ablogolásról

A Pillanattal eltöltött szuper hétvégéről jutott eszembe, hogy mennyi mindent és mindenkit köszönhetek a blogolásnak.
Huszonöt éves voltam, amikor elhagytam a Törpét, akivel nyolc évet voltunk együtt. Tizenhét voltam amikor megismerkedtünk, nagyon fiatal és naiv, teljesen magába bolondított. Nagyon szerettem, nem is ez a jó kifejezés, inkább az, hogy imádtam, csak érte éltem, csak ő számított. Ma már látom, hogy ez egy klasszikus bántalmazó kapcsolat volt, terrorizált, zsarolt, fenyegetett, én meg remegtem, hogy mindenben megfeleljek neki, persze mindig belebuktam a próbálkozásaimba. Nem is értem, hogy honnan volt erőm elhagyni, talán a felnőtté válás nyitotta fel a szemem, kezdtem átlátni rajta, taszított a mesterkéltsége, megláttam a komplexusaiból eredő hetvenkedését, a mélységes önzését. Emlékszem, felhívtam apámat, hogy jöjjön el értem, egy óra alatt összepakoltam mindenem, és már ott sem voltunk. 
Felszabadító volt, bár még sokáig féltem, mert követett, hívogatott, üzengetett, de nem hagytam magam megtörni, éreztem, hogy eljött az én igazi életem. Nehéz volt nagyon, és amikor észhez tértem, láttam, hogy mennyire egyedül maradtam, mennyire magányos vagyok. A pokolba kívántam a hétvégéket, alig vártam, hogy dolgozni mehessek, senki nem volt mellettem, egyetlen barátom sem maradt. Unalmamban beiratkoztam a helyi egyetemre, végülis egy második diploma sosem árthat, amit nyilván sosem használtam, de arra jó volt, hogy megtanuljak újra nyitni az emberek felé. Ott szereztem a nagyon kevés barátomból az elsőt, Emezt, aki rábeszélt arra, hogy elég a parlagon heverésből, igenis üljek vissza újra a nyeregbe, regisztráljak egy társkeresőre. 
Nos, azt nem állítom, hogy értelme sem volt, már ami a pasi frontot illeti, voltak onnan szép szerelmecskék, kalandok, és pohár mellett nyihogva kiröhögős melléfogások is.
Elkezdtem blogot írni ott (a rózsaszín párcsinálón), ami azt gondolom, hogy kinyitott bennem egy kaput, hogy azzá válhassak, aki most vagyok, kiadtam az örömöm, bánatom, megtanultam nevetni a botlásaimon, és ami a legfontosabb, megszerettem magam. 
Aztán persze sokáig nem volt mit írni, "a húr csak megfeszülve zeng", de az élet megint csak visszavezetett az íráshoz.
Annak idején is csodálatos embereket ismertem meg az írás által, megkaptam az öribarimat A-t, aki évek óta mellettem áll, és most sem győzök eléggé hálás lenni nektek azért a sok bátorításért, drukkolásért, jó szóért, ölelésért, amit tőletek kapok.
Köszönöm!