A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szegediklinika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szegediklinika. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. augusztus 6., szerda

itt kell lenned, hogy elhidd

 Van abban valami végtelenül szomorú, és nagyon magyar, hogy az illetékes klinika helyett, ami épp 250 méterre, 3 perc gyaloglásra van a lakásunk ajtajától, nekem mindenféle csalafintasággal, az 59000 méterre, 13 óra 6 perc gyaloglásra* lévő kórházba kell mennem, hogy kis túlzással, de az utolsó pillanatban mentsenek meg valami igazán szörnyűtől.

És hogy mi  különbség? Semmi, mindkettő állami intézmény.

Épp csak az egyikben nem számítasz, a másikban meg minden rólad szól. 

*Nem, nem gyalog mentem. 




2020. június 12., péntek

hogyvan

A tavasz nehéz volt. Könnyű beleszokni a jóba, aztán az ember arca jobban ég az új pofonoktól.
F.nak mindig igaza van. Mondta, hogy addig lesznek rohamok, míg a csodagyógyszerrel el nem érjük a megfelelő adagot, de csak lassan lehet emelni, nehogy újra ráfussunk egy gyógyszer mérgezésre.
Május elején egy pénteki napon két rohama volt, és bár mindkettőt megfogtuk a rá való szerrel, a protokoll szerint ilyenkor mentőt kell hívni. Állni, és várni a mentőt az út szélén felért egy gyomron rúgással.
A klinikán hatalmas szeretettem fogadták a kislányt, az azért tisztán látszott, hogy egy emberként állnak a családunk mellett, és mindenki szívből gyűlöli a vén gecit összefognak a ex-orvosunk ellen.
Az intézmény igazgatója volt az ügyeletes, maximálisan segítőkész volt, elintézett egy csomó olyan vizsgálatot, ami még most sem elérhető az állami rendszerben. F. azonnal reagált, állított a terápián, amit bemondásra is elfogadtak, és másnap mehettünk haza. Következő héten felhívott, átbeszéltük a hogyan tovább-ot, és most várunk.
Az emeléseket mindig nehezen viselem, fáj látni, hogy kiüti, mégha a kislány mindannyiunknál jobban kezeli. Fantasztikus gyerek.
Nyilván aztán megszakadt bennem a cérna, fel kellett mindezt dolgozni, ráadásul az emelést is a szokásosnál nehezebben rúgta ki, képtelen voltam olyan optimista lenni, mint a professzor, esetlennek, és butának láttam, hogy csak egy helyben topogunk, és belefulladunk a jövőbe.
Aztán a hét meghozta a változást, voltunk új tornáért a TSMT terapeutánál, aki le volt nyűgözve a fejlődéstől, és határozottan kisebb lemaradást állapított meg, mint vártam. (Annyira szorongtam attól, mit fog mondani, hogy újra elkezdtem alvajárni, évek óta nem fordult elő.) Majd kedden voltunk egy fantasztikus orvosnál, aki csak megerősített abban, hogy jó úton járunk.
Talán a kiscsaj is megérezte, hogy felengedtem, mert azóta brillírozik, csak kapkodjuk a fejünket, mekkorát ugrott a fejlődés néhány nap alatt.

(Így már a szemem sem rebbent, amikor egy bácsi tegnap a fejlesztő előtt üldögélve a gyerekem után ordított, hogy retardált.)


