilván a végeredményt ez nem garantálja.

A pihenő után lementünk tele volt a váró, utolsóként kerültem be, pihenjek, gyógyszerek, nyilatkozat, pénteken telefonáljon, hogy lehet-e fagyasztani, mert csak a nagyon szépeket fagyasztjuk.

Utána egész délután nagyon rossz kedvem volt, fájt a beavatkozás helye, tök feszült lettem estére, még Vackorral is összevesztem, pedig nem szoktam soha. Így indult, remélem szebb vége lesz.

Mondtam már, hogy utálom a várakozást? 

2/0

Tegnap délután bementem a Kaáliba, leadtam a ciklusindításhoz hiányzó leleteket. Már azzal kezdődött, hogy az egyikük szó szerint tátott szájjal bámult rám, értem én, hogy meglepődött, mert hát terhesen jöttem el onnan, de gondolom, hogy nem én vagyok az első ember a földön aki elvetélt, lehetne egy kicsit disztingválni.

Lefénymásoltam nekik mindent, annyi munka lett volna vele, hogy be kell rakni a mappámba, és még így is éreztették velem, hogy mekkora nagy szívességet tesznek. Az időpontkérésről meg ne is beszéljünk, húsz ember előtt oktattak ki, hogy nehogy már én tudjam, hogy mikor fogok menstruálni, hiába mondtam, hogy fogamzásgátlót szedek, percre pontosan ugyanakkor jön meg minden hónapban. Mikor harmadszorra kértem, akkor végre beírtak, de azért még a végén odaszúrta, úgyse akkor fog megjönni. Hát köszönöm szépen. Már el is felejtettem, hogy milyen cukik. 

Szuper indítás volt.

WTF, csupa nagy betűvel

Na, kellett nekem emlegetni a sátánt, már meg is jelent az ábrázatomon. Az emberi hülyeség tényleg határtalan, és a világegyetem sem tud olyan mértékben tágulni, mint hogy a faszság bekúszik a mindennapjaimba.

Hajnalban hívott egy kollégám, érted, még nekem is hajnalban, aki korán kelek, hogy most hívta egy munkaügyi felügyelő, hogy az egyik beosztottam feljelentett, mert én nem jelentem be, éjszaka dolgoztatom, és mindezért még csak ki sem fizetem. Természetesen nem, de ezt mondanom sem kell. Kicsit furcsállta a korai hívást, de a mi szakmánkban azért előfordulnak a hajnali razziák a TEK-kel kézen fogva, ezért megadta a számomat, és csak szólni akar. Jó.

Ekkor már engem hívott a felügyelő, aki Dr. Kovács néven mutatkozott be, elmondta, hogy kiről, miről van szó, mit mondott, mire számíthatok. Ekkor még hihető is volt az egész, hiszen mivel a mi cégünk a piacvezető, sokszor előre tudunk az ellenőrzésekről (ha ezt egy illetékes olvasná, akkor ez csak egy álom, és Magyarországon elképzelhetetlen a korrupció), de aztán egyre szürreálisabb lett az egész. 

Ez az elmebeteg tizenegyszer hívott, és győzködött, hogy ha kirúgom az alkalmazottam, akkor nem lesz ellenőrzés, és ha a délután azt látja a "rendszerben" hogy ki van jelentve a nő, akkor elfelejtjük az egészet.

Persze felhívtam a megyei felügyeletet, ahol nem is hallottak Dr. Kovácsról, még csak hasonló nevű alkalmazottjuk sincs, és nyilván nem szólnak előre a feljelentést követő ellenőrzésekről (izé, de ezt hagyjuk). Aztán mikor megint hívott a "felügyelő", akkor ezt szépen elmondtam neki, és megkértem, hogy diktálja le az azonosítóját és az elérhetőségét. Azóta valahogy nem hívott.

Sikerült annyira felkúrni magam ezen az egészen, hogy a bal szememben szétpattogtak az erek, és tényleg úgy nézek ki, mint a sátán. 

