tmi

 Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már annyira várom azt az időszakot, amikor a menstruáció csak egy emlék lesz. Torkig vagyok vele, és ki tudja meddig még. Nincs egyetlen egyenesági nőrokonom sem, akitől megkérdezhetném, nekik meddig tartott, mert szinte mindenkinek kivették a méhét (wtf) vagy meghaltak viszonylag fiatalon.

Ráadásul, az endometriózisom féken tartása miatt még mindig fogamzásgátlót szedek, így pláne nem látszik a vége. Csodás. 

26 hét 5 nap

 Nehéz erről írni, azon a héten történt, amikor meghalt a barátnőm, de ez a történet belém szorult, és csak szorongatott.

Szerdán kaptam egy képet a sógoromtól, amin egy név volt, Soproni Ármin (nyilván nem ez volt rajta), és semmit sem értettem, hiszen a tesóm január 4-re volt kiírva. (Nagyon haragszom a sógoromra, hogy ilyen idióta módon kezelte ezt az egészet.) Egyetlen kérdésemre sem tudott értelmes választ adni, én nem tudtam bemenni a kórházba, mert iszonyat beteg voltam, a tesóm barátnőjét kértem meg, segítsen.

A tesómat nagy fájdalmakkal mentő vitte a klinikára, ahol először azt mondták neki, hogy minden rendben van vele is, és a babával is, majd néhány rátermett asszisztensnek és egy szülésznőnek hála kiderült, hogy borzasztó nagy a baj.

Kirepedtek az endós hegek a hasában, akkorra már ő is és a baba is erősen kivérzett, és a szervezete leválasztotta a placentát. Azonnal tolták a műtőbe, órákig operálták, a babát 5 percig élesztették újra, most is sírok, ha arra gondolok, hogy mit élt át a húgom abban a műtőben anyaként, nőként, altatás nélkül. 

Örökké hálás leszek annak a szülésznőnek, aki nem nyugodott bele a diagnózisba, és ultrahangot hozott, és az orvosnak, aki operálta.

Két liter vért kapott az operáció után, negyed óránként ellenőrizték az állapotát, csoda, hogy életben maradt, ekkora fizikai és lelki sokkal.

A kisbaba nagyon pici, nagyon nehezen indult az élete, a harmadik napon kapott egy súlyos, roncsoló agyvérzést, aminek a következményeit csak találgatni lehet. Volt olyan orvos, aki azt mondta, sosem lesz boldog családi életük (empátia, szia!), volt aki azt mondta, hogy igenis bizakodjanak, a korababák nagy csodákat visznek véghez. 

Minden napjuk küzdelem, tegnap volt az első nap, hogy megölelhette a kicsit, 5 héttel a születése után, és tudom, a tesóm sosem fogja feladni. 

Mi pedig mindenben mellettük állunk. ❤️

punkció és embriótranszfer

A punkció könnyű volt, mint a szél. Teljes nyugalommal készültem rá, ahhoz képest, hogy mennyire szörnyű volt az első, pont annyira nem féltem a péntekitől. Fél nyolcra mentünk, volt reggel egy ultrahang, némi várakozás, és már mehettünk fel. A folyosón két irányba fordultunk Vackorral, ő a 'romi szoba' fel vette az irányt, én meg az előkészítőbe. Mindenki nagyon kedves volt, jó fej lányokkal voltam együtt, viccekkel vezettük le a feszültséget. Harmadikként mentem be, nagyon jó társaság volt a műtőben is, végig nevettünk, és nevetve is aludtam el.

Ébredés után felnéztem, és láttam, hogy két liter sóoldat van bekészítve, ami jó hír, mert csak azok kapnak duplát, akik jól teljesítenek, vagy történik valami extra esemény, igaz, én mindkettőre számítottam, de mégsem voltak rossz érzéseim. 

A kötelező idő letelte után lementem, hívtam Vackor, hogy jöjjön, vártunk egy keveset, és bementünk a dokihoz. Négy lett, ettől kicsit elszomorodtam, mert reménykedtem, hogy több lesz mire a doki közölte, hogy elviselhetetlen vagyok, majd megkérdezte Vackortól, hogy lehet velem együtt élni kedvesen figyelmeztetett, hogy az én állapotomban ez kisebb fajta csoda, végig attól félt, hogy egy sem lesz, és borzasztó csúnya az endometriózis a hasamban, bár most, a kérésem szerint amennyire csak tudta, leszívta. 

Másnap kellett érdeklődni először, alig mondtam ki a nevem, már jött is a felelet, Mici, nagyon jó hírünk van mind a négy a megtermékenyülés jeleit mutatja. Annyira ujjongtam, hogy még a recepciós is velem kacagott. Hétfőn kellett újra telefonálni, egyrészt az embriók miatt, másrészt a punkciós időpont miatt, mert nyilván nem is én lennék, ha nem pont a lehetséges időpontok alatt utazott volna el az orvosom, és várnunk kellett a helyettes döntésére. A jó hír az volt, hogy mind a négyen jól vannak, teljesen egyformán haladnak, ami viszont számomra érthetetlen volt, hogy nem várták meg a blaszto állapotot, hanem már a negyedik napra kijelölték az et napját, és akárhogy kardoskodtam, győzködtek, hogy ez így jó, és punktum.

