kárvoltmareggelfelkelni

Tegnap este azzal a szent elhatározással feküdtem le, hogy mától fogyókúrázok. Ehhez képest, a láthatatlan ember* még a munkába vezető úton bekényszerített a boltba, ahol vetetett velem egy cukros brióst, amit még menet közben jól befaltam. Well done.
Aztán az üvegházban beleléptem egy hatalmas fosba (őszintén remélem, hogy állat hagyta hátra), de legalább az étvágyam elment. Meg kellett csinálnom egy nagyon "nemszeretem" munkát, kijött az allergiám, taknyom-nyálam egyben van. Szuper.
Utána megnéztem, hogy milyen idő lesz a nyaralás alatt, kezdtem volna örülni, hogy évek óta először jó idő, mire rájöttem, hogy egész idő alatt menstruálni fogok. Fantasztikus.
És még csak fél háromnegyed tíz. 

*Ő Melinda, a gonosz, képzelt ikertestvérem még aljasabb vőlegénye.

btx

Megmondom őszintén, elég sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e erről a témáról, de mivel nagyon kevés felvállalt személyes tapasztalatot találtam, gondoltam miért is ne... Biztos lesz, aki elítél érte, de nekem ez az egy életem van, és abban szeretném jól érezni magam.
Az apai nagyanyám rettenetesen ráncos asszony volt, az a típus, akinek a vízszintes és függőleges ráncok kockásra szabdalják az arcát. Az apám szintén elég ráncos, és ezt a szuper genetikát sikeresen meg is örököltem tőle. Ehhez persze hozzá tartozik az, hogy a munkám miatt az átlagosnál jóval több napsugárzás éri az arcom, és bármennyire is védekezem, ennek bizony következményei vannak. Nagyon régóta zavar már ez az állapot, aztán tavaly az egyik kollégám elmesélte (nyilván becsúszásból is, mert nagyon meg akart volna húzni, én meg ellenálltam), hogy az új gyakornok lány megkérdezte, "Mici hány éves is, 40-45?", és végem volt. Egy éve rágtam magam rajta, hogy mit is kellene lépjek, majd néhány, a közelmúltban készült kép megadta a végső lökést.
Átböngésztem a városunkban az összes, a témában praktizáló orvos weboldalát, és igazi szőke nőhöz méltóan felhívtam azt, aki a képeken a legszimpatikusabb volt. Kértem konzultációs időpontot, hogy mégis mi-mennyi-hogy-merre-meddig, elmentem, megbeszéltük, és amikor már biztos voltam benne, hogy nem vagyok terhes, akkor megcsináltattam.
Megbeszéltük a dokival, hogy nem szeretnék már húszéves fruskának kinézni, csak annyi változás legyen, hogy épp annyinak nézzek ki, mint amennyi valójában vagyok, elég volt már a boszorkány ráncokból. Maga a beavatkozás nem egy nagy dolog, először érzéstelenítő krémmel lekenik ez ember arcát, meg jegelni kell, bejelölik a tűszúrások helyét,  és aztán jönnek a pici szurik, érzetre kábé a kellemetlen kategória, pillanatok alatt kész van, újabb jegelés, és viszlát. Utána semmi, de semmi sem látszik, mehet a nap tovább, a maga útján. Nekem például senki sem vette észre, Vackor sem. Pár óra hosszáig nem szabad lefeküdni, két napig sportolni, szaunázni, szolizni, és lehetőség szerint, éjszaka háton kellene aludni.
Azt írták mindenhol, hogy 3-5 nap után látszik, de én már másnap láttam, kicsit be is voltam tojva, mert a két oldalon nem egyszerre indult el, kértem is kontrollt, de a doki megnyugtatott, hogy ez normális, 10-14 nap alatt éri el a hatás a csúcspontját, ha később is így marad, korrigálható.
Napról napra jobban tetszik az eredmény, van egy kis különbség még mindig, de pont ettől természetes a látvány, volt már aki megjegyezte, hogy milyen kipihentnek látszom, de a nagy átlagnak semmi sem tűnik fel abból, hogy ennek esetleg oka lehet, vagy valami történt. Azt nem tudhatom, hogy meddig marad így, egyénenként változó, bár a meleg erre sincs jó hatással, hamarabb bomlik, mindenesetre, ha a következő három hónapot kibírja, nagyon elégedett leszek. Nem tűnt el az összes ráncom, nem is szerettem volna, maradtak szarkalábak, de összességében sokkal jobban érzem magam a bőrömben, és csak ez számít.

Kedves Univerzum!

