átlagos vasárnap egy nappaliban

 Kislánygyermek: -Ez Pihe?

Édesapja: -Igen, Pihe, jól be van kokainozva.

Édesanyja: -?&%€#???

búék

 2025 jó fos év volt, ne is mentegessük, megis mindent felülír bennem az, hogy minden egyes nap egy kiegyensúlyozott, boldog gyereket hozok el az iskolából. Mert csak ez számít. Na jó, meg a világ legcukibb cicája.

Nem vagyok bonyolult lélek. 

kínzó kérdések

 Mégis hogyan lehet az, hogy a nappaliban lévő, frissen mosott függöny(!) le van zabálva? És az pláne hogyan lehetséges, hogy az ilyesminek sosincs gazdája?

ekszöszájzbuk

Soproni Ármin: -Néd mán!

Vackor Mici: -Mondjad, mi újság?

S.Á.: -Tepeki já máki!

V.M.: -És még?

S Á : -Já mángi.

Naoké.

Tyrannosaurus (jelentése ’zsarnokgyík’)

 Fú, gyerekek, ez az évszakváltást hozó front úgy hazavágta megviselte a kislányom idegrendszerét, olyan hisztit levágott, hogy csak néztem.

Elmentünk csizmát venni, már az üzletben elkezdte, aztán otthon folytatta, ordítva bőgött, csapkodta magát a padlóhoz. Uh, azért én kevés dologra szoktam felvonni a szemöldököm, de most eléggé nehezemre esett higgadtan kezelni. Baszki. Este pukkantok egy rozét.

Bezzeg most vigyorogva ül a székében. Néha nagyon nehéz anyukának lenni.

Helló, mi?

 Pepe 🩵

suli s0e2

 Holnap megyünk bemutatkozni a suliba családilag, nagyon izgulok. 

Az első alkalom meggyőző volt, olyan a hely, mint a NASA, minden, de tényleg minden van, amire egy SNI gyereknek szüksége lehet, a jól képzett, fiatal szakember gárdáról nem is beszélve. 

Az előjelentkezést már kitöltöttem, holnap felmérik a kislányt, hogy melyik osztály lenne számára a legmegfelelőbb (annyira lenyűgözött, hogy vegyes korú osztályok vannak, a gyerekek képességei szerint), drukkoljatok.

titkos éden

 Képzeljétek el, már legalább egy éve laktunk az új lakásban, amikor egy séta során észrevettük, hogy két utcányira tőlünk, van egy kis tó, ápolt kertecskével a partján.

Ez egy zsákutca, és bár a tavacska a térképeken jelölve van, a legtöbb szegedinek fogalma sincs róla, hogy létezik, csak a párja ismert, ami a vadasparkban található. 

A kertet, az utca utolsó lakója alakította ki, a parton álló hatalmas tölgyfára még hintákat is akasztott. Nagyokat bandázunk itt a kiscsajjal, ez a mi kis titkos paradicsomunk.

a lakás

Mióta a kiscsaj elindult, szerettünk volna nagyobb lakásba/házba költözni. 

Igazából kertes házat szerettünk volna, de végül beláttuk, egyelőre számunkra ez túl nagy teher lenne, mert én nem vagyok hajlandó olyan helyre költözni, ahová a mentő 10 perc alatt nem tud kiérni. Ez pedig a jelen ingatlan árak mellett_nagyon_sok millió lett volna.

Hirdetgettem a lakásom, nézelődtünk, de valahogy semmi sem klappolt, vagy csak az egyikünknek tetszett a lakás, vagy kiderült valami turpisság, vagy hétmérföldes idióta jelentkezett a lakásra. Már két éve vergődtünk, aztán jut egy cuki lány, és azt mondta, hogy neki ez első látásra szerelem, kell neki a lakásom. Tudom, hogy hülyeség, de én mindig úgy képzeltem, hogy olyannak adom el, akinek pont ilyen szerelem lesz, mint nekem volt annak idején. 

Kicsit pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy most mi lesz, mehetünk kisgyerekkel albérletbe, kétszer költözni, ótejóég, de nem akartam tovább várni. És láss csodát, másfél hét múlva megtaláltuk álmaink lakását, ami annyira tetszett mindkettőnknek, hogy azonnal ajánlatot tettünk, minden olyan flottul ment, hogy másfél hónap múlva pedig már be is költöztünk.