Tegnap volt a transzfer, helyettes orvosnál lenni pedig olyan, mint a kutya vacsorája. Kilencre mentem, majdnem tizenegy volt, mire mehettünk fel, előtte volt egy előzetes beszélgetés a helyettessel, ami így hangzott 'maga 38 éves kettőt kap'. Kiválasztották a két legszebbet, amik koruknak megfelelően a legmegfelelőbb állapotban voltak, és mondták, hogy ha a többi is így halad, akkor esélyes a fagyasztás.

Felmentünk, jött a szokásos szektás szöveg, 'ugye tudják, hogy milyennek kell itt lenni? hát nagyon boldognak kell lenni! most lesznek terhesek'. Aztán eléggé elfosódott minden.

Ez a doki már lent sem volt szimpi, a műtőben meg kifejezetten durva volt, mind hozzáállásban mind fizikailag, nagyon fájt ahogy csinálta, éreztette velem, hogy esélytelennek tart egy terhességre, ennyit a nagyon boldogságról. Megmutatta a monitoron hová kerültek, ugyanoda, ahova múltkor, kaptam képet, majd odavágta 'na majd a kontrollon kiderül volt-e értelme'. Kedves.

Egy órát feküdtünk kicsit beszélgettünk a lányokkal, ugyanazokkal voltam, mint a punkción egy lányt leszámítva, sajnos neki nem lettek petesejtjei, sőt az is kiderült, hogy nekem, az esélytelen nyomorultnak lett a legeredményesebb az egész folyamat, nyilván a végeredményt ez nem garantálja.

A pihenő után lementünk tele volt a váró, utolsóként kerültem be, pihenjek, gyógyszerek, nyilatkozat, pénteken telefonáljon, hogy lehet-e fagyasztani, mert csak a nagyon szépeket fagyasztjuk.

Utána egész délután nagyon rossz kedvem volt, fájt a beavatkozás helye, tök feszült lettem estére, még Vackorral is összevesztem, pedig nem szoktam soha. Így indult, remélem szebb vége lesz.

Mondtam már, hogy utálom a várakozást? 

fostenger

Csodás hírek következnek. Ja, nem. Voltam a dokinál, a ciszta nem ciszta, hanem egy csodálatos endometriózis a petefészkemben, ami jó dolgában összenőtt a belemmel. A belemmel bazdmeg. Nem is részletezem.

Megoldás? Tessék gyorsan teherbe esni, vagy Pesten műtét. Komolyan már bőgni sincs kedvem.

De hogy jót is, kaptam a cégemtől lakáshitel cafeteriát, brutális összeget, előre öt évre, a világ leggagyibb szerződésével, ami gyakorlatilag csak engem véd. Reggel már be is törlesztettem, még hogy a pénz nem boldogít. Ja, nem, az egészség boldogít(ana).

szorongások királynője

Mondtam már, hogy mindig van min izgulni? Ja, csak ezerszer.

Sajnos az a ciszta nem maradt az 'ezzel-talán-nem-kell-foglalkozni' kategóriában, most már harmadik hete fájogat váltakozó intenzitással (tudom, ne mondjatok semmit, de annyira bíztam benne, hogy a menstruáció megoldja). Tegnap aztán rászántam magam, és kértem időpontot a dokimhoz, imádok oda járni (nem), de annyira szorongok, hogy mi lesz, éjjel-nappal ez motoszkál a fejemben, nem tudok szabadulni tőle. 

Másfél hónap múlva indulhatna a következő stimuláció, rettegek, hogy közbe jön valami, és most ez van. Földig lóg az orrom.

nyanyahíradó avagy orvosos kalandjaim

Megboldogult lánykoromban sosem értettem, hogy anya miért fél a nőgyógyásztól. Egy helyre jártunk, és mindig késve indultunk, mert szegény százszor visszaszaladt, annyira ment a hasa az idegtől. Már értem. Tegnap egész nap fúria voltam, hergeltem magam, délutánra jól el is fáradtam a hisztiben, elaludtam ahogy hazaértem, negyed hétkor keltem fel. Ma reggel már ébredés után százötven volt a vérnyomásom. Well done.

Én vagyok az a bolond, aki lakatot tesz a lakatra, biztosat a biztosra. Két hét múlva megyek ez 'első' megbeszélésre a Kaáliba, most minden kicsit más lesz a fogamzásgátló miatt, oda is időben akarok menni, hiába csak júliusra van időpontunk, és naná, hogy az Intézet előtt meg muszáj volt megnézetnem magam a saját dokimmal. Ilyen vagyok, de a dokim már meg sem lepődött.

