embriótranszfer

A hétvége maga volt a pokol. Feltételezem némileg túlstimuláltak, fetrengtem a fájdalomtól, megbolondult a vérnyomásom és a pulzusom, szörnyű, indokolatlan félelmeim voltak. Csak a gyávaságom tartott vissza az ügyelettől. Aztán erőt vettem magamon, mondtam Vackornak, hogy sétáljunk egy nagyot, hátha segít, és láss csodát, tényleg sokkal jobban lettem utána.

Hétfőn 10:30-ra mentem, persze a parkolóba nem fértem be szokás szerint, de elcsíptem az utolsó szabad helyet az utcán (az élet apró örömei, ugye), volt még időm, játszottam néhány szókeresőt a telefonomon, és bementem.

A váróban nem volt ülőhely, és egyetlen férfi sem érezte szükségesnek, hogy átadja a helyét, így álldogáltam majd' egy órát. Aztán behívott a doki, elmondta, hogy két híre van, van két csodálatos, tankönyvi embriónk, viszont a másik kettő lemaradt, még fagyasztásra sem javasolja őket. Nyilván a második hírtől elszomorodtam, nagyon bíztam benne, hogy ha mégis szükséges lenne, akkor tortúra nélkül is mehetünk a következő beültetésre. Sajnos ez elúszott, de onnantól már csak a két bajnokra koncentráltam. Hárman vártunk aznap nála transzferre, miután mindhármunkkal beszélt, felmentünk, átöltöztünk, és vártunk.

Hát, sok új, negatív hírrel gazdagodtam, kicsit szét is pukkant az a rózsaszín álomvilág amiben addig éltem. Következő hónaptól majdnem duplájára emelkedik az akciós lombik ára, számunkra ez innentől elérhetetlen, marad a tébés út, el is határoztam, hogy kérek még egy harmadik időpontot, mindjárt kaptam is 2018(!) áprilisára. Mindenki aki ott volt (közben szaporodtunk) a sokadik lombikjára jött, ennek a Kaálinak a legrosszabb a sikerességi rátája, 18% mindössze, teljesen elzárkóznak azoktól az újdonságoktól, amivel ezen lehetséges lenne javítani. Ez azért nem tett boldoggá.

Aztán szólítottak, én voltam az első, nagyon hamar megtörtént, vegye fel a maszkot, feküdjön föl, lemossuk, mondja a nevét, ott jó lesz, megvannak, tényleg bent vannak, csússzon át, vegye le a maszkot, íme egy sztárfotó. Persze a fotón sok minden nem látszik, olyanok, mint az első csillag a sötét égbolton.

Egy órát kellett feküdni, közben jól elbeszélgettünk, akkor már vidámabb témákról, meg hát ugye csak nők vagyunk, jól kitárgyaltuk, hogy itt van a legbunkóbb legmogorvább műtős személyzet akivel valaha találkoztunk. Miután felkeltem, megkérdeztem, hogy szabad-e már elmennem pisilni, a kedvenc nővérem válasza: 'Nem, most majd kilenc hónapig tartogatni fogja.' Hát, én is puszillak.

Felöltözés után üldögéltünk egy fél órát a váróban, aztán bemehettem a dokihoz, írt még hormonokat (hurrá), elmondta, hogy ne dolgozzak, pihenjek a héten, jövő héten pedig már dolgozhatok is, csak ne terheljem magam nagyon.

Hát így. Kicsit nyígós lett ez a bejegyzés, nehezen szántam rá valamiért, összességében a ET nem volt olyan rossz élmény, mint a punkció, a doki előtt le a kalappal, nagyon ügyes volt, semmit sem éreztem az egészből. A hormonozást továbbra is nehezen tolerálja a szervezetem, nagyon magas a vérnyomásom, illetve már nem annyira, de cserébe kóválygok az extrára emelt gyógyszertől, meg megbolondít az állandó pisilhetnék.

De mindez egy másodpercig sem fog számítani, ha...