A szombat szörnyű volt, annyira felzaklattam magam, hogy muszáj volt nyugtatót bevenni, hogy a tesóm ne csak egy bőgőmajmot lásson, hanem érdemben tudjak neki segíteni. A vasárnap már jobb volt, szinte egész nap vele voltam, csak estére tört el a mécses, de azt betudtam a fáradságának. Borzasztó, hogy mennyire kiszolgáltatott ott az ember, és hogy mennyire tojnak a fejére, én etettem, segítettem tusolni, katéter zacsit üríteni, meg mindent amit ilyenkor kell. Az a legszomorúbb, hogy a nővérek nem azért nem segítettek, mert nem értek rá, hanem mert nagy íveben tettek az egészre, egész nap verték a kezelőben az internetet, tisztelet a kivételnek, egyetlen nővér volt csak, aki tette a dolgát.
Hétfőn már lényegesen jobb volt a helyzet, bár ugyanúgy elesett volt fizikailag, de a sátán vérünk már újra a felszínre tört, addig terrorizálta az orvost, hogy ígéretet kapott, hogy kedden este kiengedik (ennek feltétele volt az emésztés megindulása "nagy" produktummal, ne tudjátok meg, hogy mit felzabáltattam vele...).
Aztán tegnap már kora délután hazaengedték, szombaton varratszedés, és kiveszik a katétert, jövő hét elejére a szövettan is megjön, most épp ezen izgulom magam halálra, annyira szeretném, hogy minden rendben legyen, lennék egy héttel már idősebb. Legyen minden rendben, ezt kívánom.

Természetesen megjött ma reggel, óramű pontossággal. Őszintén szólva nem is számítottam másra, már egy huncut pillanatig sem reménykedtem, igyekszem úgy felfogni, hogy egy korszak lezárult, és egy biztatóbb jövő kapujában állunk. Így legyen.

A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.

A tesómat tegnap operálták, endometriózisa van, évek óta szenved miatta, és csak öt év után sikerült olyan orvost találni, aki komolyan vette, és felismerte a problémáját. Laparoszkópiás műtétnek indult, és már varrták össze, amikor felsértették az egyik petefészket ellátó artériát, ami miatt fel kellett nyitni. Szerencsére sikerült elállítani a vérzést, de viszonylag sok vért vesztett, és ahogy néztem a vágás sem kicsi. 
Egyszerűen képtelen vagyok napirendre térni az eset felett, annyira felzaklatott, hogy abba sem tudom hagyni a sírást, ahelyett, hogy vigasztalnám, vele együtt sírok. Kicsi békám, a szívem szakad meg érte, mi annyira egymásra vagyunk hangolódva, hogy szétmar a belőle áradó bánat, és ha tehetném az összes fájdalmát átvállalnám, csak hogy enyhíthessek a szenvedésén. Életem legnagyobb félelme, hogy a családomnak baja esik, és én nem tudok segíteni rajtuk, most ezer darabra vagyok törve, úgy érzem belefulladok a tehetetlenségbe.

mossaazakilustavakarni

Tintás Barnes: -Hívott anyám, hogy kicsit sok a vízszámla, 1175 forint lett két hónapra.

Így azért már mindenki értheti, hogy miért sírtam el magam diszkréten, amikor a karácsonyi díszítés során véletlenül a hónalja alá kerültem.

mindeközbenanapfényvárosában

Mici: - Jól aludtál, kicsikém?
Vackor: - Viszonylag jól, de a kurva anyját a macskának, reggel hatkor már kaparta az ajtót!
Mici:- Szegény, biztos hogy éhes volt.
Vackor: - Dehogy volt éhes, annyi kaját adtam neki amikor haza értem, hogy még reggel is gurult.
Mici: - Akkor lehet, hogy csak egy Bilagitért kopogtatott be.

