26 hét 5 nap

 Nehéz erről írni, azon a héten történt, amikor meghalt a barátnőm, de ez a történet belém szorult, és csak szorongatott.

Szerdán kaptam egy képet a sógoromtól, amin egy név volt, Soproni Ármin (nyilván nem ez volt rajta), és semmit sem értettem, hiszen a tesóm január 4-re volt kiírva. (Nagyon haragszom a sógoromra, hogy ilyen idióta módon kezelte ezt az egészet.) Egyetlen kérdésemre sem tudott értelmes választ adni, én nem tudtam bemenni a kórházba, mert iszonyat beteg voltam, a tesóm barátnőjét kértem meg, segítsen.

A tesómat nagy fájdalmakkal mentő vitte a klinikára, ahol először azt mondták neki, hogy minden rendben van vele is, és a babával is, majd néhány rátermett asszisztensnek és egy szülésznőnek hála kiderült, hogy borzasztó nagy a baj.

Kirepedtek az endós hegek a hasában, akkorra már ő is és a baba is erősen kivérzett, és a szervezete leválasztotta a placentát. Azonnal tolták a műtőbe, órákig operálták, a babát 5 percig élesztették újra, most is sírok, ha arra gondolok, hogy mit élt át a húgom abban a műtőben anyaként, nőként, altatás nélkül. 

Örökké hálás leszek annak a szülésznőnek, aki nem nyugodott bele a diagnózisba, és ultrahangot hozott, és az orvosnak, aki operálta.

Két liter vért kapott az operáció után, negyed óránként ellenőrizték az állapotát, csoda, hogy életben maradt, ekkora fizikai és lelki sokkal.

A kisbaba nagyon pici, nagyon nehezen indult az élete, a harmadik napon kapott egy súlyos, roncsoló agyvérzést, aminek a következményeit csak találgatni lehet. Volt olyan orvos, aki azt mondta, sosem lesz boldog családi életük (empátia, szia!), volt aki azt mondta, hogy igenis bizakodjanak, a korababák nagy csodákat visznek véghez. 

Minden napjuk küzdelem, tegnap volt az első nap, hogy megölelhette a kicsit, 5 héttel a születése után, és tudom, a tesóm sosem fogja feladni. 

Mi pedig mindenben mellettük állunk. ❤️