mélységből

Úgy érzem, hogy kezdek végre észhez térni. Ez is eljött.

A műtét (hívjuk így) után kurva szar volt, mostani eszemmel nézve, hihetetlen módon el volt borulva az agyam. Fájt mindenem, de úgy, hogy napokig aludni sem tudtam, fura kényszerképzeteim voltak. Úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az ételt, mert nem tudtam életben tartani a gyerekem (ez iszonyat beteg, én is tudom), rengeteget bőgtem, leginkább a fürdőszobában, valamiért a vízcsobogástól rögtön bőgnöm kellett. Én bömböltem, folyt a víz, és hallgattam ahogy a szomszéd ordítva püföli a gyerekét, és arra gondoltam, hogy lám, neki mégis adott gyereket az élet.

Visszatért minden régi ismerős fájdalom, helló endometriózis, erre kértem fogamzásgátlót, vicces, hogy nem lehet gyerekem, de még mellette kétféleképpen védekezünk, mondjuk ezen már legalább tudok röhögni. Némi kellemetlen utóhatás miatt újra Bromocriptint kellet szednem, és amennyire utáltam szedni ősszel, esküszöm most az kezdte helyre rázni az agyam. Napról napra jobb lett, mondhatnám, hogy már tök rég óta nem bőgtem, de szombaton a Vackor szervezte romantikus vacsorán még bőgicséltem kicsit, igen, az étteremben, jó nagy troll vagyok, na.

Tegnap végre valahára megjött, holnap kezdem a fogamzásgátlót, ami remélem javít az állapotomon, ha mást nem is, de legalább nem leszek instabil hormonbomba, talán enyhülnek a fájdalmaim, meg jó lenne, ha nem romlana tovább mindaz, ami már így is eléggé leharcolt.

Április végén megyek "első" konzultációra a Kaáliba, érthető módon nem is azon izgulok, hogy majd mi lesz, hogy lesz, sikerül-e, hanem hogy olyan állapotban legyek júliusra, hogy belekezdhessünk. 

Mert mindig van min izgulni, legyen minden rendben, ezt kívánom.