harmadik inszemináció

Hétfőn reggel az ultrahangon kellett kezdenem, életem egyik legszarabb orvosos élménye volt. Minden szempontból megalázó, gusztustalan, mindenféle empátiát nélkülöző volt az egész, részletekbe nem mennék, de sikerült olyan módon felzaklatni, hogy 170 lett a vérnyomásom, és plusz gyógyszerrel is csak 147-ig sikerült letornázni. Köszönöm szépen az ultrahangos orvosnak, remélem egyszer vele is így fognak bánni, és én láthatom.
Maga az inszemináció is szörnyű volt, megint lecsíptek a méhszájamból, nagyon fájt minden mozzanat. Ráadásul a reggeli ultrahang már csak egy domináns tüszőt mutatott, a másiknak hűlt helye volt. Ilyen hangulatban mentem haza, totál elegem lett, az is megfordult a fejemben, hogy másnap vissza sem megyek. Este pityeregtem egy kicsit, és a szabályaimat megszegve még egy rozé fröccsöt is megittam, minden mindegy alapon.
A második nap már jobban telt, nyilván egy jó alvás után már másképp láttam a dolgokat, ettől függetlenül remegve vártam a beavatkozást. (Vicces a klinikán az inszeminációt csak úgy hívják az orvosok 'a kezelés'. Nem is értem.) Iszonyatosan izzadt a kezem a félelemtől, alig tudtam tartani a térdem. Ehhez képest ezt szinte meg sem éreztem, pár pillanat volt az egész.
A hangulatom továbbra is a béka segge alatt van, nem is reménykedem egy szikrányit sem, és azt hiszem egy jó darabig nem megyek inszeminációra, perpillanat úgy érzem, hogy sohasem. Nem a fájdalom miatt, egyszerűen csak elegem van. 
Ha ezt osztotta az élet, hát ez van.