Az eszem megáll milyen emberek vannak. Azt meg pláne nem értem, hogy az ilyen mi a kurva anyját gondol mégis mire számít, van olyan hely, ahol ez bejön? Hogy tényleg kirúgathatom az exem, csak mert elhagyott? Hogy ez ilyen egyszerű? És hogy nem lesz következménye?

Mert hogy lesz.

abszurdisztán

Szombat óta fáj a vesém. Nem kicsit, nagyon. Ma felhívtam az urológiát, persze elhajtottak a kurva anyámba addig nem mehetek oda, míg nem pisilek véreset, és nem fetrengek a görcsöktől. Mindjárt adtak is időpontot május 23-ra. Hát muhaha. Próbáltam magánrendelésre időpontot kapni, mához két hétre tudtak volna helyet adni. Van itt lóvé, ha már magánrendelésre sem lehet bejutni, mindjárt meg is nyugodtam, hogy hasít az ország. Délután elszaladok a háziorvoshoz, ők szerencsére segítőkészek voltak, csinálnak tesztet, és majd meglátjuk. Egyébként a tébés időpontot azért beírattam, sőt kértem Vackornak is, mert szóltak a Kaáliban, hogy amit eddig meg lehetett tébére csináltatni náluk, az januártól már nem támogatott, első körben a HIV/hepatitis vizsgálatok tizenhétezer, fejenként. Tényleg a pofám leszakad. Úgy számoltam, hogy a tébés lombik vizsgálat és gyógyszer költsége úgy kétszázezer forint volt, most akkor mennyi lesz? És ha nem sikerül, akkor az őszire hétszázezret fogunk fizetni? Vajon öreg vagyok ahhoz, hogy keressek magamnak egy sugardaddyt?. 

Apa megint kórházban van, addiktológián. Egy csepp jó a rosszban, hogy önként vonult be, és kábé ennyi a jó a történetben. Nagy ívben tesznek rájuk, mindenki agyon van szedálva, ma olyan jól sikerült változtatni a gyógyszerein, hogy a tegnapi optimista, meg akarok gyógyulni hozzáállásból agresszív, én nem ide való vagyok felfogás lett. Well done. Az is iszonyat mellbevágó, hogy két ügyvéddel és egy orvossal van egy szobában, a pia tényleg minden rétegben tarol, mondjuk az orvos szegény a legelborultabb, éjszakánként meztelen randalírozik, tömény fosszag van, és a nővérek csak ordítva tudnak kommunikálni. Szörnyű. Annyira drukkolok neki, hogy kibírja, de egy csoda lesz, ha nem lép le idő előtt.

Miért is fizetünk tébét? 

abszurdisztán

Napok óta terveztem írni egy évértékelőt, ritka fos év volt a 2016-os, életem legszarabbja, csak a decemberi kis ajándéka miatt tudok megbocsátani neki, de aztán annyira felbaszódtam felhúztam magam, hogy inkább arról írok.

Még mikor a dokinál voltam mondta, hogy be kell jelentkeznem a védőnőhöz, de mivel viszonylag új városrészben élünk, nem tudott segíteni abban, hogy pontosan kihez is tartozunk, nézzem meg a neten.

Haha. Nem is fér a fejembe, hogy a mai modern világban ezeknek az egészségügyi intézményeknek miért nincs egy átlátható, könnyen értelmezhető honlapja, urambocsá' körzetenként megadni, hogy kihez is kell fordulni. Van egy központ szám, csá. Felhívom, Lópicsáné Aranka felveszi, ő a vezető, de nem tudja, hogy kihez tartozok, hívjam fel Tehénseggéné Etelkát, nem, nem hozzá tartozom, hívjam fel Nyúlfarokné Mónikát, de ne most, két hétig szabin van, meg mit erőlködök, ráérek még. Jó.

Ma rászántam magam, erre beközli, hogy hetente egyszer van védőnői fogadás, keddenként 11 és 13 óra között. Esküszöm kétszer rákérdeztem, hogy jól hallok-e. Érted, hetente egyszer, a nap közepén.

