kétharmad

Vagyis már annál is több, de ha egy ideig nem írsz, hát, elég nehéz visszaülni a lóra. Most utólag úgy érzem, hogy a második trimeszter csak egy pillanat volt. Hihetetlenül telik az idő.

Kezdem elfogadni, hogy nagy valószínűséggel az utolsó lélegzetvételemig aggódni fogok Cseppért, nincs olyan nap, hogy valami ne aggasztana. Sokan kérdezgetik, hogy félek-e a szüléstől, de én annyi minden máson kell agyaljak, hogy egyszerűen nem tartok ott, még egy perc időm sem jutott ezen rágódni. Még mindig nagyon sokat szorongok, egy héttel az esedékes havi vizsgálat előtt már habzik a szám az idegtől, minden percben rettegek, hogy szétpukkan ez a csoda.

Egyébként teljes döbbenetben vagyok az emberek tapintatlansága miatt, kábé a környezetemben már mindenki megkérdezte, hogy milyen úton fogok szülni, és nekem nem fér a fejembe, hogy miért érzik azt, hogy ez közügy lenne, és nemzeti konzultációt kell róla tartani. Valami kéjes örömet okoz az embereknek a horror sztorik mesélése, mindenki szörnyű történetekkel traktál, halott babákról, komplikációkról, maradandó fogyatékosságról, szülés után kiderült betegségekről. Agyrém. Tényleg kell ez, ettől jobb lesz?

Számomra meglepő módon, a harmadik trimesztert sokkal könnyebben viselem (még), mint a másodikat, aktívabb vagyok, bármennyire is megterhelőbb fizikailag. Mivel elég kicsi nyanya lány vagyok, hatalmas a hasam a méretemhez képest, de már megszoktam, hogy ezt is mindenki az arcomba dörgöli. Hízni nem igazán híztam (eddig), két kiló van rajtam, a diétával sincs gondom, sőt, inkább az is a baj, hogy nagyon keveset eszem, nincs étvágyam, őszintén mondom, hogy sokszor már utálok enni, úgy érzem magam, mint azok a szegény libák, akiket tömnek. Napi négyszer szúrok inzulint, nyilván ez az egyik pont, ami miatt sokat aggódok, nagyon féltem a babámat a következményektől, hiába mondják, hogy a jól karban tartott gdm egyenlő esélyeket teremt az egészséges kismamákkal, míg kint nincs Csepp, és nem derül ki, hogy minden rendben van, félni fog ettől (is). Ezen, kínomban már sokszor röhögni szoktam, sík ideg vagyok, ha magasabbat mérek, vagy ha a kislány beindul az injekció után, hogy úristen, biztos érzi, és rosszul van tőle, most meg napok óta azon vagyok kibukva, hogy túl jókat mérek, úristen baj van a lepénnyel. Egy para a száz közül.

Persze azon is remegek, hogy mi lesz, ha már megszületett, hogy biztos türelmetlen, sírós, rossz anyuka leszek, hogy utálni fog a gyerekem, és majd nem tudom megnyugtatni, és rosszul fogok bánni vele. Pánikszerűen összevásárolok mindent ami nem lényeges, halomban állnak olyan dolgok, amiket fogalmam sincs, hogy fogunk-e használni, vettem már két zsáknyi ruhát, de még mindig nem érzem elégnek, csináljuk a babaszobát, mégis úgy érzem egy helyben toporgunk. Akkora egy picsa vagyok hajadismijen, de majd csak lesz valahogy.

Nyilván vannak jó dolgok is, nagyon mély szeretet érzek az én kis Csodám felé, megvan már a napi rutinja, imádom ahogy mocorog a hasamban, ahogy megnyugszik a tenyerem melegétől, vagy izgalomba jön az édes ízű keksztől, vagy bepockol a hasam bal oldalába, simogatom a hátát, és attól mindig lelazul. Ez maga a csoda, tényleg.

mókavonat, fszm állomás, kérjük a vágány mellett vigyázzanak

Há' kijjé vónák!*

Bár a lottón lenne így ötösöm, mert persze hogy megnyertem az inzulint. Nem is én lennék, semmit sem ért a diéta, és az extra sportolás. Well done.

