MRI

Azt szokták mondani, hogy a zuhanó repülőn még a legnagyobb ateista is istenhívő lesz. Van benne valami. Bár nálam még csak a hajtóművek akadoznak, de észrevettem magamon, hogy lassan bármibe bele tudnék kapaszkodni. Sajnos.

Vasárnap délelőtt kellett menni, alig tudtunk bejutni az épületbe, mert egy népes roma csoport az ajtó előtt siránkozott, hogy 'Sányi nem tudta bevenni ázt á kányárt, a kurva gravitácijó miatt'. Sanyit épp előttem tolták be a kezelőbe, lett miatta némi csúszás, pont annyi, hogy összefussak egy általános iskolai tanárnőmmel, aki nem ismert meg, de tudom, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül, ennek ellenére csodásan nézett ki (tudom, hogy bár nem ismertél rám, de egy kommentből rájöttem, hogy olvasol, nagyon drukkolok Neked!), mégis olyan rossz érzés fogott el, hogy miért pont itt kell találkoznunk.

Maga az MRI nem egy nagy dolog, betolnak egy hengerbe, utána meg olyan, mint ha egy marha nagy, marha hangos kacsa hápogna a fejed felett. A vége felé kaptam kontraszt anyagot intravénásan, fogalmam sincs mi volt benne, de egész délután aludtam tőle, mint akit agyon vertek.

Utána jött egy hét várakozás, utáltam minden percét, enni sem tudtam az idegtől, éreztem, hogy baj van, baj lesz, hiába próbál az élet türelemre tanítani, innen üzenem neki, ez így nem fog menni.

Sok-sok könyörgés, rimánkodás után, az utolsó pillanatban lett kész a kiértékelés, eleve Xanax-szal mentem, mégis már a parkolóban bőgtem, nem is a várható eredménytől, fene tudja mitől. Nem tudtam nem rossz előjelként felfogni, hogy tiszta vér volt a lejáró, látszott, hogy valakiből szinte spriccelt a vér (valaki meg nem érezte, hogy ezt fel kellene takarítani, de ez meg megint más tészta), ez már megalapozta az érzéseimet. Igazából mélyre elástam az eredményt, nem tudom pontosan idézni, de az volt a lényege, hogy három, különböző méretű elváltozás/csomó/izé van a kismedencémben, amit az elemező orvos endometriózisként ír le. Kettőről már tudtam, de a harmadik meglepetésként ért, nem írom le, hogy hol, de kurva rossz helyen van, és azonnal éreztem, hogy ez nagyon rosszat jelent. Ahogy kihámoztam, rákot nem valószínűsít, pontosabban áttétet nem, és ez az egyetlen jó hír, bár megerősítve nem lett.

Másnap korán reggel mentem az orvosomhoz, aki miután meglátta az elemzést nagyon mérges lett, hiszen mind a műtét, mind az azt követő szövettan teljes mértékben cáfolja az eredményt. Azt mondta, hogy ő látta mi van belül, a két nagyobb elváltozás/csomó/izé, az a két miómám, viszont a harmadik elváltozás/csomó/izé számára új, csinál egy ultrahangot. Mondtam neki, hogy az jó lenne, mert konkrétan onnan érzem azt a nagy fájdalmat, ami kínoz, plusz még meséltem neki néhány tapasztalatomról, és akkor láttam az arcán, hogy komolyan aggódik.

Már ultrahangon is látszódott az a valami, és tényleg nagyon rossz helyen van, mondta, hogy nagyon aggasztja, és bizony a helyzete miatt ő, mint nőgyógyász már semmit sem tehet értem. Ha el kell távolítani, már pedig el kell, akkor az egy nagyon komoly műtét lesz, négyes szintű kismedence műtétnek számít (lehet stádiumot mondott, de itt már elborult az agyam), amit ebben a városban senki sem tud elvégezni. Mondta, hogy vannak nagy nevek, viszont az én helyzetemben luxus lenne várni, ha ez két hónap alatt ennyire elburjánzott, ajánl egy nőgyógyász-sebészt, akinek konkrétan ez a szakterülete, és bár fiatal, de nagyon profi, vigyek minden eredményemet, aztán majd megbeszéljük, hogy mi lesz. (Egyébként tényleg nagyon jó orvost ajánlott, az ország legjobb daganat sebész csapatának a tagja.) 

Megkérdeztem a várható következményeket, borzasztó dolgokat mondott, már az elsőnél elsírtam magam, és szerintem csak a lista első három elemét említette. Az még dereng, hogy mondta, okvetlen hívjam fel, ha voltam a másik dokinál, hogy megbeszéljük a hogyan tovább-ot, de annyira bőgtem, hogy akár még fél órát is beszélhetett, azt se tudom, hogy kerültem haza, estére már lila volt a szemhéjam a sok bőgéstől. 

Iszonyat ez az egész, és iszonyatos volt elmondani a családomnak, ez a legnehezebb az egészben, az ember előbb-utóbb bármilyen helyzethez tud alkalmazkodni, de a szívem szakad meg a családomért. Nem akarom hogy aggódjanak, fájjon a szívük miattam, nem akarom rájuk rakni a bánatom, és azt meg pláne nem akarom, ha rosszul sikerül a műtét, ápolniuk kelljen.

Igazából sosem gondoltam, hogy visszasírom azokat az időket, amikor azon remegtem, hogy lehet-e ebben az életben gyerekem, most azon remegek, hogy élhetek-e valaha teljes életet, nem is a teljes a helyes kifejezés, hanem a hétköznapi, amikor minden a maga útján megy, amikor az alapvető szükségletek kielégítése fel sem tűnik, annyira természetes.

Tényleg igaz, hogy az egészséges embernek száz kívánsága van, a betegnek csak egy.