Van egy kis ciszta, illetve a mérete alapján még cisztának sem nevezhető, és ez volt az egyetlen rossz hír. Amúgy minden rendben volt, szerencsére, semmi nem lett jobb, de rosszabb sem, és ez nekem csodás eredmény. A méhem méretében és állapotában a régi, a görény kis petefészkeim meg mögötte lapulnak. Mondta is a doki, hogy igazi művészet lehetett onnan petesejteket leszívni, én meg arra gondoltam, hogy hálistennek én ezt átaludtam. Tartanék már ott, hogy jól meg vagyok pontyosodva, aztán oldják meg a leszívást, kit érdekel, hogy kínoznak, ha alszom. Nehéz a nyomorultak különleges testi adottságúak élete.

Egyébként fogamzásgátlót szedni egyelőre úgy tűnik, hogy jó ötlet, vagyis úgy okoskodtam ki, hogy attól lehet a javulás, amit érzek. Kár, hogy nem a dokimnak jutott eszébe. Jövő héten megint megyek, akkorra meglesznek az eredményeim, meg kértem beutalót mammográfiára (menjetek ti is, nem nagy dolog, a mellrák kegyetlen betegség, ne adjatok esélyt neki), imádok oda járni (nem), na.

Aztán nagy boldogságomban, hogy jó híreket kaptam, alaposan kivizsgáltak potom pénzért, ráadásul végeztem tizenöt perc alatt, elmentem a helyi véradó állomásra kémkedni. Valakinél olvastam, hogy lehet HIV/hepatitis igazolást kérni véradás után, és ki akartam deríteni, hogy nálunk is így van-e. Kettőnknek a Kaáliban az új rend szerint egy csomó pénzt kéne érte fizetni, igyekszem mindenre megtalálni a tébés kiskaput. Bementem, elmondtam ki vagyok, mi vagyok, mihez kellene, nagyon kedvesek voltak, és nagyon felháborodtak, hogy ott fizetni kell ezért. Mondták, hogy minden további nélkül kiadják a szükséges igazolásokat, sőt, már cipeltek is volna be, hogy meg is csinálják. Szuper. Egyébként májusban fogunk menni, mert az elveszett naivságommal úgy számoltam ki, hogy a legsötétebb forgatókönyv esetén is legalább három lombikra lesz így érvényes. Elmeséltem a történetet a tesómnak és a barátaimnak, úgy belelkesültek a hír hallatán, hogy mindannyian eljönnek velünk vért adni. ❤

A délutáni fogorvos már csak hab volt a tortán. Leszedték a fogkövem, kipolíroztak, kicsit fehérítettek, megdicsértek, hogy milyen szuper fogaim vannak, és mehettem is.

Este fröccs szerda,

Sose rosszabbat. De tényleg.

pms

Olyan monoton az életem mostanában, épp ma kérdezte egy barátnőm, hogy mi újság van velem, és én csak annyit tudtam felelni, hogy alszom, bemegyek dolgozni, fürdök, hatkor már pizsiben vagyok, alszom, bemegyek dolgozni... Ja, meg közben sokat zabálok, hogy még dagadtabb lehessek. Ennyi.

Néha elkap a szorgalom, a hétvégén elpakoltam a téli cuccokat, mindent szépen kimosva, a csizmákat kipucolva, bedobozolva, elővettem a tavaszi holmikat, itt mondjuk csendben megjegyezném, hogy meglepően sok tavaszi cipőm és táskám van, de hálistennek ruhám semmi, így van okom siránkozni.

Jövő héten aztán jól kirúgok a hámból, szerdán megyek nőgyógyászhoz (mert ugye nehogy már kimaradjon egy hónap nélküle, imádom erre költeni a pénzem) délelőtt, aztán délután fogorvoshoz, gyanús, hogy a szülinapi botoxom árát ott fogom hagyni, tiszta szerencse, hogy nem járok sehová, így legalább nem zavaró a szakadt pofám. Ó, és mindezek előtt még jól menstruálok egyet a hétvégén, tudok élni, na.

Ez elég szánalmas, ugye?

Ma órákig azon gondolkoztam, hogy bérgyilkosságokat fogok vállalni, itt vannak a jó kis savtartályok a munkahelyemen, hülye kis proli vagyok, jár a szám, de nem ragadom meg a kínálkozó lehetőséget. Sose lesz belőlem semmi, ha még egy ilyen csip-csup vállalkozást sem tudok összehozni.

mélységből

Úgy érzem, hogy kezdek végre észhez térni. Ez is eljött.