Ma voltam az ezredik kontrollon, már az inzulin tollal vártak, amit egyébként ahogy vártam, lófaszka** kifejezetten könnyű használni.

Ettől függetlenül, azért nyilván lógott az orrom, miután eljöttem.

Úgy hogy be kellett mennem a Libribe, hogy megnyugodjon a lelkem (a héten már volt egy ilyen kalandom a Douglas-szal is, mert hát pont Lancome akció volt, érted) és bűntudat nélkül megvettem a könyveket amiket KisRókám ajánlott, meg egy utónév könyvet is, nyilván.

Aztán némileg megnyugodva, a plázás pelenkázóban mértem, és szúrtam, majd hősnek érezve magam hazamentem, és gondoltam jófej leszek, meglepem a fókatestű telepi párducot cicát egy aszpikossal, legyen mindenkinek jó napja.

A cica is meglepett, mert kettő kurva nagyot okádott (száz év óta először, csak hogy újra feldobja a napom), de igyekeztem ebben is meglátni a jót, legalább nem a szőnyegre, mondom én, ha reggel szarba lépsz, egész nap büdös leszel.

*Minden tájéknak megvan a maga egyértelműsítő kifejezése, mint például gyá, há, dik, stb., mifelénk ezzel jelezzük, hogy ez csak így lehetett.

**Ezt a kifejezést Rókától tanultam, imádom.

fszm

Kurva_szar_lett a cukorterhelés eredményem. Ez még annyira hiányzott.

fél

Terhességi hormonokkal és rinyával átitatott bejegyzés következik, aki nem bírja, ne olvassa tovább. Én szóltam, puszi.

A terhességem felénél vagyok, hihetetlen. Múlt hét pénteken volt a második klinikai genetikai uh, pont a huszadik hét első napján. Tíz órára volt időpontom, nyilván az orvos tizenegykor még sehol. Majdnem dél volt mire bejutottam, addig némileg ingerülten várakoztam a 'hogyan köhögjük tele a várót' konferencia kellős közepén. 

Megint sikerült kifognom a klinika legjobb ultrahangosát, meg egy kis orvoskát, akit konkrétan a lábam közé állítottak be, nyilván nem kérdezték meg zavar-e, hozzájárulok-e hogy harminc centiről bámulja a vizsgálat hüvelyi ultrahang részét, ezeken már meg sem lepődök. Maga a vizsgálat maximum két percig tartott, oké, hogy ez a doki a legjobb a klinikán, de azért elszomorít a gondolat, hogy annak, akinek nincs pénze a magánorvosi ellenőrzésre, ennyi a genetikai szűrés.

Ahogy kivettem minden érték tökéletes volt, de aztán a végén kérte, hogy rögzítsenek egy számomra ismeretlen kifejezést. Kérdeztem, hogy ez mit jelent, annyit mondott, hogy látszik, hogy volt egy kis vérzésem a terhesség elején, annak a nyoma. Szuper. Kérdeztem volna még, de szinte toltak ki az ajtón, a kedves nővér még kibökte, ezt beszéljem meg a saját orvosommal.

Az orvosom szabadságon volt, úgy hogy kitaláltam, hogy az elveimmel ellentétben majd jól utána olvasok a neten. De kár volt. Egyetlen oldalt találtam róla, abban azt írták, hogy akinél ilyesmit találnak, annak koraszülése lesz, kivétel nélkül. Egész hétvégén hergeltem magam, a józan ész legkisebb csírája nélkül. Aztán hétfőn reggel felhívtam az orvosom, aki elmagyarázta, hogy az csak annyit jelent, hogy magzatmáz üledék van a magzatvízben, nem kell vele foglalkozni, emiatt egy másodpercet se aggódjak. Egy parányit idiótának éreztem magam utána.