A pofám leszakad ezektől, de komolyan. Szinte mindent csak és kizárólag munkaidőben lehet elintézni, a lehető leglehetetlenebb időpontban. A tizenkettedik hétig én semmiképp nem szeretném elmondani a munkahelyemen, hogy mi a helyzet, legyek túl a genetikai ultrahangon, és majd kinyögöm, hogy mi van, de addig legyen ez már az én titkom. Utálom, hogy az ilyen értelmetlen hozzáállás miatt vagy szabit kell kivennem, vagy hazudnom kell róla, hogy hová is megyek, csak hogy én dönthessem el, mikor is állok ki a hírrel. 

Miért megy ilyen gyökér módon minden ebben az országban?

punkció

Előre szólok, hogy ezt a bejegyzést nem Vackor Mici írja, hanem Totálhormoni BőgőMelinda.

Hétfőn voltam az utolsó vérvételen és ultrahangon, amikor is minden rendben volt, már mint orvosi szempontból, mert én már a pontyosodástól elég rosszul voltam. Nagyon hányingerem volt, meg fájt a derekam, amire az volt a válasz, hogy ez egyrészt normális, másrészt 'pont úgy nyavalyogsz, mint anyám'. Oké.

Kedden egész nap suliban voltam, hezitáltam, hogy elmenjek-e, de végül jó döntésnek bizonyult, érdekes témák voltak, plusz ez volt az utolsó alkalom, kaptunk oklevelet, volt gálavacsora, agyon vagyok iskolázva.

Szerdán reggel fél nyolcra mentünk, indokolatlanul jó kedvem volt, volt némi csúszás, megnéztek ultrahanggal, minden okés, mindenki a helyén, tényleg van némi endometriózis, de majd azt is jól leszívják, ha már megkaparintották a lényeget.

Aztán jól elfosódott minden. Tele vagyok hormonnal, borzasztó érzékeny voltam/vagyok, annyira szörnyű volt az egész. Felmentem, megmutatták mit kell felvenni, aztán várjak.

Kezdődött azzal, hogy kitettek nekem egy olyan hálóinget, ami enyhén szólva nem ért be, tudom, hogy ez semmi, de ott, akkor ezen már úgy kibuktam, hogy öt percet sírdogáltam. Nyilván kicseréltettem, kicsit vágták a pofákat, oké.

Bekerültem a műtőbe, lebasztak egy papír miatt, ami nem lett kitöltve, hogy mit képzelek magamról, oké, aztán lebaszott az a nő is, akinek ezt ellenőrizni kellett volna, hogy mit képzelek magamról, majd lebaszott egy harmadik nő is, hogy miért nem vetettem le a körmöm a jobb mutatóujjamról, oké. (Itt csendben megjegyezném, hogy a kutya nem mondta, hogy le kellene, az előző műtétnél levetettem, akkor a műtőben azt mondták, hogy többet ne tegyem, felesleges.) Szóval hárman jól kiosztottak, majd mielőtt elaludtam szóltak, hogy most legyek nagyon boldog. Köszi.

Ébresztés után, nagyon hamar éber lettem, és olyan zaklatott is, hogy képtelenek voltak 155 alá húzni a vérnyomásom (itt ismét csak megjegyezném, hogy mint kiderült, nem olyan gyógyszerekkel próbálkoztak, ami erre alkalmas, igen, wtf.), amit a gyógyszerek mellett olyan bátorító mondatokkal segítettek, mint 'nem igaz már, hogy képtelen lenyugodni', 'már rég nem kéne itt lennie', és még sorolhatnám.

Aztán nagy nehezen leengedtek az orvoshoz, aki szintén jól kiosztott. Azt mondta, hogy kezeltessem magam, mert nem vagyok normális, mert állítólag félálomban azt mondtam neki az 'ugye hogy túl lehet ezt élni'-re, hogy megcsináltattam a pillám és a szemöldököm, ha hibáztak volna is szép halott lennék. Őszintén szólva, erre nem is emlékszem, de magamat ismerve akkor adok ilyen választ, ha a kérdés is ilyen. 