A műtét (hívjuk így) után kurva szar volt, mostani eszemmel nézve, hihetetlen módon el volt borulva az agyam. Fájt mindenem, de úgy, hogy napokig aludni sem tudtam, fura kényszerképzeteim voltak. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az ételt, mert nem tudtam életben tartani a gyerekem (ez iszonyat beteg, én is tudom), rengeteget bőgtem, leginkább a fürdőszobában, valamiért a vízcsobogástól rögtön bőgnöm kellett. Én bömböltem, folyt a víz, és hallgattam ahogy a szomszéd ordítva püföli a gyerekét, és arra gondoltam, hogy lám, neki mégis adott gyereket az élet.

Visszatért minden régi ismerős fájdalom, helló endometriózis, erre kértem fogamzásgátlót, vicces, hogy nem lehet gyerekem, de még mellette kétféleképpen védekezünk, mondjuk ezen már legalább tudok röhögni. Némi kellemetlen utóhatás miatt újra Bromocriptint kellet szednem, és amennyire utáltam szedni ősszel, esküszöm most az kezdte helyre rázni az agyam. Napról napra jobb lett, mondhatnám, hogy már tök rég óta nem bőgtem, de szombaton a Vackor szervezte romantikus vacsorán még bőgicséltem kicsit, igen, az étteremben, jó nagy troll vagyok, na.

Tegnap végre valahára megjött, holnap kezdem a fogamzásgátlót, ami remélem javít az állapotomon, ha mást nem is, de legalább nem leszek instabil hormonbomba, talán enyhülnek a fájdalmaim, meg jó lenne, ha nem romlana tovább mindaz, ami már így is eléggé leharcolt.

Április végén megyek "első" konzultációra a Kaáliba, érthető módon nem is azon izgulok, hogy majd mi lesz, hogy lesz, sikerül-e, hanem hogy olyan állapotban legyek júliusra, hogy belekezdhessünk. 

Mert mindig van min izgulni, legyen minden rendben, ezt kívánom.

punkció

Előre szólok, hogy ezt a bejegyzést nem Vackor Mici írja, hanem Totálhormoni BőgőMelinda.

Hétfőn voltam az utolsó vérvételen és ultrahangon, amikor is minden rendben volt, már mint orvosi szempontból, mert én már a pontyosodástól elég rosszul voltam. Nagyon hányingerem volt, meg fájt a derekam, amire az volt a válasz, hogy ez egyrészt normális, másrészt 'pont úgy nyavalyogsz, mint anyám'. Oké.

Kedden egész nap suliban voltam, hezitáltam, hogy elmenjek-e, de végül jó döntésnek bizonyult, érdekes témák voltak, plusz ez volt az utolsó alkalom, kaptunk oklevelet, volt gálavacsora, agyon vagyok iskolázva.

Szerdán reggel fél nyolcra mentünk, indokolatlanul jó kedvem volt, volt némi csúszás, megnéztek ultrahanggal, minden okés, mindenki a helyén, tényleg van némi endometriózis, de majd azt is jól leszívják, ha már megkaparintották a lényeget.

Aztán jól elfosódott minden. Tele vagyok hormonnal, borzasztó érzékeny voltam/vagyok, annyira szörnyű volt az egész. Felmentem, megmutatták mit kell felvenni, aztán várjak.

Kezdődött azzal, hogy kitettek nekem egy olyan hálóinget, ami enyhén szólva nem ért be, tudom, hogy ez semmi, de ott, akkor ezen már úgy kibuktam, hogy öt percet sírdogáltam. Nyilván kicseréltettem, kicsit vágták a pofákat, oké.

Bekerültem a műtőbe, lebasztak egy papír miatt, ami nem lett kitöltve, hogy mit képzelek magamról, oké, aztán lebaszott az a nő is, akinek ezt ellenőrizni kellett volna, hogy mit képzelek magamról, majd lebaszott egy harmadik nő is, hogy miért nem vetettem le a körmöm a jobb mutatóujjamról, oké. (Itt csendben megjegyezném, hogy a kutya nem mondta, hogy le kellene, az előző műtétnél levetettem, akkor a műtőben azt mondták, hogy többet ne tegyem, felesleges.) Szóval hárman jól kiosztottak, majd mielőtt elaludtam szóltak, hogy most legyek nagyon boldog. Köszi.

Ébresztés után, nagyon hamar éber lettem, és olyan zaklatott is, hogy képtelenek voltak 155 alá húzni a vérnyomásom (itt ismét csak megjegyezném, hogy mint kiderült, nem olyan gyógyszerekkel próbálkoztak, ami erre alkalmas, igen, wtf.), amit a gyógyszerek mellett olyan bátorító mondatokkal segítettek, mint 'nem igaz már, hogy képtelen lenyugodni', 'már rég nem kéne itt lennie', és még sorolhatnám.

Aztán nagy nehezen leengedtek az orvoshoz, aki szintén jól kiosztott. Azt mondta, hogy kezeltessem magam, mert nem vagyok normális, mert állítólag félálomban azt mondtam neki az 'ugye hogy túl lehet ezt élni'-re, hogy megcsináltattam a pillám és a szemöldököm, ha hibáztak volna is szép halott lennék. Őszintén szólva, erre nem is emlékszem, de magamat ismerve akkor adok ilyen választ, ha a kérdés is ilyen. 

