Kedves Univerzum!

A szombat szörnyű volt, annyira felzaklattam magam, hogy muszáj volt nyugtatót bevenni, hogy a tesóm ne csak egy bőgőmajmot lásson, hanem érdemben tudjak neki segíteni. A vasárnap már jobb volt, szinte egész nap vele voltam, csak estére tört el a mécses, de azt betudtam a fáradságának. Borzasztó, hogy mennyire kiszolgáltatott ott az ember, és hogy mennyire tojnak a fejére, én etettem, segítettem tusolni, katéter zacsit üríteni, meg mindent amit ilyenkor kell. Az a legszomorúbb, hogy a nővérek nem azért nem segítettek, mert nem értek rá, hanem mert nagy íveben tettek az egészre, egész nap verték a kezelőben az internetet, tisztelet a kivételnek, egyetlen nővér volt csak, aki tette a dolgát.
Hétfőn már lényegesen jobb volt a helyzet, bár ugyanúgy elesett volt fizikailag, de a sátán vérünk már újra a felszínre tört, addig terrorizálta az orvost, hogy ígéretet kapott, hogy kedden este kiengedik (ennek feltétele volt az emésztés megindulása "nagy" produktummal, ne tudjátok meg, hogy mit felzabáltattam vele...).
Aztán tegnap már kora délután hazaengedték, szombaton varratszedés, és kiveszik a katétert, jövő hét elejére a szövettan is megjön, most épp ezen izgulom magam halálra, annyira szeretném, hogy minden rendben legyen, lennék egy héttel már idősebb. Legyen minden rendben, ezt kívánom.

Természetesen megjött ma reggel, óramű pontossággal. Őszintén szólva nem is számítottam másra, már egy huncut pillanatig sem reménykedtem, igyekszem úgy felfogni, hogy egy korszak lezárult, és egy biztatóbb jövő kapujában állunk. Így legyen.