A lakás teljesen felújított az utolsó sarokig, mindent szerelemből, precízen, a legjobb anyagokból csináltatott a lány, akitől vettük, csak hát jött az igazi, akivel egy család lettek, és közösen már mást szerettek volna.

Imádjuk, néhány perc a belváros, napfényes, modern, nyitott terekkel, szuper elrendezéssel, a ház csendes, park van előttünk, de mégis minden közel van, el sem hittük, hogy ilyen létezhet.

Remélem csupa jó vár itt ránk. 

hogyvan

Január elején már volt némi előjele annak, hogy végtért a Kánaán, aztán február közepén megérkezett az első roham.

8 hónap rohammentesség után elég mellbevágó volt, pláne, hogy egyedül voltam itthon vele. Ebben a betegségben többféle roham is előfordulhat, ez egy elbambulós volt, azonnal reagáltam, így hamar vége lett. Mindig meglep mennyire hideg fejjel tudok egy ilyen helyzetre reagálni, az már kevésbé, hogy aztán mennyire össze tudok szakadni, ha rendeződnek a dolgok. 

Nyilván ezek után emelni kellett a gyógyszerén, amit nem túl jól viselt, a korrigálásra viszont egy újabb, komolyabb rohammal reagált. Szörnyű volt, mert bár relatíve  nem tartott sokáig, de rá kellett segítenünk a légzésére, ezek a dolgok számomra feldolgozhatatlanok.

A hónap elején aztán jött egy olyan roham, amit már nagyon régen láttunk, a klasszikus, amit az emberek egy epilepsziásról elképzelnek. Ezt még sosem úsztuk meg mentő és intenzív osztály nélkül, de a F.-féle rohamoldó jól vizsgázott. (Ugyanitt, semmi rosszat nem kívánok a szegedi kezelőorvosnak, de levegőt sem. Ők ezt senkinek nem írják fel.) Egyébként azt gondolom, hogy ezt a rohamot koronavírus provokálta.

Egyeztettünk a dokival, azonnal reagált, újabb gyógyszer korrekció, amit egyheti szenvedés után meglepően jól visel. Nyilván én emiatt is szorongok, ahelyett hogy örülnék, de nem is én lennék.

Még az őrület előtt voltunk Pesten kontrollon, F. nagyon elégedett volt az állapotával, azt mondta, hogy bár látja a mozgás- és beszédbeli lemaradásait, de nem sokban marad el egy egészséges gyerektől, és ez nagy reményekkel tölti el a jövőt illetően. (Mindig megdöbbenek, hogy a sok szörnyűség ellenére, amit lát, hogyan tud ennyire, már-már gyerekesen optimista lenni.) Legyen igaza.

szeptember 5.

Ma 7 hónapos a kislány, és már jó ideje tervezgettem, mit is fogok írni a hónapfordulóra. Mesélni szerettem volna az első fogacskáról, az ügyességéről, a kedvességéről, arról, hogy olyan szép, hogy összesúgnak mögöttünk az emberek. De.

Múlt héten szerda reggel oltáson voltunk, reggel kicsit el is aludtam, robogtunk, mint a szélvész, az utolsó pillanatban estünk be, a kicsi szokás szerint mindenkit levett a lábáról, és csak egy kicsit sírt. Utána még gyorsan ügyeket intéztünk, mert a nap többi részét otthon akartam tölteni, hogy figyelni tudjam, hőemelkedés nélkül nincs oltás. Többször mértem, sosem volt több 37,2-nél, ettől függetlenül kapott egy kis szirupot, én nem hiszek az új trendben, hogy hagyni kell a gyereket belázasodni. 

Délután Vackor hazaért a szokásos időben, beszélgettünk, hívott egy barátnőm, aki gyereket vár, volt egy csomó élménye, ezért kimentem a szobából, az apja pedig etette a kicsit. Mikor befejeztem a telefonálás bementem, Vackor  pedig mondta, hogy nézd, alig evett, mondtam is neki, hogy semmi baj, majd egy kicsit később megpróbáljuk, hátha elfogadja. És akkor itt elszabadult a pokol.