Ez még rendben is lett volna, de aztán kifejtette, hogy ha nem kezeltetem magam, majd terhesség alatt jól meg fognak műteni, meg hogy 23 hetesen kiveszik belőlem a gyereket, meg ilyen és ettől borzasztóbb dolgokat, még most is alig tudok írni a bőgéstől, ha csak eszembe jut. Teljesen kikészültem. 

Az az egészben a durva, hogy tegnap annyira agyon szedáltak, hogy le sem esett, egész nap aludtam, csak reggel agyaltam, hogy ez mit is mondott. Nyilván kisírtam a szemeim a tesómnak meg a házi orvosomnak is, ők is teljesen ledöbbentek, próbáltak nyugtatni, de ezek után kurva nehéz. Tudom, érzem, hogy hülye vagyok a hormontól, de a józan eszem maradéka is azt súgja, hogy ez indokolatlan és durva volt.

Ja, hat petesejt lett, és ma a laborban azt mondták, hogy úgy néz ki, négyből lesz is valami. Hétfőn embriótranszfer.

6.

Reggel megvolt a szokásos vérvétel, ahol annyira röhögtünk valami baromságon a vérvételes csajjal, hogy elfelejtettem rányomni a bucit a szúrás helyére, az meg jól kivérzett, meg belilult a környéke. Well done.

De tudod, ha reggel nevetsz, délután sírni fogsz.

Visszamentem ultrahangra, ami megint tökre fájt, mert a hülye petefészkeim elbújtak a méhem mögé, meg kicsit furcsa is volt, mert nem hogy jobb értékeket mutattak a tüszők, hanem mintha összementek volna. Fura képeket vágott a doki, de még ott sem esett le, hogy valami van, mert mindig fura képeket vág. Végeztünk, üljek le, mert még nincs vérvétel eredmény. Jó.

Kezdtem csodálkozni a nagy kedvességen meg figyelmen. Hát itt meg mi van? Aztán jött értem a doki, hogy izé, lesz egy kis konzílium. Mi? Hát ő hívott egy másik orvost, ezért kellett ennyit várni, mert nagyon nem klappolnak az eredményeim azzal, amit látott, nem nőnek a tüszők.

Jött a tapasztaltabb doki, jól megkínzott alaposan megvizsgált. Ezeknek mániájuk az endometriózis, most is kitalálták, hogy nekem van, a miatt nem látható a jobb petefészkem. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy az még mindig mióma (szerencsétlen miómáim, voltak már minden, ami létezik), kiderült, hogy azok zavarnak be, mindkét petefészkem bujkál, sajnos a bal megmaradt a háromnál (várható volt, még mindig tropa a bal felem), viszont a jobb tele van tüszővel*, onnan még reménykeltő dolgok is kikerülhetnek. Végül annyiban maradtak, ne izguljak, rendben lehet ez, kicsit nehezebb lesz leszívni, lassítani kell a hormonozáson, egyek még több fehérjét és igyak még többet. Hétfőn újra megnéznek.

Kicsit úgy érzem, hogy a stresszhormonom egy nagy lófasszal lóceruzával kacagva paskolgatja az arcom. 

*Szolgálati: képzeljétek, nagyon fáj a derekam, és mondták, hogy a sok tüszőtől növekszik a petefészkem, és ez okozza a fájdalmat. Ki is találtam rá egy kifejezést: pontyosodás. 

5.

Reggel fél nyolcra kellett mennem a Kaáliba, a ciklusindítást követő első vérvételre és ultrahangra. Zuhogott az eső, de nem engedtek be bennünket, mert valami műszaki problémát kellett elhárítani. Nyilván senki sem örült ennek, de szó nélkül, csendben vártunk. Ekkor érkeztek meg a "külföldiek", majd a vezetőjük (szervezetten hordják ide őket) berontott, természetesen őt is kiküldték. Erre kiadta az egyik "külföldi" lánynak, hogy nyitogassa az ajtót úgy, hogy ne látszódjon ki áll kint, és elkezdett ordítani magyarul, hogy esikazesőesikazesőesikazeső.... Inkább nem is véleményezem a dolgot.

Természetesen a vérvételes nő rám ömlesztette minden mérgét, lévén a "külföldiek" után én voltam az első magyar a sorban. Szuper, pont ilyen reggelre vágytam.

Tíz körül mentem vissza ultrahangra, akkor már teljes mellszélességgel ott volt a cuki kis asszisztensem, megint mindenben segített, bejött velem, a vizsgálat után magyarázott, ellátott jótanáccsal és kaptam tőle egy csomó mindent, ami segít a további injekció beadásban.