Mindig reménykedek benne, hogy ha ez vagy az a vizsgálat megtörténik, vagy ha eddig már eljutok, akkor utána majd megnyugszom, nem rettegek minden percben Cseppért, de nem így van. Úgy érzem, hogy ahelyett hogy megjönne, kezd elmenni a maradék eszem is. Állandóan aggódok valamin, miért fáj, miért szúr, miért kemény, miért nem fáj, miért vagyok rosszul, miért nem vagyok rosszul, miért nem mozog, jól van-e, lehet, hogy azért ficánkol ennyire, mert baja van, és még sorolhatnám. Vannak napok, amikor a föld felett lebegek, vagy amikor Vackor simogatja a hasam, meg puszilgatja, Csepp ficánkol, akkor úgy érzem, hogy fel sem akarok ébredni ebből a csodálatos álomból. De van olyan is, hogy elöntenek a rossz érzések, hogy úristen, mit vállaltam, mi lesz, erre nem lehet felkészülni, és ezután elönt a szégyen, hogy micsoda szar ember vagyok, meg sem érdemlem ezt, szar anya leszek, Csepp biztos érzi a kételyeimet. Hatalmas hullámvasút ez, tele félelemmel.

Egy csomó embertől hallom, hogy csodaként élte meg a terhességet, a várakozást, és ilyenkor nem értem, hogy mégis mi a fene baj van velem. Én miért rettegek ennyire? Mikor fog már végre felengedni bennem az állandó félelem. Miért nem tudok már végre őszintén örülni, miért kell nekem folyton kombinálni, szörnyűségeket pörgetni a fejemben. Nagyon haragszom magamra, és nagyon egyedül érzem magam a hülyeségeimmel. Hormon, hormon, sokat rinyálsz.

Nyilván ez így azért elég sarkos. Régóta gyűlt bennem a mondanivaló, jó volt már kiteregetni a szennyest. Sok mindenről csak itt tudok igazán megnyílni, sokszor ha leírom, meg is szabadulok a rossz érzésektől. Erre a részére nem lehet felkészülni, azt hiszem ez egy buta tabu, hogy rózsaszín selyempapírba kell a gyerekvárást csomagolni, üldögélni kell boldogan a vattacukor felhő szélén. És tényleg, már szégyellem magam, ahogy ezt leírtam. Azt hiszem félre érthető. 

Én vagyok a világ legboldogabb embere, hogy Csepp anyukája leszek, csak a körülmények ijesztenek meg. Normális ez? Miért nem önt el az eufória, mikor teljesült a legnagyobb vágyam?

cseperedő cseppnyi csoda

Csütörtökön voltunk a második genetikai ultrahangon, a genetikus professzor akihez járok, ezt a vizsgálatot nem a huszadik héten, hanem kicsit hamarabb csinálja. Nagyon izgultam, gondolom ez az infó senkit sem lep meg.

Nagyon szerettem volna, ha Vackor is el tud jönni, egyrészt a fantasztikus technológia miatt, egészen lenyűgöző a látvány, másrészt, ami a fontosabb, hogy láthassa a babát teljes valójában. Annyira édes volt, az izgatottságtól az első húsz percben le sem tudott ülni, és bár a kicsi mindenféle akrobatikus mutatvánnyal tiltakozott a zaklatás ellen, végül mégis csodálatos hírekkel és képekkel tarkított egy óra következett.

Hihetetlen ez az egész, még mindig félek róla írni, még mindig rettegek, hogy elillan a varázs. Látom, érzem, és mégis alig merem elhinni, hogy kettőnkből létrejött egy élet, aki a hasamban növekszik.

Egy cseppnyi csoda, aki egy kislány. Csodalány.