Ült a kicsi az apja ölében, és egyszer csak elkezdett remegni, megfeszült a teste, az oldalára fektettük, és láttuk, hogy itt nagy a baj,  Vackor rám szólt, hogy azonnal hívd a mentőket. 

Emlékszem, a rángatózó gyerekkel futottam a mentő elé, álltam a ház előtt a féltető alatt, szakadt az eső, és arra gondoltam, ha vajon kiállnék az esőbe, elmosná-e ezt az egészet. Néztük, hogy lélegzik-e, szólongattuk, közben a mentésirányító telefonon próbálta bennünk tartani a lelket, hallottuk, hogy már közel járnak, elkezdtünk futni a mentő felé, az utca közepén találkoztunk, átadtuk a kicsit, beszálltam mellé, és láttam, hogy semmi, de semmi nem használ. Közben megérkezett egy idős orvosnő, aki mindenkit kiparancsolt a kocsiból, és egyre jobban és jobban ordított a többiekkel, ekkor már Vackorral egymást átölelve zokogtunk, és amikor felnéztem azt láttam, hogy újraélesztik a gyerekemet. Hisztérikusan zokogtam, az járt a fejemben, hogy most tényleg vége, hogy a gyerekem a szemem láttára hal meg ebben a mentőben, hogy nekem a Csodababámból csak fél év jutott, és az nem létezik, hogy most nem áll meg a világ, és lesz vége mindennek, mert akkor nincs tovább.

Nem tudom mennyi idő telt el, talán csak másodpercek, amikor azt mondta az orvos, hogy ez a kisgyerek majdnem meghalt, de most rendben vagyunk, és ők bemennek a gyerekklinikára, keressünk egy nyugodt sofőrt, és menjünk utánuk. Homályos minden, felmentünk, összeszedtük a kórházi pakkját, valamiért ragaszkodtam hozzá, hogy mindketten vigyünk magunknak dzsekit, és elindultunk. Úgy emlékszem minden szabályt betartottunk, mégis közvetlenül a mentő után értünk be, rohantunk fel a lépcsőn, akkor tolták ki a liftből, még odakiabált az orvos, hogy nincs már akkora baj, majd bevitték az intenzívre.

Később leülhettünk az intenzív elé hallgattuk, hogy torka szakadtából ordít, és sírtunk az örömtől, hogy hallhatjuk. Nagyon sokáig vártunk, mire kijött az ügyeletes orvos, aki elmondta, hogy valószínűleg komplikált lázgörcse volt, amit nem magas láz vált ki, és hogy a mentősök túladagolták a diazepamot, amitől leállt a légzése. Azt, hogy a keringése leállt-e, nem tudják megítélni, szerinte nem, de ha mégis, az egy pillanat lehetett. A helyzethez képest jól van, az oltás milyensége miatt lumbálták is, vettek mindenféle mintákat, az elsődleges eredmények két órán belül megérkeznek, és most bemehetünk, kivételesen mindketten.  

Ott feküdt az én kicsi Csodababám kikötözve, maszk alatt, mindenféle csövekkel, gépekkel, két oldalról fogtuk a kezét, és én nem győztem elég hálás lenni azért, hogy él a gyerekünk, és hogy mellette állhatunk.

Az intenzíven nem lehet éjszakára bent maradni, ezért haza kellett mennünk. Az az éjszaka pokol volt, várni, hogy vajon mit hoz a reggel, ugyanazt a kislányt kapom-e vissza, aki délután a grimaszaimra hangosan kacagott, nem mertem elaludni, pont, mint a szülés után, mert attól rettegtem, hogy arra ébredek, felhívnak, hogy nincs tovább.

Reggel hatkor lehetett először érdeklődni, mondta a nővér, hogy mosolyogva ébredt, és hogy nagyon mérges, mert nem adnak neki enni. Ekkor már az örömtől sírtunk, ez a mi kicsi lányunk, minden a régi. Bementünk hozzá, csodálatos volt látni, nem tudtunk betelni vele. Még aznap délelőtt leadták osztályra, annyira jó állapotban volt. Az osztály azért megérdemelne egy külön posztot, írhatnék a koszról, fejetlenségről, a drogos, részeg kamasz szobatársakról, a széken alvásról, de minek, visszakaptam a gyerekem.