A vizsgálat rendben volt, bár kicsit fájt, a műtét óta a ciklus első felében amúgy is érzékeny vagyok, extra hormonnal meg pláne. Eddig hét tüsző látható, ebből hat teljesen egyforma méretű, a hetedik viszont nagy valószínűséggel kuka, nem tartalmaz petesejtet. Sebaj.

Pénteken ismétlés, addig továbbra is harakiri, jövő hét közepén-végén meg már punkció. Nagyon izgulok. Próbálok nem rágörcsölni, és nem túlizgulni a dolgot, szúszááá stresszhormon.

MRI, UH, és egyéb képalkotó nyalánkságok

Van abban valami mélységesen elszomorító és döbbenetes, némileg tragikomikus, hogy az ország második legjobb orvosi egyetemének oktató kórházaiban és klinikáin úgy értelmeznek és írnak le nagy határozottsággal véleményeket, hogy az még csak köszönő viszonyban sincs a valósággal.

Így kicsit sem kell csodálkozni, hogy az MRI-n endometriózisnak írták le a petefészkeimet (igen, mindkettőt), és ultrahangon terhességnek nézték a miómáimat (nálam ugye kizárt természetes úton a teherbe esés). Well done.

Sose legyetek betegek.

2.

Kevés dologra vagyok büszke magammal kapcsolatban, de arra igen, hogy egyszer régen megfogadtam, hogy sosem mondok/csinálok semmit első mérgemben, hanem először alszok rá egyet. Na, ez a bejegyzés nem erről fog szólni.

Felhívtam a Kaálit, hogy mennék holnap második napos hormonprofilt csináltatni, lehet-e. Kérdezte a nő először is, hogy mégis minek (WTF1), majd mikor mondtam neki, hogy novemberben mennénk lombikra, akkor jól leugatott.

• Ez tizenhétezer forint, van rá pénzem? (WTF2)
• Mikor mondtam neki, hogy szerintem ez nekem ingyenes, akkor közölte, hogy azok az idők már elmúltak (finoman jelzem, tébé támogatott beavatkozásról van szó), de ha nagyon ragaszkodok hozzá (WTF3) menjek csak tizenhétezerért.
• És ezt amúgy is csak a beavatkozást megelőző mensikor kell (ezt senki sem mondta eddig, illetve kurvára nem ezt mondták).
• Mégis mit képzelek magamról, hogy még nincs meg az összes eredményem a lombikhoz? (WTF4)
• Szégyelljem magam, mert ha kiderül, hogy nemi beteg vagyok (WTF5!), akkor el fog húzódni a kezelésem, és ha nem jól reagálok akkor majd hosszú ideig kell kezelni (WTF6).
• És amúgy is hétfőn menjek, csinálnak egy másik vérvételt ötezerötszázért (khm tébé), és majd elbeszélgetünk a dolgaimról (WTF7!), és ő már most mondja, hogy a doktornő az ilyeneket (WTF8) nem szereti.

Meg nem kérdezte volna, hogy kedves Mici, mégis mi az oka annak, hogy eddig várt a vizsgálatokkal, talán akkor esetleg elmondhattam volna neki, hogy eddig kurva beteg voltam, tényleg élni sem volt kedvem, nem hogy ezzel foglalkozni, hétfőn derült ki, hogy egyszer talán meggyógyulhatok, talán nem fűrészelnek ketté, és talán van esélyem eljutni a lombikig. Talán. 

Nem mellesleg hétfő óta beszereztem az összes beutalót, minden vizsgálatra van időpontom egy héten belül, ezt mondjuk hiába is mondtam neki, nyilván pont leszarta.

Inkább leugat, kioktat, _mert ő ezt megteheti_, és majd jól elbeszélget a dolgaimról.

Nagyon várom ezt a beszélgetést. Nagyon.

csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja

Tegnap reggel már annyira ideges voltam, hogy attól féltem, ha belépek a rendelőbe, még a bemutatkozás közben elhányom magam. Szuper antré lett volna, nem?

A doki egy szimpatikus, közvetlen pasi volt, fiatal (oké, korombeli, de most nevezzük fiatalnak), korából adódóan még tele lelkesedéssel, de már kellő tapasztalattal (budapestieknek szívből ajánlom, tényleg nagyon jó doki, és nem horror drága). Hihetetlenül alaposan megvizsgált, ami nem jelent fájdalommenteset (kurvára fájt), kifaggatott, figyelt, és az észrevételeimet figyelembe véve vizsgált meg (csukott szemmel, sok doki vizsgált már, de ilyet még nem láttam). 

Több verziót is felvázolt a diagnózist illetően, de mindezt úgy, hogy nem éreztem, hogy tele kéne bőgnöm a rendelőt, ráadásul emberi nyelven magyarázott el mindent, és ami a lényeg, bár a nem zárta ki egy esetleges műtét lehetőségét a jövőben, de egyelőre ezt semmi sem indokolja.