2020. április 22., szerda

hogyvan

Január elején már volt némi előjele annak, hogy végtért a Kánaán, aztán február közepén megérkezett az első roham.
8 hónap rohammentesség után elég mellbevágó volt, pláne, hogy egyedül voltam itthon vele. Ebben a betegségben többféle roham is előfordulhat, ez egy elbambulós volt, azonnal reagáltam, így hamar vége lett. Mindig meglep mennyire hideg fejjel tudok egy ilyen helyzetre reagálni, az már kevésbé, hogy aztán mennyire össze tudok szakadni, ha rendeződnek a dolgok. 
Nyilván ezek után emelni kellett a gyógyszerén, amit nem túl jól viselt, a korrigálásra viszont egy újabb, komolyabb rohammal reagált. Szörnyű volt, mert bár relatíve  nem tartott sokáig, de rá kellett segítenünk a légzésére, ezek a dolgok számomra feldolgozhatatlanok.
A hónap elején aztán jött egy olyan roham, amit már nagyon régen láttunk, a klasszikus, amit az emberek egy epilepsziásról elképzelnek. Ezt még sosem úsztuk meg mentő és intenzív osztály nélkül, de a F.-féle rohamoldó jól vizsgázott. (Ugyanitt, semmi rosszat nem kívánok a szegedi kezelőorvosnak, de levegőt sem. Ők ezt senkinek nem írják fel.) Egyébként azt gondolom, hogy ezt a rohamot koronavírus provokálta.
Egyeztettünk a dokival, azonnal reagált, újabb gyógyszer korrekció, amit egyheti szenvedés után meglepően jól visel. Nyilván én emiatt is szorongok, ahelyett hogy örülnék, de nem is én lennék.
Még az őrület előtt voltunk Pesten kontrollon, F. nagyon elégedett volt az állapotával, azt mondta, hogy bár látja a mozgás- és beszédbeli lemaradásait, de nem sokban marad el egy egészséges gyerektől, és ez nagy reményekkel tölti el a jövőt illetően. (Mindig megdöbbenek, hogy a sok szörnyűség ellenére, amit lát, hogyan tud ennyire, már-már gyerekesen optimista lenni.) Legyen igaza.