negyedik inszemináció

Szóval ott tartottam, hogy a csodálatos méretű, állapotú tüszőim miatt előbbre hozták az időpontot. Szerdán volt az első, persze az év legmelegebb napján. Jó korán keltem, siettem az andrológiára, nehogy a melegben megbuggyanjon a 'minta', aztán jött az első sokk, betelt a nőosztály, a gyerekágyra kell befeküdnöm. Őszintén kíváncsi lennék, hogy ki volt az a mélyen empatikus ember, aki azt gondolta, hogy jó ötlet meddő nőket, frissen szült, rózsaszín vattacukron ülő, a kisbabájukat csókolgató anyákkal összefektetni. Ezúton gratulálnék neki, good job.
Az egész nap szörnyű volt, iszonyat melegben, nagyon sokat kellett várni, mert extra sok szülés volt, teljesen elcsigázott voltam, mire oda kerültem. Mivel rengeteg a gyakornok, lassan haladtak az előkészületek, kicsit aggódtam is, mert reszketett a lány keze, aki felszívta a 'mintát', gondoltam bakker, kiönti a drága anyagot, én meg bőghetek égbe emelt lábakkal.
Sajnos míg vártam, volt időm megnézni az eszköz tálcát, olyan mint egy gyönge horrorfilmben, volt rajta egy fura, hosszú kacsa, egy fém kötőtű(!), meg egy nyeles valami, aminek ráspoly volt a végén. Ezután inkább nem nézelődtem tovább. A katétert megint nem sikerült felvezetni, ezért ismét megcsípte a méhszájam, de már számítottam rá, ettől függetlenül, az egyik nővér azt mondta, nézni se bírja, annyira szörnyű, hát köszi.
Teljesen kitikkadtam, mind testileg, mind lelkileg, négykor mehettem haza, hatkor már aludtam, és reggel hatig fel sem keltem.
Másnap csak tizenegykor feküdtem be, és nem sokkal dél után már sorra is kerültem, megint megvágott, de nem is érdekelt, megkérdeztem a miértjét, azt mondta a doki, hogy rossz állású, és nagyon kemény a méhszájam. Hát ja, mint a gazdája.
Pihenni kellet két órát, írt fel progeszteront, rengeteget vívódtam rajta, hogy egyáltalán beszedjem-e, eddig is csak feleslegesen szedtem, aztán utána olvastam valahol azt találtam, hogy fiatalítja a bőrt, komoly érv, és a lelkiismeretem megnyugtatása végett úgy döntöttem, hogy beszedem. 
Lesz ami lesz.

Örülök, hogy vége ennek az időszaknak, számomra az inszeminációk szörnyűek voltak, most sem reménykedem, valahogy érzem, hogy ez a típusú beavatkozás nekem nem hoz megoldást. Őszintén kívánom minden sorstársamnak, hogy nekik sikerüljön, és drukkolok mindenkinek, aki velem együtt esett át ezen (itt megjegyezném, hogy általában másoknak nem fáj, még csak nem is kellemetlen, kizárólag a speciális esetekben fájdalmas, szóval engem senki ne vegyen alapul).

méhkirálynő

Négy tökéletes méretű, állapotú tüszőm van, kettő-kettő petefészkenként. Holnap tüszőrepesztés, aztán a hét közepén harcra fel.
Kérdeztem a dokitól, hogy volt-e valaki, akinek negyedjére sikerült, nála eddig egyszer történt ez meg, de szerinte ne adjam fel, volt akinek a hatodik sikerült. Mondtam, hogy örülök neki, de nálam ezt már nem fogjuk kipróbálni. Ez lesz az utolsó, nincs több lövése.
Meglátjuk.

énszóltam

Mondtam én, hogy ez a meleg kicsinál mindenkit, és csak úgy rajzanak a tébolyultak. Délután elmentünk a Pillébe enni egy fagyit, és láttam egy nénit, aki egy cumisüvegből teát itatott a kutyájával.
Itt már ez is hülye, aki eddig normális volt.

szombat(t)estiszürreál

Tegnap este elmentünk Vackorral megnézni a Magic Mike-ot, ami eléggé unalmas, viszont meglehetősen látványos film volt (ugyanitt üzenném Joe Manganiello-nak, hogy ha Vackor esetleg valamikor elhagyna, bánatomban fényesre nyalnám a testét, egyébként sajnos le kell mondjon rólam).
Hazafelé épp próbáltam feldolgozni a film látványelemeit, mikor is az egyik panelból kirontott egy félmeztelen, derékig érő hófehér hajú elmebeteg bácsi, aki elloholt a pláza tóig, átfúrta magát a nádason, és belecsobban a vízbe.
Helló, mi? Rajzanak a barmok, tessék vigyázni.

mikorPénénikicsittúlpörgiadélutánt

Tintás Barnes: - Képzeld anyám nagyon unatkozott, felszedte a linóleumot a konyhában, felmosott alatta, visszarakta, majd még egyszer felmosott.

Azt hiszem, én sosem szeretnék ennyire unatkozni.

"Már a jövő sem a régi."

Észre sem vettem és már megint péntek van, néha úgy érzem, mint ha egy hiperhajtóművel megáldott időgépben ülnék, és akárhányszor kinyitom az ajtót, máris eltelt egy év. Hétfő, péntek, elseje, hóvége, tél, nyár, mind csak pillanatok kérdése az egész.
Ma veszem be az utolsó gyógyszerem, meglepően jól viseltem eddig, talán a diéta miatt, talán megszoktam már. Hétfőn megyek a dokihoz ultrahangra, de úgy saccolom, hogy csütörtök-péntek lesz az inszemek napja. Biztos valami mágikus érzékelője lehet az alfelemnek, mert akárhányszor mennem kell a kórházba, mindig durva kánikula lesz, nem lesz ez másképp a jövő héten sem, de már nem számít, ezt már fél lábon is ki kell bírnom.
Azért lennék már egy héttel öregebb.