máragasztrokurválkodássemarégi

Vagy írhattam volna kevésbé fellengzősen, hogy zabálni sem tudok már úgy, mint régen.
Gyakran szoktam mondani, hogy 25 éves kora után az ember szétrohad, harminc után pedig évről évre gyorsul a folyamat, lehet elkezdeni válogatni az urnák között.
Tegnap hozott Vackor snidlinges és fokhagymás házi sajtot, meg fehér kolbászt. Nézegettem, nézegettem, fáradt is voltam, nem igazán volt kedvem enni. 
Aztán nyolckor legyőzött a bennem élő bélpoklos (1.sz hiba), és elhatároztam, hogy eszek egy szendvicskét. Aha. Majd még egyre rábeszélt (2.sz. hiba). Nyilván. Majd még lenyomtattam pár szelet sajtocskával (3.sz. hiba). Ügyes.
Éreztem én már egy óra múlva, hogy a kurvák vére folyjon patakokban, de akkor már késő bánat volt. Reggel persze arra ébredtem, hogy a gyomorsav gejzírként bugyog a torkomban, szuper érzés volt. Vackor félálomban hozzám bújt, én meg ahelyett, hogy értékelni tudtam volna a pillanatot, csak arra koncentráltam, hogy nehogy közénk rókázzak.
Még most sem az igazi, kajára rá sem tudok nézni, bizony, így múlik el a világ dicsősége. Meg az enyém is.