egyharmad

Hihetetlen, hogy eltelt egy hónap, mióta nem írtam, sokszor akartam, hogy a büdös kölöknek ha szemtelen lesz megmutathassam, hogy milyen kemény út vezetett hozzá mert bízom benne, hogy egyszer majd jó lesz ezeket a bejegyzéseket elolvasni, de annyi rossz dolog is történt, hogy mindig attól féltem, ha leírom, elillan.

Van felénk egy mondás, lehet, hogy írtam már, 'fél, mint cigány a jótól', ezt mostanra én is megtanultam. Minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy a mennyben vagyok, egy pillanat alatt a pokolba kerültem.

Vasárnap volt, amikor hazaértünk a nyaralásból. Szuper nyaralás volt, jól éreztük magunkat, körbe tekeregtük a Balatont, pihentünk, kirándultunk, jókat ettünk, élveztük egymás társaságát. Mégis, másfél hét után jó volt hazaérni, cicázni, henteregni a saját kanapénkon. Este, még lefekvés előtt kimentem pisilni, és akkor valami nagyon furcsát éreztem. Lenéztem, és láttam, hogy minden csupa vér, nagyon sok, piros vér. A pillanat, mikor a legrosszabb rémálmod valóság lesz. Nem is igazán emlékszem mi történt utána, hogy öltöztem fel, hogy értünk be a klinikára. Az ütött először fejbe, hogy be kellett részletesen számolnom a történtekről a portásnak, csak azután engedett fel, harmadik emelet, terhespatológia. Terhespatológia, még kimondani is szörnyű.

A liftben még nem sírtam, a folyosón már nagyon, egy kedves szülésznő várt, kérlelt, hogy ne sírjak, nem lesz baj, nem nyúl hozzám, de meg kell néznie a bugyimat. Ez annyira megdöbbentett, hogy befejeztem a bőgést, megnézte, újra elmondta, hogy nem lesz baj, felhívta az ügyeletes orvost, és leküldött az ultrahangba. Az ügyeletes orvos a cuki szomszédom volt, aki az egyik legempatikusabb orvos, akit ismerek. Mondta, hogy meg fog vizsgálni, nem kapcsolt villanyt, gondolom, hogy ne érezzem magam annyira nyomorultul, egy monitor világított, és én megint azon az ágyon feküdtem, ahol egyszer már megmondták, hogy meghaltak a babáim.  Nincs kifejezés erre az iszonyatra, újra zokogni kezdtem, képtelen voltam a monitorra nézni, és akkor CukiDoki azt mondta, nincs baj, van szívhang, zárt a méhszáj, pont olyan, és akkora amekkorának lenni kell. El sem hittem, hogy ilyan csoda létezik. Kimentem, elmondtam Vackornak, összekapaszkodva sírtunk a megkönnyebbüléstől. Három napig voltam kórházban, az első éjszaka egy percet sem aludtam, óránként jártam a mosdóba, hogy lássam, nem vérzek már. Három napot töltöttem bent, őskori körülmények között, vizsgálatok nélkül, a saját gyógyszereim szedve, de legalább teljesen képzett lettem a roma szokásokból.

Következő csütörtökön voltunk a kontroll vizsgálaton, Vackor először látta a babát, csodálatos élmény volt, túlzás nélkül mondhatom, hogy a föld fölött lebegve töltöttük a következő pár óra hosszát.

Aztán a vérzés újra elindult. Először el sem hittem. Nem mentünk kórházba, már tudtam, hogy felesleges, úgysem csinálnak semmit. Vártam, vártam, de ez most nem akart múlni, míg a előző egy pillanatról a másikra megszűnt, ez a vérzés másnap sem csillapodott, csak abban bíztam, hogy a mennyisége jóval kevesebb. Felhívtam a dokimat, aki megnyugtatott, legyek türelemmel, el fog múlni, de bármikor hívhatom, bármikor bemehetek hozzá vizsgálatra, ne féljek, minden rendben lesz.

Igaza lett, de azt a két napot senkinek sem kívánom. Csak az mentett meg a totális tébolytól, hogy abban a pontban, ahol a beágyazódást éreztem annak idején, időről időre érzem, hogy a kicsi jelen van, apró szurkálódások formájában. Nagyon nehéz volt. Igazából azóta sem nyugodtam meg teljesen, nincs óra, hogy ne jusson eszembe, nincs pisilés félelem nélkül, még mindig rettegve pillantok rá a papírra minden egyes alkalommal. Szorongások királynője, ki más.

A héten voltak az első genetikai ultrahangok, kétszer csináltattam meg. Első alkalommal egy genetikus professzornál voltam, hatalmas tisztelet övezi a szaktudása miatt, a saját orvosom is hozzá járt a terhességei alatt. Nagyon alapos munkát végzett, egy óra hosszát voltam bent nála, és ezt az időt szinte végig az ultrahangos vizsgálattal töltötte. Annyira izgultam, hogy a nővérnek kellett rám szólni, hogy feltűnt-e, hogy velem szemben egy óriási képernyőn esetleg nézhetném a gyerekem. Hát nem tűnt fel. Fantasztikus volt, minden kis milliméterjét átböngészte, mindenét lemérte, hallgattuk a kis szívét, le sem lehet írni az érzéseket, amiket ott éreztem. Vettek vért, a professzornak van egy különleges vértesztje, ami állítólag pontosabb, mint a  többi anyai vérből történő teszt, sehol máshol nem csinálják. Az ultrahang alapján az eredmény a 27 évesek közé sorolt kockázat szempontjából, a vérteszt eredményére sajnos egy csomót kell várni, de csak azért, hogy mindig legyen min izgulni, remélem jó eredményt kapok.

Másnap mentem a klinikára, ahol először elhajtottak a picsába, mert a professzor után minek ez a vizsgálat nekem, és egyébként is hogy képzelem. Órákat vártam a dokimra, aki operált, mikor elmondtam neki, hogy mi történt, nem kicsit borult el az agya. Eddig sem szerettek ott egyikünket sem, ezek után meg pláne, de némi balhé után soron kívül behívtak, míg le nem feküdtem a dokim szúrós szemmel pirította a nővért, utólag ezen azért nagyon röhögtem. (Ja, és ha nem lép közbe, kiderült, hogy a következő genetikai ultrahangról már le is húztak, csak a parádé miatt kaptam időpontot, nem erős ez kicsit?) Nem akarok túlozni, talán másfél percig tartott a vizsgálat, egyébként a klinika legjobb ultrahangosa csinálta, hasonló adatokat kaptam, picit nagyobbnak mérték a kicsit, és vékonyabbnak a nyaki redőt, de ez a vizsgálat is jó eredményt hozott. Ettől függetlenül mennem kell genetikai tanácsadásra, mert 872 éves vagyok. Kértem oda is időpontot, mivel ismertem a nővéreket ott is a professzorhoz írtak be, mert megsúgták, hogy a másik doki az amniocentézist elutasító kismamáknak halott babák fotóit mutogatja. Ezt inkább nem is véleményezem.

Sűrű hetek voltak, nem jöhetne most már egy kis nyugalom? Még mindig nem merek örülni a terhességemnek, még mindig nem merem elhinni, hogy egy kis élet növekszik bennem, már bűntudatom van, hogy nem merem szeretni a gyerekem. Lesz ez jobb?

Azt még el szeretném mesélni, hogy többeteknél olvastam, hogy mi legyen a felesleges ruhák sorsa. Én egy anyaotthonba szoktam vinni a megunt ruháimat, és képzeljétek, a kórházban megláttam az egyik ruhám egy kismamán. Tök jó érzés volt, hogy tényleg jó helyre került.