Szombaton, amikor hazahoztuk, betettem a kiságyába, felragyogott a mosolya, mikor rájött, hogy a saját birodalmában van, és olyan mély szeretetet láttam a tekintetében, mint amilyen én érzek iránta, és akkor már igazán éreztem, semmi sem számít, csak mi, hárman. Tegnap volt egy hete, miután elaludt, beosontam a szobájába, beszívtam az édes kis baba illatát, hallgattam, ahogy szuszog, és újra csodaországban éreztem magam, abban, amit ez a kis Csodalány az életünkbe hozott.

Viszont úgy érzem, ezt a hátizsákot már nem bírom el egyedül, nem tudom cipelni a többivel, első lépésként kidobtam az összes ruhát, amit akkor viseltünk, és bejelentkeztem egy szakemberhez. Nem akarok a Csodalány rettegő, sírós anyja lenni, boldog anyuka akarok lenni, aki egy boldog kislányt nevel. És ezért mindent megteszek.

(Az oltásellenes kommenteket nem engedem át.)

6 hónap

Bizony, fél éves. Olyan nagylány már. Csodalány.

Akárhányszor elhajtok a Kaáli mellet, mindig a bent lévőkre gondolok. Mi járhat a fejükben, vajon ugyanúgy érzik magukat, mint én, bő egy éve? Remény, elkeseredés, várakozás, megalázottság van bennük? Vagy csak én éreztem így magam? Nagyon nehéz ennyire kiszolgáltatottnak lenni, nem szívesen gondolok vissza az intézetben töltött órákra. Jövőre van három időpontunk, amit még nem volt lelkierőm lemondani, pedig már eldöntöttem, hogy több terhességet nem vállalok. Azt hiszem, az előzmények fényében nem bátorság, hanem vakmerőség lenne, és ki vagyok én, hogy még egy élettel játsszak. Nehéz elengedni, de így helyes.

A Csodalány tökéletes, kívánni sem lehetne különb babát. Azt gondoltam, mostanra már csillapodik az eufória, de gyanús, hogy ez már marad. A világ legszerencsésebb emberének érzem magam, reggelente ha előtte ébredek, már türelmetlenül várom, hogy felkeljen, mert ahogy ébredés után rám mosolyog, az olyan, mint amikor a szürke téli napok után először rád ragyog a nap. Vagy amikor megsimogatja az arcom a kis kezeivel, a szívem olvadt karamell. Nem ismerek nála kedvesebb embert. (Meg okosabbat, ügyesebbet, aranyosabbat, szebbet. Mert világszép is. Vagy attól is kicsit szebb. Értitek, na.)

A lemaradásait is szépen koptatja, nyilván a 6 hónapos státuszon ismét megbuktunk, de már csak épp hogy, nem is érdekel igazán, látom, hogy mindennek eljön az ideje, ha nem akkor, és nem úgy, nem dől össze a világ. A Dévény torna fantasztikus, akkor látszik mennyire, mikor valamiért egy alkalom kimarad, és a következő után robbanásszerű a fejlődés. Na meg ugye a feneketlen bendő, rendesen szolgáltatja az energiát. Méreteit nézve, senki sem mondaná meg, hogy aprócska, törékeny koraszülött volt.

Anyának lenni csodálatos, minden percért hálás vagyok az életnek. Persze azért senki ne gondolja, hogy minden a helyén van, és esténként szárnyas csillámpóni hátán elrepülök a rózsaszín felhőkkel körülölelt naplementébe. Néha nagyon nehéz. Van, hogy annyira monotonnak érzem az életem, hogy nem tudom megmondani milyen nap van, vagy hogy az előző nap mivel telt. De nem érdekel, ettől nem vagyok hajlandó szar embernek, vagy szar anyának érezni magam. Ez is a közös életünk része, ettől kerek. Számomra döbbenetesen sok szájhúzást, beszólást kapok amiatt is, hogy hetente kétszer pár órát dolgozok, és edzeni járok. Igenis ennyi kell, ki lehet, ki kell néhány órára lépni a babavilágból, hogy visszatérve minőségi időt tudjunk együtt tölteni, hogy az az anyukája lehessek a Csodalánynak, aki lenni szeretnék. És én a világ legjobb anyukája szeretnék lenni. Neki.