Vannak bajok, messze vagyok még az egészségestől, de valami elindult, és ettől akkora kő esett le a szívemről, hogy a föld túloldalán egészen biztos földrengés lesz. Nyilván ezt is csak suttogva merem mondani, és lilára kopogtattam az ujjaim az asztal alján. (Sok minden elhangozott még, csupa jó, de babonából nem merem leírni, ide jutottam, tudom, vén, hülye máglyára való.)

Köszönöm, hogy gondoltatok rám! 

MRI

Azt szokták mondani, hogy a zuhanó repülőn még a legnagyobb ateista is istenhívő lesz. Van benne valami. Bár nálam még csak a hajtóművek akadoznak, de észrevettem magamon, hogy lassan bármibe bele tudnék kapaszkodni. Sajnos.

Vasárnap délelőtt kellett menni, alig tudtunk bejutni az épületbe, mert egy népes roma csoport az ajtó előtt siránkozott, hogy 'Sányi nem tudta bevenni ázt á kányárt, a kurva gravitácijó miatt'. Sanyit épp előttem tolták be a kezelőbe, lett miatta némi csúszás, pont annyi, hogy összefussak egy általános iskolai tanárnőmmel, aki nem ismert meg, de tudom, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül, ennek ellenére csodásan nézett ki (tudom, hogy bár nem ismertél rám, de egy kommentből rájöttem, hogy olvasol, nagyon drukkolok Neked!), mégis olyan rossz érzés fogott el, hogy miért pont itt kell találkoznunk.

Maga az MRI nem egy nagy dolog, betolnak egy hengerbe, utána meg olyan, mint ha egy marha nagy, marha hangos kacsa hápogna a fejed felett. A vége felé kaptam kontraszt anyagot intravénásan, fogalmam sincs mi volt benne, de egész délután aludtam tőle, mint akit agyon vertek.

Utána jött egy hét várakozás, utáltam minden percét, enni sem tudtam az idegtől, éreztem, hogy baj van, baj lesz, hiába próbál az élet türelemre tanítani, innen üzenem neki, ez így nem fog menni.

Sok-sok könyörgés, rimánkodás után, az utolsó pillanatban lett kész a kiértékelés, eleve Xanax-szal mentem, mégis már a parkolóban bőgtem, nem is a várható eredménytől, fene tudja mitől. Nem tudtam nem rossz előjelként felfogni, hogy tiszta vér volt a lejáró, látszott, hogy valakiből szinte spriccelt a vér (valaki meg nem érezte, hogy ezt fel kellene takarítani, de ez meg megint más tészta), ez már megalapozta az érzéseimet. Igazából mélyre elástam az eredményt, nem tudom pontosan idézni, de az volt a lényege, hogy három, különböző méretű elváltozás/csomó/izé van a kismedencémben, amit az elemező orvos endometriózisként ír le. Kettőről már tudtam, de a harmadik meglepetésként ért, nem írom le, hogy hol, de kurva rossz helyen van, és azonnal éreztem, hogy ez nagyon rosszat jelent. Ahogy kihámoztam, rákot nem valószínűsít, pontosabban áttétet nem, és ez az egyetlen jó hír, bár megerősítve nem lett.

Másnap korán reggel mentem az orvosomhoz, aki miután meglátta az elemzést nagyon mérges lett, hiszen mind a műtét, mind az azt követő szövettan teljes mértékben cáfolja az eredményt. Azt mondta, hogy ő látta mi van belül, a két nagyobb elváltozás/csomó/izé, az a két miómám, viszont a harmadik elváltozás/csomó/izé számára új, csinál egy ultrahangot. Mondtam neki, hogy az jó lenne, mert konkrétan onnan érzem azt a nagy fájdalmat, ami kínoz, plusz még meséltem neki néhány tapasztalatomról, és akkor láttam az arcán, hogy komolyan aggódik.

Már ultrahangon is látszódott az a valami, és tényleg nagyon rossz helyen van, mondta, hogy nagyon aggasztja, és bizony a helyzete miatt ő, mint nőgyógyász már semmit sem tehet értem. Ha el kell távolítani, már pedig el kell, akkor az egy nagyon komoly műtét lesz, négyes szintű kismedence műtétnek számít (lehet stádiumot mondott, de itt már elborult az agyam), amit ebben a városban senki sem tud elvégezni. Mondta, hogy vannak nagy nevek, viszont az én helyzetemben luxus lenne várni, ha ez két hónap alatt ennyire elburjánzott, ajánl egy nőgyógyász-sebészt, akinek konkrétan ez a szakterülete, és bár fiatal, de nagyon profi, vigyek minden eredményemet, aztán majd megbeszéljük, hogy mi lesz. (Egyébként tényleg nagyon jó orvost ajánlott, az ország legjobb daganat sebész csapatának a tagja.) 