Ez még rendben is lett volna, de aztán kifejtette, hogy ha nem kezeltetem magam, majd terhesség alatt jól meg fognak műteni, meg hogy 23 hetesen kiveszik belőlem a gyereket, meg ilyen és ettől borzasztóbb dolgokat, még most is alig tudok írni a bőgéstől, ha csak eszembe jut. Teljesen kikészültem. 

Az az egészben a durva, hogy tegnap annyira agyon szedáltak, hogy le sem esett, egész nap aludtam, csak reggel agyaltam, hogy ez mit is mondott. Nyilván kisírtam a szemeim a tesómnak meg a házi orvosomnak is, ők is teljesen ledöbbentek, próbáltak nyugtatni, de ezek után kurva nehéz. Tudom, érzem, hogy hülye vagyok a hormontól, de a józan eszem maradéka is azt súgja, hogy ez indokolatlan és durva volt.

Ja, hat petesejt lett, és ma a laborban azt mondták, hogy úgy néz ki, négyből lesz is valami. Hétfőn embriótranszfer.

5.

Reggel fél nyolcra kellett mennem a Kaáliba, a ciklusindítást követő első vérvételre és ultrahangra. Zuhogott az eső, de nem engedtek be bennünket, mert valami műszaki problémát kellett elhárítani. Nyilván senki sem örült ennek, de szó nélkül, csendben vártunk. Ekkor érkeztek meg a "külföldiek", majd a vezetőjük (szervezetten hordják ide őket) berontott, természetesen őt is kiküldték. Erre kiadta az egyik "külföldi" lánynak, hogy nyitogassa az ajtót úgy, hogy ne látszódjon ki áll kint, és elkezdett ordítani magyarul, hogy esikazesőesikazesőesikazeső.... Inkább nem is véleményezem a dolgot.

Természetesen a vérvételes nő rám ömlesztette minden mérgét, lévén a "külföldiek" után én voltam az első magyar a sorban. Szuper, pont ilyen reggelre vágytam.

Tíz körül mentem vissza ultrahangra, akkor már teljes mellszélességgel ott volt a cuki kis asszisztensem, megint mindenben segített, bejött velem, a vizsgálat után magyarázott, ellátott jótanáccsal és kaptam tőle egy csomó mindent, ami segít a további injekció beadásban.

A vizsgálat rendben volt, bár kicsit fájt, a műtét óta a ciklus első felében amúgy is érzékeny vagyok, extra hormonnal meg pláne. Eddig hét tüsző látható, ebből hat teljesen egyforma méretű, a hetedik viszont nagy valószínűséggel kuka, nem tartalmaz petesejtet. Sebaj.

Pénteken ismétlés, addig továbbra is harakiri, jövő hét közepén-végén meg már punkció. Nagyon izgulok. Próbálok nem rágörcsölni, és nem túlizgulni a dolgot, szúszááá stresszhormon.

2.

Kevés dologra vagyok büszke magammal kapcsolatban, de arra igen, hogy egyszer régen megfogadtam, hogy sosem mondok/csinálok semmit első mérgemben, hanem először alszok rá egyet. Na, ez a bejegyzés nem erről fog szólni.

Felhívtam a Kaálit, hogy mennék holnap második napos hormonprofilt csináltatni, lehet-e. Kérdezte a nő először is, hogy mégis minek (WTF1), majd mikor mondtam neki, hogy novemberben mennénk lombikra, akkor jól leugatott.