Igen, az ötödik hónapról nem írtam. Köszönhetően egy kommentnek, amit nem engedtem ki. Biztos hülyeség, én is tudom. Az volt a lényege, hogy Kicsi halála, és az én babám fogantatása, 'létrejötte' összefügg, és bár nálam hitetlenebb ember a világon nem sok van, mégis megviselt, nagyon sokat gondoltam rá a múlt hónapban. Szinte minden nap eszembe jut, még mostanában is. Végtelen részvétet érzek az anyukája iránt, pokol lehet az élete azóta.

És az emberek, szándéktól függetlenül, néha nagyon otrombák tudnak lenni.

4 hónap

Holnap lesz négy hónapos a Kismacskám, hová szalad az idő? Ma voltunk a négy hónapos státuszvizsgálaton. Gyűlölöm ezeket a vizsgálatokat. A kicsi hat héttel hamarabb született, és bizony, ezt a hat hetet még mindig toljuk magunk előtt, és ezek a vizsgálatok, ezt havonta az arcomba vágják. Mindig legalább egy, de inkább több olyan feltétel van, aminek nem tud megfelelni, én meg csak egyre frusztráltabb leszek tőle. Ma is úgy váltunk el, hogy egy hónap múlva ismételni kell, mert három dologhoz még csak hozzá sem szagol. De könyörgöm, a korrigált életkora szerint két és fél hónapos, miért kellene neki fejen pörögni, közben cintányérozni? És minden gyerek egyforma? Napra pontosan ugyanazt tudják? Hogy van ez?

Az meg, hogy egy csomó embertől megkaptam, hogy milyen jó nekem, hogy nem kellett, végigvinnem a terhességet, az az emberi butaság magasiskolája. És tök komolyan mondják, még cinkosan oda is kacsintanak. Én meg csak nézek, hogy mi? Elvinném őket egy ilyen felmérésre. Vagy csak csinálják végig a heti gyógytornáját, a napi korrekciós tornákat, gyakorlatokat. Esetleg töltsenek el egy kis időt a PIC-en. Úgy érzem, a koraszülött intenzív egy életre megnyomorította a lelkem, azt, amit én ott láttam, átéltem, egyetlen szülőnek sem lenne szabad megélnie. Soha. De örüljek, mert nem nyúlt el a hasamon a bőr. Aha, persze, mondjad még.

De hogy ne csak az epét okádjam itt mérgemben, mert mindez nem számít, csak ki kellett engednem a gőzt, mesélek jót is.

Nálunk egy olyan nagylány lakik, aki már átalussza az éjszakát, és olyan édes, hogy reggel, mikor kelünk, csak kimondom a nevét, vagy megsimizem a hasát, még csukva van a szeme, de már mosolyog. Csupa mosoly az egész gyerek, imád velünk beszélgetni, rengeteg mondanivalója van, amit hangos kacagással tarkít, egyszerűen meg kell zabálni. Sokszor annyira elönt az iránta való szeretet, hogy vennem kell egy mély  levegőt, mert a nagy érzelem szó szerint kiszorítja belőlem a szuszt. Aztán kiveszem az ágyából, hozzám simul a kis meleg teste, és az élet minden gondja megszűnik, határtalan békesség és boldogság önt el, és csak mosolygunk egymásra, míg valamelyikünk el nem neveti magát. Minden este azt várom, hogy mikor lesz már reggel. 

3 hónap

Kicsit több is már, repül az idő. Soha életemben nem voltam ilyen felhőtlenül boldog, ez biztos. Persze voltak, vannak nehéz pillanatok is, hazugság lenne azt állítani, hogy minden tökéletes, illetve de, a Csodalány tökéletes, csak a körülmények változóak, mégis minden pillanatában azt kívánom, örökké tartson.

Egyszerűen imádom. Nem is akarom bő lére ereszteni, mert már szivárog a nyál a gépemből, képtelen vagyok ömlengés nélkül beszélni róla. Akármi történik, rám vigyorog a fogatlan félmosolyával, és onnantól semmi sem számít. Sokszor csak bámulom a kiságyában, hogy ótejóég, hogy jöhetett létre két sejtből ez a csoda, hogy lehetek ennyire szerencsés, hogy a sok megpróbáltatás után itt szuszog ez a tökéletes emberpalánta.