Megkérdeztem a várható következményeket, borzasztó dolgokat mondott, már az elsőnél elsírtam magam, és szerintem csak a lista első három elemét említette. Az még dereng, hogy mondta, okvetlen hívjam fel, ha voltam a másik dokinál, hogy megbeszéljük a hogyan tovább-ot, de annyira bőgtem, hogy akár még fél órát is beszélhetett, azt se tudom, hogy kerültem haza, estére már lila volt a szemhéjam a sok bőgéstől. 

Iszonyat ez az egész, és iszonyatos volt elmondani a családomnak, ez a legnehezebb az egészben, az ember előbb-utóbb bármilyen helyzethez tud alkalmazkodni, de a szívem szakad meg a családomért. Nem akarom hogy aggódjanak, fájjon a szívük miattam, nem akarom rájuk rakni a bánatom, és azt meg pláne nem akarom, ha rosszul sikerül a műtét, ápolniuk kelljen.

Igazából sosem gondoltam, hogy visszasírom azokat az időket, amikor azon remegtem, hogy lehet-e ebben az életben gyerekem, most azon remegek, hogy élhetek-e valaha teljes életet, nem is a teljes a helyes kifejezés, hanem a hétköznapi, amikor minden a maga útján megy, amikor az alapvető szükségletek kielégítése fel sem tűnik, annyira természetes.

Tényleg igaz, hogy az egészséges embernek száz kívánsága van, a betegnek csak egy.

a gyáva oroszlán

Pénteken lesz a műtét. Félek. Nagyon. Ha csak rágondolok gombóc lesz a torkomban, amit sürgősen ki kell hánynom.

Alapvetően halogató típus vagyok, de ha egyszer rászánom magam valamire, akkor a tökéletesebbnél is tökéletesebbre törekszem, és hát sajnos így van ez a félelmeim kiteljesítésével is.

Nincs, mondom nincs olyan betegségtípus, elváltozás, hibalehetőség, műhiba, amivel ne lennék tisztában, és amitől ne rettegnék halálosan, sőt, azt is meg merném kockáztatni, hogy ha tudnám, hogy mi a bajom, az operációt is meg tudnám csinálni, hála az internetnek (én marha, eh). Ráadásul nem is az a baj, hogy totálisan teletömtem a fejem mindennel, de nyilván az összes betegség valamennyi tünetét is sikerült diagnosztizálni magamon (nagyon marha).

Ott tartok, hogy részletesen elmondtam Vackornak, hogy milyen temetést szeretnék (szerintem kikészítettem ezzel), majd beállítottam a fészin, hogy a halálom esetén töröljék az oldalam (ez nyilván nem fontos, de valami perverz módon megnyugtatott), majd megkértem egy barátom, hogy intézze (ő mondta is, hogy ezzel kikészítettem). Meg összevásároltam mindenféle fertőtlenítőket, és ha engedik, ha nem, ki fogom takarítani és fertőtleníteni a kórházi ágyam és a környékét. Tudom, hogy mindez beteg, nem is kell mondjátok, de muszáj volt kiírjam magamból.

Szóval csak annyit akartam mondani, hogy félek. Nagyon.

helyzet

Egy hónap múlva ilyenkor már remélhetőleg (mert azt ugye az ember lánya csak remélheti, hogy minden rendben lesz) izgatottan fészkelődök, hogy megkapjam a zárójelentésemet, és végre mehessek haza a kórházból.

Egy hónap még, el sem hiszem.

Idén már hatféle antibiotikumot szedtem, és legalább ugyanennyi féle fájdalomcsillapítót, különböző erősséggel, és hát nyilván a helyzet semmit sem javult. Annyira tönkrementek a mindenféle nyálkahártyáim és flóráim, ezt inkább nem is részletezném ki, hogy bár most sem vagyok jól, de nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni addig, míg nem fetrengek a földön. A természetes vonalat próbálgatom, amiben sajnos nem hiszek, de a semmitől jobb, erőltetem magamra a hitet, hogy ha nem is segítenek, legalább enyhíthetik a tüneteimet, amik a ciklus előrehaladtával egyre rosszabbak. Majd lesz valami.

Igazából beszélni sincs kedvem róla, még a barátaimmal sem, mert a legjobb szándék ellenére is hihetetlenül tolakodóak tudnak lenni az emberek, bizony mondom, a tízmillió orvos és természetgyógyász országa vagyunk. 

Pont valamelyik nap, amikor kis késéssel a szülinapomat ünnepeltük a barátaimmal, az egyik rákezdett az oktatásra, hogy majd így lesz, meg úgy, meg ezt meg azt csináljam, és nem vette észre, hogy terelem a témát, hanem még jobban belelovalta magát, na akkor azért odamordultam, hogy hagyja már rá. Persze én lettem a bunkó, mert csak az orvosok meg a vegyszerek, de könyörgöm, ha az orvosaim sem tudják pontosan, hogy mi a baj, akkor miért kell diagnózist felállítani. 

Elhiszem, hogy jót akarnak, de sem idegzetem, sem energiám nincs ehhez. Fáradt vagyok, belefáradt.