• Ez tizenhétezer forint, van rá pénzem? (WTF2)
• Mikor mondtam neki, hogy szerintem ez nekem ingyenes, akkor közölte, hogy azok az idők már elmúltak (finoman jelzem, tébé támogatott beavatkozásról van szó), de ha nagyon ragaszkodok hozzá (WTF3) menjek csak tizenhétezerért.
• És ezt amúgy is csak a beavatkozást megelőző mensikor kell (ezt senki sem mondta eddig, illetve kurvára nem ezt mondták).
• Mégis mit képzelek magamról, hogy még nincs meg az összes eredményem a lombikhoz? (WTF4)
• Szégyelljem magam, mert ha kiderül, hogy nemi beteg vagyok (WTF5!), akkor el fog húzódni a kezelésem, és ha nem jól reagálok akkor majd hosszú ideig kell kezelni (WTF6).
• És amúgy is hétfőn menjek, csinálnak egy másik vérvételt ötezerötszázért (khm tébé), és majd elbeszélgetünk a dolgaimról (WTF7!), és ő már most mondja, hogy a doktornő az ilyeneket (WTF8) nem szereti.

Meg nem kérdezte volna, hogy kedves Mici, mégis mi az oka annak, hogy eddig várt a vizsgálatokkal, talán akkor esetleg elmondhattam volna neki, hogy eddig kurva beteg voltam, tényleg élni sem volt kedvem, nem hogy ezzel foglalkozni, hétfőn derült ki, hogy egyszer talán meggyógyulhatok, talán nem fűrészelnek ketté, és talán van esélyem eljutni a lombikig. Talán. 

Nem mellesleg hétfő óta beszereztem az összes beutalót, minden vizsgálatra van időpontom egy héten belül, ezt mondjuk hiába is mondtam neki, nyilván pont leszarta.

Inkább leugat, kioktat, _mert ő ezt megteheti_, és majd jól elbeszélget a dolgaimról.

Nagyon várom ezt a beszélgetést. Nagyon.

csakaszokásos +18

A kezdet kezdetén megfogadtam, hogy nem fogok káromkodni a blogban, mert egyrészt nem illik, másrészt a valós életemben sokszor előfordul velem, kár lenne tagadni, sokszor futóbolond indulatos ember vagyok.

De a büdös kurva életbe már, hogy mi a picsát kell egy leleten ennyit kotlani, mikor péntekre ígérték, aztán pénteken ma reggelre ígérték, aztán ma reggel délutánra ígérték, de közben sejtették, hogy talán hétfőn sem lesz meg, pedig nekem holnap nyolcra kellene vinnem az orvosomhoz.

Fene essen már abba a lelketlen farokba, aki a könyörgésem ellenére nagy ívben tesz rám, húzza belém az ideget, hogy biztosan százan elemzik, mert akkora a baj, szenvedek mint a kutya, ömlik rám a híradóból, az újságokból meg a kibaszott internetről a sok rákos horrorsztori, kész vagyok teljesen.

Egyszerűen a pofám leszakad, a magánbetegeknek _aznap_ kiadják a kész elemzést, én meg egy hete várok, tíz, mondom _tíz_ perc lenne a lelet elemzése.

Szétbasz az ideg, csak mondom.

maradok tisztelettel

Szerdán nagyon fájt a hasam, arra gondoltam, hogy peteérésem lehet, amit le is csekkoltam a mensis alkalmazásban, és igazam volt. Átnéztem az évet, és tökre megörültem, hogy augusztusban pont a nyaralás első napján lesz peteérésem, micsoda szuper időzítés, aztán leesett, hogy hát lópénisz, maximum a hasüregem érezheti megtisztelve magát, hogy ott szívódhat fel a csodálatos petesejtem. Well, well, ezt is meg kell szokni.

De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy amikor a Kaáliban voltunk, akkor a doki azt mondta, hogy három havonta ideális a lombik sikertelenség esetén, én meg azt gondoltam, hogy ha már van első időpontunk, akkor a többi automatikus. Hát, megint csak lópénisz, csak ez úgy kábé másfél méteres.

Biztos ami biztos, ráírtam a dokira, hogy így van-e, és ha nem, akkor ugyan írjon már be bennünket még egy időpontra. 