Minden nap, minden egyes percében hálás vagyok érte.

csakaszokásos

• Kismacskám reggel pelenkázás közben bekapcsolta a foságyút, telibe kapta a jobb mellem (Molly!), és két adag érkezett a padlóra, a lábam mellé.
• A cica Vackor cipőjébe hányt.
• Reggel óta durván hasogat a fejem, tehát a fúrnak a szomszédban.

Boldog békeidők.

bajnokság

• Pelenkázás közben a melleim közé pisilt a gyerek, viszonylag messziről. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy nem (csak) a szeretet melengeti a szívem.
• Tegnap este pedig konkrétan szemen fosott a Kismacskám, ne is kérdezzétek, talán lottót kéne vennem, vagy ilyesmi. Vagy a reflexeimmel van gond (nem). Esetleg bénán pelenkázok (igen).

Kicsit izgulok, hová lehet ezt még fokozni.

1%

Szegedi Újszülött Életmentő Szolgálat: 18450455-1-06

Korábban Érkeztem Dél-alföldi Regionális Koraszülött Intenzív Osztályért Alapítvány: 18336638-1-06

Ha még nem döntöttetek volna. ❤

mi, hárman

A szülés történetét nem fogom megírni. Hetek óta várom, hogy eljön a nap, mikor nem fakadok sírva, ha eszembe jut, de azt hiszem, az a nap sosem jön el. Túl sok sötét lehetőség ólálkodott körülöttünk aznap, és én minden erőmmel el akarom ezt felejteni, csak annyira akarok rágondolni, hogy értékelni tudjam, mennyire szerencsések vagyunk.

Csepp egy igazi harcos, és én végtelenül hálás vagyok a koraszülött mentőknek, és a koraszülött intenzív minden dolgozójának, ilyen hatalmas empátiával, szeretettel, szaktudással még sosem találkoztam a magyar egészségügyben, és csak csendben jegyzem meg, hogy mindkettő csak és kizárólag alapítványi pénzből létezik.

A Csodalánynak három hétbe telt felszívnia magát ahhoz, hogy haza jöhessen, ma van öt hete, hogy született, és kettő, hogy végre elhozhattuk. Édes kis pinduri, nagyon jó kislány, bent is mondták, hogy eddig egyetlen ilyen jó természetű babával találkoztak. Képtelenség betelni vele.

Igazából minden olyan természetes, élvezem a babázást, hihetetlen érzéseket szabadít fel bennem, ha magamhoz ölelhetem, minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne tartsam örökké a karjaimban. 

Hatalmas szerelemben vagyunk mi hárman, Vackor szuper apuka, imádja a lányát, sosem tud elmenni úgy a gyerekszoba előtt, hogy ne vethessen legalább egy pillantást rá, reggel már azt várja, hogy mikor érhet haza a lányához. Azt hiszem, igazi nyálas szülők lettünk, olyanok, akiken nem is olyan régen még röhögtem, persze magunkat is kinevetem, mert azért látom ám, hogy fetrengünk a hormontébolyban.

És ez olyan jó.

Csepp

Múlt hét kedden anyuka lettem.

Anyuka.

Én.

Csepp tényleg egy Csodalány. 

Az én kicsi lányom.

cseperedő cseppnyi csoda

Csütörtökön voltunk a második genetikai ultrahangon, a genetikus professzor akihez járok, ezt a vizsgálatot nem a huszadik héten, hanem kicsit hamarabb csinálja. Nagyon izgultam, gondolom ez az infó senkit sem lep meg.

Nagyon szerettem volna, ha Vackor is el tud jönni, egyrészt a fantasztikus technológia miatt, egészen lenyűgöző a látvány, másrészt, ami a fontosabb, hogy láthassa a babát teljes valójában. Annyira édes volt, az izgatottságtól az első húsz percben le sem tudott ülni, és bár a kicsi mindenféle akrobatikus mutatvánnyal tiltakozott a zaklatás ellen, végül mégis csodálatos hírekkel és képekkel tarkított egy óra következett.

Hihetetlen ez az egész, még mindig félek róla írni, még mindig rettegek, hogy elillan a varázs. Látom, érzem, és mégis alig merem elhinni, hogy kettőnkből létrejött egy élet, aki a hasamban növekszik.

Egy cseppnyi csoda, aki egy kislány. Csodalány.