2019. november 14., csütörtök

hogyvolt

Szeptember 5. után nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez több volt, mint amit mondanak, a lázgörcs komoly dolog, persze, de igazán láz sem volt, mégis majdnem belehalt a gyerekem. Szemben lakott egy kedves nőgyógyász, a miénkkel szinte egyidős gyerekkel, aki végül egy beszélgetés során, a tanácstalanságunkat látva, ajánlotta egy barátját, aki kutató neurológus, forduljunk hozzá, majd ő ajánl valakit. (Ezen azóta is sokat gondolkozom, ha nem járunk egy időben dolgozni, nem kezdünk el barátkozni, a korán kelők összekacsintásával, biztos, hogy sokkal több borzalmat kellett volna átélnünk.)
Írtam a fiúnak, aki nagyon kedvesen válaszolt, az összes szegedi orvosról megírta a véleményét, hogy kit ajánlana, majd odabiggyesztett egy nevet a végére, hogy ha mégsem Szegedben gondolkozunk, Neki írjunk, szerinte Ő az országban a legjobb. 
Október végén érkezett az újabb roham, mentő, kórház, eeg, sürgősségi MRI, a diagnózis epilepszia. Elkezdték a gyógyszer beállítást, de a rohamok csak egyre sűrűsödtek, ki-be jártunk a klinikára, legyünk türelmesek, jó lesz ez. Aztán egy szép vasárnap délután, a legnagyobb játék és nevetgélés közben megint csak rosszul lett, még csak nem is volt hosszú, hívtunk mentőt, osztályra kerültünk, kialudta a Diazepamot, evett-ivott-kacagott, majd láttam, hogy valami nem stimmel, szóltam, bevittük a kezelőbe, és megint elszabadult a pokol. Egyre rosszabbul lett, a legszörnyűbb tüneteket produkálva, egy idő után ki is küldtek bennünket, majd amikor a harmadik orvosnak kellett átjönni az intenzívről, és mondták, hogy semmi sem használ, átvitték az ITO-ra. Az ITO-on aztán el kellett altassák, hogy szűnjenek a rohamai, és lélegeztető gépre került. Kértem, hogy beszélhessek egy neurológussal, amire az volt a válasz, hogy képzelem, vasárnap délután van. Érted,_hogy_képzelem.
Hatkor hazaküldtek bennünket, és akkor végső kétségbeesésemben, írtam egy levelet, Neki.
Neki nem számított, hogy vasárnap van, hogy vasárnap este van, hogy én egy vadidegen vagyok, egy vadidegen gyerekkel, egy messzi város klinikájáról. Szinte azonnal válaszolt, írta, hogy gondol valamire, és hogy azonnal le kell cserélni Csodalány gyógyszerét, mert attól van ennyire rosszul, adjam meg az ITO számát, intézkedik, és a sajátomat is, holnap felhívna.  Jócskán elmúlt éjfél, mire írta, hogy most már minden rendben lesz. Hajnalban aztán felhívott az ITO vezetője, hogy levették a kislányt a lélegeztetőről, lecserélte a gyógyszerét, ahogy F. professzor kérte, aki rájött a levelemből  a diagnózisra, amiről Ő csak egyszer hallott egy fél mondatot egy konferencián, és hogy ez a Dravet-szindróma. Megint a pokolban ébredtünk és ott is maradtunk.
Másnap felhívott F. professzor, nyilván végig bőgtem, felajánlotta, hogy soron kívül fogad bennünket a Bethesdában, beszéljünk a betegségről, a lehetőségekről, Egyébként, ez napra pontosan egy éve történt. Fogarasi egy egészen kivételes ember és orvos, soha, még csak hasonlóval sem találkoztam.
Az, hogy Szegeden a gyerek kezelőorvosa erre a segítségre hogyan reagált, megérne egy külön regényt, pedig a doki őt is felhívta, megbeszélte vele, mit, miért tett, és hogy mi lenne a legjobb terápia, meg hogy szükséges lenne a genetikai vizsgálat. Megbeszéltük, hogy maradjunk Szegeden, mert egy terápiarezisztens epilepszia sajnos sokszor igényel beavatkozást, de havonta beszéljünk. A szegedi főorvos sértettségében innentől csak a folyosón kommunikált velünk, azt is foghegyről, levették a vért, de mint aztán utólag kiderült, érdekes módon Pécsre már nem ért oda a minta, és bár nekünk azt mondta, egyetért a diagnózissal, több helyről visszahallottuk, sok hűhó volt ez semmiért. De nyeltem, mert a gyerekkel szépen bánt.
Szép tél után szörnyű tavasz jött, rettenetesen nehéz volt látni a szenvedéseit, majd március végén a nagy hozzáértésben az ügyeletes orvos úgy elintézte az én kisbabámat, hogy szó szerint megtébolyodott, nem ismert meg bennünket, az akkor már totyogó kislány önállóan még ülni sem tudott. Akkor megint csak segítséget kértem Fogarasitól, aki ekkor már látta, hogy Szegeden minden hiábavaló, és felajánlotta, hogy menjünk hozzá, nem szokott ilyet csinálni, de látja, hogy erre most már szükség van, nincs más út.
Életem legjobb döntése volt, hogy hozzá fordultam, a Bethesda egy más világ, mint egy jó értelemben vett szekta, aminek semmi más célja nincs, mint a gyerekek gyógyítása, a legnagyobb tudással és ami igazán számít, szívből, szeretettel.
Persze kiborult  bili, hogy el sem küldték a mintát a genetikára, hogy eszük ágában sem volt berendelni a legmodernebb készítményt a gyereknek, hogy csak kísérletezett rajta a kezelőorvosa, hogy bár megkapták a legújabb rohamoldó receptjét, eszük ágában sem volt vele foglalkozni és még sorolhatnám. Agyrém. Júniusban, mikor egy rota fertőzés miatt újra bekerültünk, és kiderült, hogy átmentünk a Bethesdába, úgy bánt velünk a főorvos, mint a leprással, volt pofája_ráíratni_a záróra, hogy csak akkor mehetünk a klinikára, ha mentő visz. Ahol tudott, szívatott, plusz egy hetet bent tartott, csak hogy lássa, a F. által, minden szálat megmozgatva hamarabb beszerzett,_erre_a betegségre való, és nagy százalékban kisebbfajta csodát tevő gyógyszer hogyan működik. Igen, az, amit ő nem írt fel a gyerekemnek, pontosabban egyetlen gyereknek sem. Mert minek,_ezek_úgysem kerülhetik el a sorsukat.
Pécsre mi vittük el a kislányt, soron kívül intéztek nekünk időpontot, honnan máshonnan, a Bethesdából, és addig verték a fejüket, hogy láss csodát, 3 hónap alatt meg is lett az eredmény. Na, ott nem volt csoda, mondjuk én nem is reméltem, a legjobb nem téved.
Egyelőre úgy néz ki, hogy a nehézségek ellenére a gyógyszerrel kapcsolatban sem tévedett, de ezt csak gondolni merem, kimondani nem, félek akkor örökre elszáll.