Magyarország, én így szeretlek, nyilván itt csak az a biztos, hogy virítsd a lóvét, és ne sokat gondolkodj, mert mindjárt kaptunk is időpontot 2017. júliusra, a pofám leszakad, de komolyan.

Igen, 13 azaz tizenhárom hónap múlva. 

Nektek, ott fent az egészségügyben, bizony, a jó kurva édesanyátok. Sok szeretettel, maradok tisztelettel.

helyzet

Egy hónap múlva ilyenkor már remélhetőleg (mert azt ugye az ember lánya csak remélheti, hogy minden rendben lesz) izgatottan fészkelődök, hogy megkapjam a zárójelentésemet, és végre mehessek haza a kórházból.

Egy hónap még, el sem hiszem.

Idén már hatféle antibiotikumot szedtem, és legalább ugyanennyi féle fájdalomcsillapítót, különböző erősséggel, és hát nyilván a helyzet semmit sem javult. Annyira tönkrementek a mindenféle nyálkahártyáim és flóráim, ezt inkább nem is részletezném ki, hogy bár most sem vagyok jól, de nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni addig, míg nem fetrengek a földön. A természetes vonalat próbálgatom, amiben sajnos nem hiszek, de a semmitől jobb, erőltetem magamra a hitet, hogy ha nem is segítenek, legalább enyhíthetik a tüneteimet, amik a ciklus előrehaladtával egyre rosszabbak. Majd lesz valami.

Igazából beszélni sincs kedvem róla, még a barátaimmal sem, mert a legjobb szándék ellenére is hihetetlenül tolakodóak tudnak lenni az emberek, bizony mondom, a tízmillió orvos és természetgyógyász országa vagyunk. 

Pont valamelyik nap, amikor kis késéssel a szülinapomat ünnepeltük a barátaimmal, az egyik rákezdett az oktatásra, hogy majd így lesz, meg úgy, meg ezt meg azt csináljam, és nem vette észre, hogy terelem a témát, hanem még jobban belelovalta magát, na akkor azért odamordultam, hogy hagyja már rá. Persze én lettem a bunkó, mert csak az orvosok meg a vegyszerek, de könyörgöm, ha az orvosaim sem tudják pontosan, hogy mi a baj, akkor miért kell diagnózist felállítani. 

Elhiszem, hogy jót akarnak, de sem idegzetem, sem energiám nincs ehhez. Fáradt vagyok, belefáradt.

zippyshare

Nincs hangulatom írni mostanában, pedig jót szokott tenni a lelkemnek, de annyira elegem van, hogy ezek szerint túlfeszülve nem igazán megy a szófosás.
A szülinapom elég betyár módon indult, hulla fáradtan ébredtem, mert előtte nap hajnaltól késő délutánig dolgoztam, reggel csak pillogtam, hogy ez is jól kezdődik, tizenegyig csak eszetlenül kóvályogtam a hásziendán. Természetesen a munka megcsúszott, így elkéstem a saját szülinapi ebédemről, amin annyira behergeltem magam, hogy remegtem az idegtől, és csak az ebéd végére nyugodtam le, a családom addig is kerülte a tekintetemet, meg is értem.
Vackor iszonyú cuki volt, otthon egy nagy csokor rózsa fogadott, megpuszilgatott, ki is húzott belőlem minden nyűgöt. Aludtam egy jót délután, aztán elmentünk vacsorázni a kedvenc helyemre, jót ettünk, jót ittunk, hazafelé menet még az épp zajló gasztronómiai fesztiválra is benéztünk, aztán tíz órakor már összebújva szuszogtunk otthon. Igazán klassz volt, Vackor egy főnyeremény, hihetetlen szerencsém van vele is, és a sziperszuper családommal is.

A tegnapi napot a klinikán töltöttem, rengeteget kellett várni mindenféle vizsgálatokra, betegbemutatásra, altatóorvosra, és persze a falon is emberek lógtak.
Jókat nem mondtak, hagyjuk is, május végére(!) kaptam időpontot. Még jó, hogy semmi baj sincs az egészségüggyel.